Szabad-e a szabad vers?

Írta: Ferenczfi János


Közzétéve 3 hónapja

Megtekintések száma: 933



Szabad-e a szabad vers?

Érdekes lenne feltenni a kérdést komoly irodalomtörténészeknek, hogy mikor is született az első szabadvers. Azonban ez épp úgy megválaszolhatatlan, mint az a kérdés, hogy mikor született az első vers. Minden bizonnyal olyan távoli korban, amikor még nem volt általános az írásbeliség. Megkockáztatom, hogy jóval az írott történelem kora előtt.
Az ősi rigmusok, mondókák, adomák, dalok mind-mind részei voltak a közösségek kultúrájának. Ezek a versek első előfordulásai. A különféle rímformák, ritmikai szekvenciákat követő szövegek az előadhatóságot és a megtanulhatóságot biztosították. Ezeknek a formai megoldásoknak a variálása, megbontása és elhagyása pedig a figyelem felkeltését.
Amikor egy szöveg tartalmában, vagy formájában váratlan, meghökkentő fordulat van, az erőteljesen megragadja a figyelmünket és bevésődik az emlékezetünkbe.
A vers a mai értelemben csak egy nagyon szűk szelete a költészetnek. Végső soron időben és térben szűk az, amit ez a hagyomány felölel. A szakrális szövegeket is számításba véve, legfeljebb ötezer évre tekintenek vissza azok a szövegek, amelyeket valamilyen szempontból versnek tekintünk. Ám a mai irodalomtanítás szempontjából ennél is szűkebb szeletét látjuk az időnek. Ma a magyar költészetben erősen él egy hagyomány, amely nem magyar. A görög kultúrában kialakult, és a latin kultúra részeként elterjedt időmértékes verselés. Egyszerre szerencse és szerencsétlenség, hogy a nyelvünk alkalmas arra, hogy bizonyos licenciákkal ezt megvalósítsuk. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a magyar nyelv természetétől idegen ez a fajta szövegszerkesztés. A másik nagy ág magyar, és úgy magyar, hogy sok más nyelvben is fellelhető. Ez az ütemhangsúlyos verselés. Lévén, hogy a mi nyelvünkben a hangsúly túlnyomó részt elől van, azaz a szó elején, és a mondat elején, a hangsúly adta nyomaték szekvenciális ismétlődése adhat a szövegnek egy egyenletes lendületet biztosító lüktetést. Ez népköltészetünkben erőteljesen jelentkezik, de határozottan jelen van és jelen is lesz a műköltészet világában is. 
Mivel a latin ma már nem az oktatás és a műveltség általános nyelve, a természetes generációváltás lassú ütemében visszaszorul a latinos verselés iránti igény. A szerzők körében ugyan lassan múlik a nimbusza ennek az ódon metodikának, ám az olvasók körében gyorsabban fogy iránta az igény. 
És ahogy a latin, mint a műveltség nyelve korábban erősen hatott a kultúránkra, ma úgy hatnak más nyelvek, és az e nyelveken születő költészet formai és stiláris jegyei a magyar költészetre.
Ez nem jó és nem rossz. Egyszerűen természetes. Nem áll égig érő fal az országhatárokon, hanem oda és vissza átjár rajtuk a kultúra, és ahogy a gazdasági és egyéb kapcsolatok átszövik a világot, úgy az irodalom, és a verselés terén is hat minden, ami valahogyan eljut hozzánk.
A magyar társadalomban az idegen nyelv ismerete alacsony szintű. Az én generációm tagjai csak szerencsés esetben kaptak iskolai keretek között használható nyelvtudást. Ám a gyermekeink már szót értenek a világgal. Ahogy tehát haladunk előre az időben, a nyelvi akadályok is egyre kevésbé hatnak.
Ma erős dogmák élnek még az irodalmi életben. Ahol hetven évesnél fiatalabb ember nem kerülhet a legmagasabb pozíciókba, ott bátran beszélhetünk irodalmi gerontokráciáról. De hiszen ők ötven éve szerezték az első felsőfokú ismereteiket az irodalomról olyan tankönyvekből, amelyeket hetven éve írtak olyan professzorok, akik ma már nincsenek e világon. Világos tehát, hogy erős nosztalgiával vannak olyan nézetek és elvek iránt, amelyek akkor, fél évszázada korszerűek voltak. Nem a világban, hanem itt, a mi zárt világunkban. És azok a negyven-ötven éves feltörekvők, akik az ő jóindulatukban bízva igyekeznek megfelelni, vajon milyen nézeteket tesznek szívből, vagy színből a magukévá?
Azt állítom tehát, hogy bizonyos értelemben megállt az idő. A szabadversekről kevés, hiányos, téves és túlhaladott nézet lelhető fel még az úgynevezett szakirodalomban is.
A versekről általában azt mondják, hogy a szótagok szintjéig szabályosak. Ilyen szabályosság figyelhető meg a ritmusban, a szekvenciális szerkesztésben, és bizonyos formák követésében.
Ám hogyan is születnek a formák? 
Hallott már a kedves olvasó olyasmiről, hogy egy dallamra új szöveget írtak? Nagyvonalakban erről van szó akkor is, amikor valaki egy versformát alkalmaz, és annak megfelelően szerkeszti meg a szövegét. Ez nem jó és nem rossz. A kérdés az, hogy a forma cél, vagy eszköz. Ha a forma cél, akkor öncélú vakarózást művel az úgynevezett költő. Ha a forma eszköz, mert a kifejezendő tartalom átadását szolgálja, akkor helyénvaló a használata. 
