Szabadversekről

Szabadversekről

Az irodalomban szinte semmi nincs előzmény nélkül. Az az irodalmi nyelv, amelyet a szerző és az olvasó is ért, amelyben otthonosan kommunikál, előző író- és olvasógenerációk munkássága során alakult ki.

Igen, az olvasó is fontos szerepet tölt be ebben, mert végső soron ő dönti el, hogy mindabból, ami hozzá eljutott, mit tekint értéknek önmaga számára, és miről nyilatkozik pozitívan azzal a szándékkal, hogy másnak is kedvet csináljon a megismeréséhez.

Van természetesen még egy fontos szereplő: a kapuőr, aki cenzorként nyitja és zárja az ajtókat azokon az útvonalakon, ahol a szerző üzenete, a mű eljuthat az olvasóhoz. Rossz hagyomány mifelénk, hogy nagyszerű szerzőket tartanak ismeretlenségben, és középszerűeket emelnek az égig. De ez egy másik gondolatmenetben lehet központi téma. Itt csupán említeni érdemes.

A szerző tehát a nyelv egy változatát használja és alakítja: az irodalmi nyelvet. Az irodalmi nyelv speciális rétegnyelv, mert bár az irodalmat szokás szakmának nevezni, az olvasó nem feltétlenül e szakma avatott tagja. Tehát az a szerző, aki sokakat akar megszólítani, szükségszerűen a közérthetőségre törekszik. Az a szerző, aki csak a legműveltebb irodalmi köröknek ír, voltaképpen hivalkodik a tudásával. Ez nem a hivatás része.

Az irodalmi nyelv inkább abban az értelemben válik funkcionális rétegnyelvvé, hogy a nyelvi eszközök hétköznapi jelentése mellett, vagy helyett olyan jelentésrétegeket hív elő, amelyeket hétköznapi beszédben csak igen ritkán érünk el. Szokták is egy-egy ilyen mondatra mondani, hogy költői.

Az irodalmi szöveg, és különösen a vers funkciója az, hogy elmondja azt, amit a hétköznapi nyelvhasználaton keresztül a nyelv gazdag kifejezőeszköz-készlete mellett is nehéz, vagy egyenesen lehetetlen elmondani.

Ennek egyik fontos eszköze az, hogy a szokásos szövegalkotási kereteket szelektíven alkalmazza. Szövegeinket úgynevezett lexémákból, azaz szavakból építjük fel. Ezek a legkisebb teljes jelentéssel rendelkező nyelvi egységek. A lexéma általában tőszó, amelynek számos változata van a mondatban elfoglalt helye és szerepe szerint. Ám van egy nagyobb állandósult egység is, a frazéma. A frazéma jellemzően állandósult szókapcsolat, amelyet megszokott módon használunk egy-egy jelenség megnevezésére, leírására. Szinte lexémaként funkcionál, bár legalább két szóból áll. Ilyenek a „borongós ősz”, „szíve csordultig”, „le is út”, stb.

Ezekkel foglalkozik a lexikológia és a frazeológia. Meghagyom ezt a nyelvészeknek, mivel sokkal jobban értenek hozzá.

Többnyire frazémák alkotják az úgynevezett toposzokat. A toposz közismert irodalmi fordulat, motívum, kép, amely gyakran tűnik fel hasonló jelentéssel az irodalmi művekben.

A toposz, amíg friss, erős jelentést hordoz. Amikor túlzásba viszik a használatát, közhellyé szürkül. A toposz lehet örökzöld, és lehet idejétmúlt. Olykor hiba a régi toposzok használata, mert az olvasó, de legalább a szerkesztők negatív érzéssel szembesülnek vele a szövegben. Olykor kifejezetten szükséges, mert olyan motívumokra akar utalni a szerző, vagy olyan intertextuális kapcsolatot akar létrehozni, amihez szükséges a régi toposz használatának kockázatát vállalni.

Mindez első soron azért érdekes, mert a szabadvers egyik tulajdonsága az, hogy nem szükséges leírni semmit, ami a jelentés lényege szempontjából elhagyható. Nem csupán a forma kereteinek kényszere hiányzik itt, de a mondatszerkesztés szükségszerűsége sincs jelen.

A szabadverset egyesek a klasszikus versek felbontásának tekintik. Egyfelől, technikailag ez is járható út. Másfelől, a szabadvers is vers, és ahogy később kifejtem, többnyire nem káosz uralkodik benne, hanem nagyon is vannak belső szabályai. De a szabadversben megengedhető a töredékes beszéd, amikor nem használunk teljes mondatokat, csupán szavakat és szókapcsolatokat. Ahogy egyébként az irodalmon kívüli nyelvhasználatban is előfordul, különösen a hétköznapi kommunikációban. Ott a szövegkörnyezet kontextusában válik teljes mondattá az, ami önmagában nem teljesíti a mondattá válás követelményeit.

A szabadvers, ahogy minden irodalmi mű, azonban monológnak tűnik, nem oda-vissza ható kommunikációnak. De nincs így. A szerző minden sora mögött ott áll egyrészt a teljes nemzeti irodalmi múlt, a teljes világirodalmi múlt, és a szerző teljes addigi munkássága. Minden mű válasz valamire, és így, mint a hétköznapi párbeszédben, itt is megfelelően betöltheti a funkcióját egy nem egész mondat is.

Ahogy említettem, egyesek a klasszikus formák felbontásaként tekintenek erre a verstípusra. Azonban általában nem arról van szó, mintha egy építész venné egy Kádár-kocka tervrajzát, azt feldarabolná, és egyes részeit új logika szerint illesztené egymáshoz. Sokkal inkább arról van szó, hogy a szerző szakít a típustervekkel, és önálló épületet alkot.

