Soha többé nem táncolok

Írta: J. Simon Aranka


Közzétéve 2 hete

Megtekintések száma: 190



Soha többé nem táncolok

Kisbabáját ringatva ült a hintaszékben, és halkan dúdolt. A gyermek már édesen aludt. Álmában nagyokat cuppogott, közben néha-néha el is mosolyodott. Mint egy jóllakott kismacska, állapította meg, és megsimogatta a pihés fejecskét.
Az idilli csöndet mintha bomba robbantotta volna szét. A nagy csattanással kivágódó ajtón át a férje viharzott be a gyerekszobába. Fel sem nézett, szája elé tett ujjával figyelmeztette.
- Felébreszted! Most aludt el – suttogta, és pillantásával megsimogatta a picit.
A gyermek megrándult a zajra, de szerencsére tovább aludt.
Tekintetét most férjére emelte. Ijesztően sápadt volt, mint egy viaszbábu. – Mi a baj?
A férfi eltorzult arccal, görcsösen ujjai közt szorongatva az arca elé tartott egy fotót. – Ez mi?
Elállt a lélegzete, amikor a képre pillantott. Közel volt hozzá, hogy a szíve is megálljon. Meg sem tudott szólalni, mintha ezer ujj tapadt volna a torkára, hogy megfojtsa.
- Elválok tőled. - A férfi hangja hidegen, metszőn csengett. Érzelem nélküli, halálra ítélő hang volt az. - Elköltözöm. Most, azonnal – vetette oda, és a lába elé dobta a fényképet.
Ő önkéntelenül magához szorította a pici lányát, mintha védeni akarná. A gyermeket, vagy magát védte? Nem tudta volna megmondani. Kétségbeesésében nagy nehezen kipréselte magából a szavakat.
- Beszéljük meg! - könyörögte. - Mindjárt lefektetem.
- Nincs mit beszélni! - legyintett a férj, és kiment.
Bénultan ült. Tehetetlenül hallgatta, ahogy a szomszéd szobában nyílnak a szekrényajtók, fiókok, ahogy dobálja a bőröndbe a ruhákat, ahogy dübörögnek a súlyos léptek, aztán csattan az ajtózár. Csak akkor mert megmozdulni, amikor hallotta az autó távolodó zúgását. Óvatosan felállt, és lassú, puha mozdulattal beletette a gyermeket a kiságyba. Gondosan betakarta, tenyerével végigsimította a pihegő kis testet.
- Aludj szemem fénye! Álmodj szépeket! - suttogta.
Felvette a képet a földről, és kivánszorgott a konyhába. Egy ideg csak bámulta a fotót, aztán hirtelen elhatározással kivette a hűtőből az előző este kibontott rosét, és csak úgy, az üvegből belekortyolt. Úgy érezte, nem képes kibírni másként. Egyik kezében az üveggel, másikban a képpel a nappaliba ment, és bekucorodott a fotelba. A fotóról egy férfiaktól körülvett kisebb pódiumon, széttárt combokkal guggoló, félmeztelen fiatal lány nézett vissza. A szája feszes mosolyra húzódott, de a szeme szomorú volt, mint most az övé. Csak ő látta, értette ezt a szomorúságot, ő, aki egykor maga volt ez a lány. Ő volt, de most teljesen idegennek tűnt, és nem akart semmiféle közösséget vállalni vele. Az már régen volt, egy másik életben, és ott is kellett volna maradnia. Úgy látszik, hiába temette el nagyon mélyre, hiába hitte, hogy teljesen kitörölheti az emlékeiből, és élhet úgy, mint mások, a múltja utolérte. A múlt nem felejt. A múlt, amely teli volt nem éppen rózsás gyermekkora emlékeivel. Szülei elváltak, anyja egyedül maradt két gyerekkel, és rajtuk töltötte ki minden frusztráltságát. Több volt a szidás mint a jó szó, több volt az ütés, mint a szidás. Nővére már azelőtt lelépett otthonról, hogy befejezte volna a középiskolát. Pedig jól tanult, de ő is szabadulni akart az elviselhetetlen életből. Maradt hát ő egyedül, és ezután anyja minden dühe már egyedül őrá zúdult.
Leggyakrabban a „majd én móresre tanítalak” mondatot ismételgette, mint valami mantrát, miközben újra és újra rácsapott a fakanállal, ahol éppen érte. A fakanál szigorát is jócskán felülmúlta a fémcsatos bőrszíj és a cipő tűsarka. Meglepő módon az iskola így is jól ment.
Korábban leghőbb vágya volt, hogy főiskolára vagy egyetemre mehessen, de már nem bírta tovább anyja mellett. Alig várta, hogy kezébe kapja az érettségi bizonyítványát, és elmenekülhessen otthonról. Másnap, amint egyedül maradt a lakásban, hátizsákjába dobálta a legszükségesebb holmikat a bizonyítványaival együtt, és búcsút intett feledésre érdemes gyermeksége helyszínének.
Nővérétől, aki akkor már férjnél volt, kapott némi pénzt és jótanácsot az új élethez. A pénzt elfogadta, és a fővárosig meg sem állt. Első éjszaka egy olcsó szállodában aludt, de nyilvánvaló volt, hogy a pénzből csupán két-három éjszakára futja. Már sajnálta, hogy nem fogadta meg testvére tanácsát, aki erre indulása előtt figyelmeztette. Másnap reggel megkérdezte a recepcióst, hogy nem lenne-e valami konyhai munka számára. A férfi alaposan végigmérte, mint ragadozó a jövőbeli zsákmányát.
- Ilyen csinos lánynak nem a konyhában van a helye. Mit kapok, ha szerzek neked egy sokkal jobb állást?