Nem vagyok ellene semmiféle versforma használatának sem, bármilyen régi is, ha az azt segíti elő, hogy az olvasóhoz eljusson az üzenet. Viszolygok mindenféle forma használatától, ha az csupán a szerző öncélú bravúroskodását szolgálja. Habár én egy olyan térségben nőttem fel, ahol a tájnyelvi diftongusok meghatározták a mindennapos beszédet, még e hátránnyal is képes vagyok időmértékes szöveget létrehozni. Pedig nem úgy hallom. A budapesti nyelvet beszélem, de annak a kicsi falunak a nyelvét hallom, ahol felnőttem. És ritmust írni csak füllel lehet jól, nem matekkal. Számolgatva csak hibát javítani lehet. Csakis akkor, ha nagyon kevés a hiba.
Mindent összevetve, ma az az elterjedt szemlélet, hogy vannak hagyományos versek. Ezeket nevezik, kötöttnek, klasszikusnak, formainak. És vannak versek, amelyek nem ilyenek.
De mi a vers? 
Erről más alkalmakkor sokat írtam már. Legyen elég annyi, hogy olyan szöveg, amely ugyan a szokásos nyelvi eszközöket alkalmazza, de úgy, hogy olyat fejez ki, amit szokásos módon nem lehet. Tehát szavakból áll, amelyek mondatokká, vagy részmondatokká szerveződnek, de az elolvasásuk, vagy meghallgatásuk során többletjelentést, úgynevezett metajelentést hordoznak. Valójában ennek a metajelentésnek a hordozása a vers értelme és célja. Egyébként elég kifejező erő van a hétköznapi nyelvben is.
A szabadversről azt szokták mondani, hogy szabálytalan. Ez nem igaz. Ha szabálytalan, akkor nem vers. Házat lehet építeni típusterv alapján, mint amilyenek a kádár kockák voltak, és egyedi terv alapján is. De az, amelyik összedől, vagy megáll ugyan, de a funkcióinak nem felel meg, az nem ház, hanem tákolmány. Így van a verssel is.
A szabadvers szabad abban az értelemben, hogy nem követi a hagyományosnak tartott formai és stiláris megoldásokat, hanem azoktól a keretektől függetlenül építkezik. Egyes nem friss nézetek szerint a szabadvers a klasszikus versforma felbontásával születik. Ez igaz, az esetek egy kicsiny hányadára. Ugyanis létező módszer ez is. Sőt, a szabadvers írásakor szabad olyan megoldásokat alkalmazni, amely a klasszikusnak mondott formákban szokásos. Szabad többek között rímeket és ritmust használni. Szabad recitatív elemeket alkalmazni. Szabad minden egyes úgynevezett költői eszközt használni. Mert nem arról van szó, hogy a szabadvers szakít minden hagyománnyal. Arról van szó, hogy egyedi rendszert hoz létre az adott szövegnek. De rendszert kell létrehoznia! A szövegnek működnie kell abba az értelemben, hogy eljuttatja a már említett metajelentést az olvasóhoz. És e cél érdekében megengedi, hogy bármely szokásos eszközt alkalmazza, vagy mellőzze a szerző.
Sokan hiszik, hogy irodalommal foglalkozni úgy lehet a legkönnyebben, ha elkezdenek szabadverset írni. Ilyenkor születnek a versnek látszó szövegek. A legelvetemültebb bűnözők vezeklését segíthetné ezek némelyikének a kötelező olvasása.
Nem! Attól, hogy valakinek nemes érzései vannak, és szép gondolatai, amelyeket töredezett sorokban leír, az még nem vers. Az még nem költészet.
Igazuk van az irodalom uralkodóinak abban, hogy ez többnyire elviselhetetlenül silány eredményt hoz létre. Ahhoz, hogy valaki tíz vállalható szabadverset megírjon, százat el kell dobni. Ahhoz, hogy százat eldobhasson, jó szerzőktől ezret el kell olvasni. 
A vers jellemzően kiveti magából a felesleget. A vers a lehető legtömörebben, a lehető legkevesebb szóval mondja el a lehető legtöbbet, legmélyebbet. Nem csupán a szavak és mondatok szintjén, hanem mélyen, a metajelentés szintjein is.
A szabadvers születésének egyik klasszikus esete, amikor feladva a forma kitöltésének az igényét a szerző kihúzza az összes olyan szót, sort, szakaszt, amelyek nélkülözhetők. Igen, ez a forma felbontása.
A következő módszer az, amikor már nem is valamilyen formából indul ki, hanem eleve csak azt írja le, ami kell, ami szükséges a közlendő megragadásához. 
A szabadversben szabad hiányos mondatokat írni. Szabad csak szavakat egymás után tenni. Szabad elhagyni a nyelvtan és a hétköznapi nyelvhasználat szinte minden eszközét. De nem szabad jelentős üzenet nélkül hagyni az olvasót, aki veszi a fáradtságot, hogy szokatlan szöveget olvasson azzal a vággyal, hogy megértse, ami megérthető, és befogadja, ami a megérthetőnél mélyebb.
A szabadvers, ha jól, és felelősséggel csinálják, olyan, mint az orgona. Amíg a klasszikusnak mondott formák egy-egy hangszert képviselnek a zenekarban, addig a szabadvers minden hangszer helyett megszólalhat. De nem az a lényeges kérdés, hogy milyen bravúrokat művel a szöveg megszerkesztése során a szerző, hanem az, hogy mennyivel lesz gazdagabb az olvasó, és emberibb a világ, ha az a szöveg hatni kezd.
Szabad jót tenni! A szabadvers, és az alkotója ebben elvitathatatlanul szabad.