Mik tehát a vers főbb funkciói?

Az első, hogy kommunikáljon. Mondjon el valamit.

A szerző énbeszéde egyszerre konkrét és általános. A vers többnyire vállaltan személyes, de mivel a szerző ember, az emberi dolgok más emberek számára is megválaszolhatnak személyes kérdéseket.

A második funkciója is az, hogy kommunikáljon. Mégpedig az elsődleges jelentésen túl, annál mélyebben. Sokszor ez fontosabb, mint az elsődleges jelentés. A metajelentések, az asszociatív tartalmak, az intertextualitás és a jól megválasztott toposzok alkalmazása ennek mind eszköze.

A harmadik funkciója a tömörség. A vers az a közlés, amiben nincs helye mellébeszélésnek, töltelékszövegnek. És a szabadvers erre kifejezetten alkalmas, mert nincs formai kényszer, ami akárcsak egyetlen plusz szótagot követelne.

A szabadversekben tehát sokféle formai eszköz áll a szerző rendelkezésére.

Megteheti, hogy a cím a szöveg egészen szerves része legyen.

Megválaszthatja, hogy alkalmaz-e központozást, vagy hogy akár nagybetűs kezdéssel meghatároz-e mondatot kezdő szavakat.

Fontos eszköz a sortörések alkalmazása. A sortörés megállít, tagol. De a sortörés a szándékolt többértelműség eszköze is lehet, ha a természetes szöveghatároktól eltér a megállítás helye, vagy ha a tagolástól függően más-más értelme lehet az adott szövegszakasznak.

Természetesen fontos eszközök maguk a szavak és szókapcsolatok, azaz a lexémák és frazémák. A szavak kiválasztása a sok lehetséges szinonima közül fontos hangulatfestő, és metatartalom-építő funkcióval bír. A frazémák pedig ezt nagyobb szövegegységekben valósítják meg.

Szavak és szókapcsolatok toposzok is lehetnek egyben. Ezek megválasztása is részét képezi a közlésnek.

A szerző új toposzt is alkothat. Olyan új szókapcsolatot, amelyet más talán még nem használt költeményben, de az adott versben egyértelműen kitüntetett funkciót kap.

A szabadvers fontos eszköze a zeneisége. Egyrészt az, hogy magas, vagy mély hangrendű szavak határozzák-e meg a szöveg egészét, vagy egyes részeit. És hogy ezek milyen ívet-pályát futnak be.

A mássalhangzók szerepe szintén fontos. Képzésük helye és módja szerint lehetnek gördülékenyek, és olyanok, amelyek megállítják egy picit a beszédet. Lehetnek lágyak és kemények, súlyosak és súlytalanok. Andante és staccato, adagio és allegro, és így tovább. 

Mivel a verset mondjuk, és halljuk akkor is, amikor csendben olvasunk, a hangok megválasztása dinamikát, hangulatot ad a szövegnek, és ennek a sorról sorra, vagy szakaszról szakaszra alkalmazott változásai hatékonyan árnyalják és mélyítik a közlés tartalmát.

Fontos eszköz a ritmus, ideértve a szavak hosszát, a szókapcsolatok ritmusát, a megállásokat és szüneteket. 

Fontos, hogy a vers zenéje és tartalma harmóniában vagy diszharmóniában van-e, mert a diszharmónia és a disszonancia is része lehet a kifejezésnek.

Természetesen a szabadversben alkalmazhatóak a klasszikus versek formai elemei. Így a rímek, összecsengések, cezúrák, ritmikai megoldások, és általában minden versképző eszköz.

A versnek, ha szabad, ha klasszikus, többnyire szépséget, emelkedettséget is kell mutatnia, hiszen ettől válik nyilvánvalóvá a közlés tartalmának különlegessége, fontossága.

A szabadvers is vers. A ház példájához visszatérve, egy-egy típusterv alapján lakások ezrei épültek fel, és ezeket a lakóik más-más módon tették otthonossá. De nagyjából mindenki tudja, hogy ezek hogyan funkcionálnak. Még azt is sokan tudják, hogy hogyan kell ezeket megépíteni. Kis egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, ilyenek a klasszikus versek. Leveszek a polcról egy tervrajzot, és az alapvető szerkezeti elemeket megtartva, bizonyos szabályokat követve elkészíthetem egy egyedi változat tervét, amely azonban, mint a Kádár-kockák is, hordozni fogják a típus jellemzőit.

Nincs ezzel semmi baj. Jó lakások, és jó versek alkothatók így.

De az építész azt is megteheti, hogy üres papírt tesz maga elé, és csak a célból kiindulva tervez egy új, egyedi, egyszeri házat. Természetesen, ennek is funkcionálnia kell. Először is, ne dőljön össze. Legyen lakható, és optimálisan elégítse ki a lakók szükségleteit. És legyen szép.

A vers esetében is fontos, hogy töltse be a közlési funkciókat, és hordozza a szépséget.

Nem árt, ha a szabadverssel foglalkozó szerző némely klasszikus formát is otthonosan használ. De nem gondolom, hogy csak az nyúlhatna ilyen megoldáshoz, aki vizsgázni tud tucatnyi hagyományos megoldásból. Fontos azonban az, hogy analitikusan gondolkodjon, és merjen egészen puritán szövegeket alkotni. Az ilyen vers egyik fontos eszköze az eszköztelenség, azaz az egyszerűség. Mind láttunk már egy címből és egyetlen szóból álló szabadverset. Ez megmutatja a célt: csak a lényeget mondd! De úgy mondd, hogy abban a pár szóban benne legyen az életed!