Sebők Fanni: Kárhozottak nyitótánca, üdvözültek végjátéka
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 907
Sebők Fanni: Kárhozottak nyitótánca, üdvözültek végjátéka
I. Kárhozottak nyitótánca
A fal. Az a fal, ahová olyan
ferdén verted be a szöget, ó,
amire az első közös képünk akasztottam.
Nevetségesen túlméretezett keretbe rakattam,
mert így becsültelek, mert végeláthatatlanul terjedtél bennem,
instenséggé ágaskodtál a lelkemben.
Szóval az a fal. Most hideg a meztelen bőrömnek.
Mert a kivágott hátú ruhát viselem,
amit úgy szeretsz.
Amit akkor is felvettem. Kristálytiszta kísértethistória,
lángemlék, mintha csak tegnap lett volna.
Hogy odanyomtál. Hogy ordítottál,
hogy húzódott a nyál a szádban. Hogy a pupillád körül
vörös, duzzadt erek, mint az ítéletnap sugarai,
hogy azt hittem, a szemed kifordul a helyéről
attól az őrült haragtól, amivel azt fröcsögted:
„Kiscica, itt nem arról van szó, hogy ki fogja becsavarni a villanykörtét,
ha nem az enyém leszel. Inkább abba gondolj bele –
Ki fog úgy szeretni, mint én, a józan eszed tekerve a nyakad köré?
Ki fogad el úgy, ahogy vagy, egy félkész műalkotásként, kinek teremtője magára gyújtotta a
világot, mikor meglátta, miféle pokolfajzatot alkotott?
Ki támogat majd utat mutatva, nehogy több akarj lenni, mint egy szemrevaló, nedvesen
lihegő, vágyhozó rémálom?
Ki fog úgy érinteni, mintha erotika csobogna rád az Égből, miközben keresztre feszítenek?
Ki lesz öngyújtó lángja a nyelveden, eufóriaszínű, örömkönnyáztatta dal, amitől otthonnak
érzed a ketreced, ahová tartozol?
Ki indítja majd meg úgy a véred, mint nyomasztó, bűnédes pszichotriller katarzisa?
Ki fogja úgy a lényedbe enni magát, hogy a csontjaidig átfázz a kíntól, amikor nincs veled?
Kinek a teste adja majd azt az elszállt, félig angyal, félig állat ritmust, amitől kapaszkodóvá
gyűröd a lepedőt?
Na ki, ki lesz az a selyemfényű likvid pornó, amire szégyenérzet nélkül haraphatsz?
Ki más karmol át a koponyádon, és visz be a Sötétkamrába, ahol előhívhatod a démonjaid
portréját?
Ki tudja majd elhitetni veled, hogy gyönyörű vagy, egy eszményi költemény, még ezekkel a
kiérdemelt véraláfutásokkal is, amik határokat szabnak, mint a rímek rajtad?
Ki lesz olyan őszintén bátor, hogy felszabadítson az önámítás poklából, és megnyugtatón a
füledbe duruzsolja, hogy ennél többet nem érdemelsz?
Hah? Ki? Kinek a hatalmától dermednek majd sóbálvánnyá a tévképzeteid, nehogy árts
magadnak zsibbasztó mérgű, hiú ábrándokkal?
Ki óv majd meg a divatos agymosástól, a hamis reménytől, hogy tudd, hol a helyed, amikor a
naiv kis elmédben felsivalkodik ez a romlott reklám, ez a feminizmus szitokszó?
Ki?! Ki fog rólad gondoskodni, ha én nem leszek?”
Lecsúszom a hideg falon. Nem vagy már itt.
A mosoly rajtam megveszekedett, diadalittas vicsorgás.
„Én.” – Hadüzenet, hajnalhasadás, megváltás. – „Én fogom magam szeretni.”
Főnixszárnyon szálló, ördögűző kiáltás:
hamvaiból kelő, élesedő kilátás.
II. Üdvözültek végjátéka
Azóta rajtam a sor, hogy kérdésekkel hergeljek.
Időd lejárt, átkod felsejlett, de végül elesett.
Fényed kihunyt, Trónod szétrepedt,
Tudod-e hát, ki vagyok nélküled?
Sziréndal, mely átível az Apokalipszisen –
Megmentselek a Mételytől?
Vagy füttyentsek inkább: „Végzet, jöjj!”?
Érted már? Bármi lehetek:
Szikra vagy Kripta.
Úrnő is vagyok, önérzettel koronázott –
Piros a szenvedély, Arany a káosz,
Megcsókolod a gyűrűm? Körbevezesselek a Palotán?
Látod a színeit? Ízleld meg a falait,
Megfestettem szépen,
Mézzel és Vérrel.
Hóhér is vagyok, a kétségeimet kioltó,
Félelmeimre sikoltó,
Ki ünnepli Győzelmét,
Borral és Torral.
És ha valakit bántanak –
A Bosszú Angyala vagyok:
Védelmező és tajtékzó,
– Hallod e zúgást? –
Tenger, mi elnyel.
És tudod, mi vagyok még?
Végtelen, ki egykor te voltál bennem.
Most már nem kellesz,
Magam lettem az eleven Reménység –
Mi nem pazarol rád többet,
Ó, hisz már dönthet:
Szalad, hisz Szabad.