Tapodi Brigitta - Szeretetnyelv
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 550
Tapodi Brigitta: Szeretetnyelv
Pontosan egy éve nem voltam otthon.
Beléptem a házba, ahol mély csend honolt. Komótosan sétáltam át a nappalin, végighúztam ujjamat a komódon, s közben megakadt a szemem azon a régi fotográfián. Megtorpantam, kezembe vettem és egyszeriben megelevenedett a kép…
Ragyogó tavaszi idő lengte körbe a vidéket, kint ültünk a kertben: dédmama, mama, anyus és én. Négy nő, négy nemzedék. Magunk köré tekertünk egy puha takarót, a hátunkra egy kendőt és hagytuk, hogy a tavaszi napfény erőtlen, ám ábrándos fénypászmái megmelengessék az arcunkat. Magunkba szívtuk a harmatos levegőt, az ébredező fák leveleinek finom illatát. Mily felszabadító érzés a tavasz, a komor tél után! A madarak zengő éneke, ahogy újra megtöltik élettel a természetet, az emberi lelket.
Együttlétünk amolyan rituálévá vált az évek során.
Történt egyszer ugyanis egy régi márciusi napon, hogy mama megkérdezte az akkor még gyermek anyust mit szeretne a születésnapjára? Anyus pedig azt válaszolta, hogy együtt töltött időt. Mama szemöldöke összeszaladt megrökönyödésében. A feje búbjától a sarka hegyéig végigmérte egyetlen leánymagzatát, mintha ugyan épp akkor érkezett volna valamelyik bolygóról. Anyus mindig is különbözött a többi gyermektől. Sosem volt követelőző, sosem kért különleges ajándékokat, rendre megelégedett az élet egyszerű szépségeivel. Kiegyensúlyozott, nyugodt természetű gyermek volt, aki felnőtt korában is magában hordozta a harmóniát. Jelenlétében természetesen elrendeződtek a dolgok, kisimultak a nehézségek, vidámsággal telítődtek a sima hétköznapok. Mama becsületére legyen mondva gyorsan túllépett a meglepetés okozta első sokkon és a maga módján azonnal felelt is rá. Anyus születésnapján kipakolta a kertbe az asztalt, rásimította a dédmama hímzett terítőjét, köré helyezte a székeket. Vázába tett néhány korai tulipánt és az asztal közepére rakta. Megsütötte anyus kedvenc mazsolával töltött fonott kalácsát, finom házi kakaót főzött mellé és összeverbuválta a családot. Óriási kártyapartik kerekedtek ki azokból az együtt töltött délutánokból, hangos kacagásokkal telt meg a levegő, ahogy furfangos módon elkavarodott habverőt keresgéltünk. Alkonyatra valahogy mindig úgy alakult, hogy már csak a nők maradtak az asztal körül, ahol apró, mindennapos gondolatmorzsákból mély beszélgetések születtek. Emlékszem, hogy alig értem fel az asztalt, értelmem mégis odakívánkozott hozzájuk. Részévé akartam válni annak a mágikus körnek, nem akartam kimaradni a közös élményből. Egységüket egybefonta az önfeledt derű, a megtartó erő és valami megmagyarázhatatlan lágyság, női báj…
Aztán felcseperedtem, nővé váltam annak minden szépségével és nehézségével együtt, és természetes módon, szinte észrevétlenül simultam bele az egységükbe… Ahogy azon a régi fotográfián is…
Visszatettem a komódra a fotót, majd elindultam a kert irányába. Idén enyhébb volt a március, mint a korábbi években. A tavasz hamarabb megébredt, kinyíltak a hóvirágok, kibontotta szirmait a tulipán, nárcisz és jázmin. Már a kerti asztal köré gyűltek, mikor csatlakoztam hozzájuk. Dédmama pár éve elvesztette szeme világát, és azóta erősebben érzékelte a környezeti változásokat, az emberi hangulatok játékát. Meg is jegyezte, hogy a virágok illata elevenebb, négyünk mosolya telítettebb. Anyus ugyan picurkát teltebb lett, ám a kora ellenére a megtestesült nyugalom és harmónia maradt, velem ellentétben, aki majd kicsattant a féktelen életerőtől. Minden lében kanál, ám legfőképpen kalandvágyó utazó lettem. Kuncognom kellett dédmama tökéletesen működő intuícióin. Megöleltem, angyali szavakat duruzsoltam a fülébe és lehuppantam a közvetlen mellette lévő székbe.
Mama feltálalta az ízlelőbimbókat próbára tevő nyalánkságokat. Minden évben ezen a napon szalagos fánkot, kakaós kuglófot, gyümölcsös kosárkákat sütött.
Azután körbehordozta tekintetét és sorra vett mindannyiónkat. Mielőtt nekiláttunk volna a vígasságnak, nekünk szegezte az elmaradhatatlan, emlékeztető kérdését.
Mi a szeretetnyelved? Egymás után sorban válaszoltunk:
Dédmama így felelt: a kedves szavak.
Mama ezt mondta: az apró szívességek, a jó cselekedetek.
Anyus azt válaszolta: az együtt töltött minőségi idő.
Én pedig: az ölelés.
Összemosolyogtunk és ezzel úgy hiszem, hogy megszületett az ötödik szeretetnyelv is.
A márciusi nap reménykeltőn ragyogott át a felhőkön. Minden év ugyanazon napján kicsalogatott minket a kertbe és rámutatott életünk igazi fontosságára.
Négy nő, négy anya, négy gyermek, négy nemzedék. Ezek vagyunk Mi. Nők.