Ő csak vonogatta a vállát, és mutatta üres zsebeit.
- Na jó - mustrálta tovább mohó szemmel a férfi -, gyere vissza koraeste, addig szerzek neked valamit. Csak aztán ne legyél hálátlan!
Fel sem fogta a szavak értelmét, csak élvezte a szabadságot. Egész nap csavargott a városban, megbámulta forgalmat, az épületeket, hamburgert evett és kólát ivott, amit otthon sosem engedett meg az anyja. Élvezte a szabadságot, amiben addig sosem volt része. Boldog volt, hogy oda mehet, ahová csak akar, senki sem korlátozza, senki sem bünteti. Amikor kora este visszament a szállodába, már más állt a pultnál. Kissé megkönnyebbült, mert a reggeli recepciós félelmet keltett benne. Felment a szobájába, hogy összepakoljon és másik szállás után nézzen. Nemsokára kopogtak. A rettegett férfi állt az ajtóban, és azonnal be is nyomult rajta. 
- Szereztem neked egy kiváló melót. Nem messze innen van egy éjszakai bár. Táncoslányokat keresnek. Semmi megerőltetőt nem kell tenned, egy-két órát ringatózol a színpadon, és kapsz érte jó kis pénzt. Na, mit szólsz?
- Végül is, szeretek táncolni, és mindig is dicsérték, hogy jó a mozgásom – mondta naivan, és valóban örült, hogy egy kis táncért jól megfizetik majd.
- Akkor? Már ma kezdhetsz. Gyere! – sürgette a férfi -, elviszlek oda. Ott kapsz olcsón szállást is.
Így kezdődött. Egy kis zugot kapott szobaként, talán raktár lehetett. Lepedőkkel teli polcok között egy földre vetett matrac volt az ágya. Már aznap este munkára fogták. Egy mély, kemény ráncoktól szabdalt arcú nő vastagon kifestette a szemét, a száját, élénkpirosra az arcát. Amikor kiderült, hogy topless kell táncolni, már nem volt visszaút. Tiltakozott, de hiába, csak azt érte el, hogy jól megverték, és belökték a színpadra. A közönséget nem zavarta, hogy könnyei széles fekete patakként folytak végig az arcán. Az arca senkit sem érdekelt. Bánta már könnyelműségét, de hiába, nem volt menekvés, nem volt választása. Minden este fel kellett mennie a színpadra, és elviselni a részeg és durva férfiak mohó tekintetét, zaklatását, erőszakos kezüket a testén. Jótevője majd’ minden este, a műsora után meglátogatta, hogy bevasalja a neki járó hálát. A személyzeti mosdóban aztán öklendezve, sírva vörösre sikálta a bőrét a zuhany alatt. Persze ezt is csak szigorú őrizet mellett tehette. Amikor egyedül hagyták az ablaktalan kis zugban, mindig rázárták az ajtót. Nem volt kihez fordulnia, mindenki csak a könnyű prédát látta benne. A szobalányokban sem ébredt fel iránta a részvét. Irigyelték a jó keresetét, amiből ő persze soha egy fillért sem látott. Többször megpróbált elszökni, de sosem sikerült. Minden kísérlete veréssel és bezárással végződött.
Csöbörből-vödörbe! Nem ez volt az álma, amikor megszökött otthonról. Elhatározta, hogy taktikát vált. Hónapokig tartott, hogy az engedelmes kislányt játszva elnyerje fogvatartója bizalmát, és az lazítson a szigorú őrizeten. Hányingere volt saját magától, de nem volt más lehetősége. Egy kora tavaszi napon azt hazudta, hogy új alsóneműket vásárolna magának. Már megbíztak benne. Kapott pénzt, és elmehetett. Az utcasarokig lassan lépkedett, de a szíve úgy dübörgött, mintha őrületes iramban futott volna. Amint befordult a sarkon, rohanni kezdett. Néha aggódva hátranézett, közben folyamatosan fohászkodott, hogy meg ne sejtsék a szándékát. A metróban már megkönnyebbült, amikor látta, hogy senki sem követi. Az alsóneműkre kapott pénzen vonatjegyet vett és hazautazott. Amikor a vonat elindult, akkor kezdte elhinni, hogy szabad. Bezárkózott a mosdóba, és felszakadt belőle a zokogás. Hosszú percekig csak sírt, és vécépapírral dörzsölte le arcáról a fekete patakokat. Soha többé nem táncolok, fogadkozott magában.
Otthon egy ideig a nővérénél lakott. Nem tett feljelentést, nem akart szembesülni életének azzal a sötét korszakával. Új életet akart kezdeni, és mindent elfelejteni. Nővére segítségével munkát kapott egy irodában, ott ismerte meg a férjét. Minden olyan szépen indult. Szerették egymást, lett egy gyönyörű kislányuk, tervezték a második babát. És most itt ül a fotelban, bortól tompult aggyal, kezében a szégyenbélyeggel, ami már örökre ráégett, és nem tudja, mihez kezdjen, hogyan tovább? Miért is nem mondta el már az elején? Gyáva volt, nem hitte, hogy megértésre találna. A titkok természete pedig az, hogy előbb vagy utóbb mindenképp kitudódnak. Elképzelte, milyen érzés lehetett a férjének szembesülni ezzel a fotóval. 
Megértette őt. Azt már megértette, hogy a múlt hibáit eltörölni, semmissé tenni nem lehet, de még nagyobb hiba lenne eldobni azt, ami szép, ami jó. Nem! Nem adhatja fel! Remegő kézzel a telefonért nyúlt.

Szárnypróbálgatók antológiában megjelent 2021-ben