Petőfi: Akasszátok föl a királyokat!
Írta: Csikai Gábor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 387
AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!
Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat -
Akasszátok föl a királyokat!
Kaszálhatod a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat -
Akasszátok föl a királyokat!
Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! -
Akasszátok föl a királyokat!
Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad -
Akasszátok föl a királyokat!
Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt -
Akasszátok föl a királyokat!
Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? -
Akasszátok föl a királyokat!
Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad -
Akasszátok föl a királyokat!
Debrecen, 1848. december
A magyar irodalom egyik kétségkívül legnagyobb tévedése Petőfi Sándorral kapcsolatos: róla az átlagolvasó, de még a szakavatott irodalomértő is azt tartja, hogy egy rendkívül könnyen értelmezhető szerző. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Petőfi Sándor egy roppant világosan és érthetően fogalmazó költő és író, de egyáltalán nem könnyen értelmezhető. Az érthetőség és az értelmezhetőség ugyanis egymástól igencsak távol álló fogalmak; vannak könnyen érthető, de annál sokrétűbb, nehezen értelmezhető költőink (ilyen a kortárs irodalomban például Kányádi Sándor, vagy Oravecz Imre) és épp ellenkezőleg: nehezen érthető, de könnyen értelmezhető alkotóink (erre kortárs példa Juhász Ferenc neobarokk költészete). Van természetesen olyan is, aki könnyen érthető és könnyen értelmezhető, de az már inkább a szépirodalom és a giccs határvidékén mozog.
Petőfi érthetősége nehezen kérdőjelezhető meg, hisz művei első olvasatban is világos üzenetet fogalmaznak meg, érdemes azonban jobban elmerülni bennük, mert így teljesen más, elsőre talán fel sem tűnő értelmezésmezőkre lelhetünk, és egy egészen új, sokkal színesebb költői világ bontakozik ki előttünk. Petőfit ugyanis nagyon könnyű beskatulyázni, hisz versei általában egy-egy nagyobb téma körül csoportosulnak, legalábbis azok, melyeket az iskolában tanítanak nekünk, azon művek felett pedig, melyek esetleg kilógnak ebből az egységes képből, könnyedén átlép az irodalomoktatás. Pedig ezek az elvileg könnyen kategorizálható versek is problémásak lesznek egyből, amint a mélyükre ásunk, mert többrétegűségüknek köszönhetően máris kilógnak abból a dobozból, ahová megpróbálták beszuszakolni őket.
A nagy témák, amik köré általában csoportosítani szokták Petőfi költeményeit azok a következők: népiesség, szerelem, forradalom, magyar tájak, elmúlás. Azonban ha megvizsgáljuk a költő bármely olyan versét, melyet valamelyik skatulyába szorítanak, egyből észre lehet venni, hogy kilóg onnan, hogy több elemet tartalmaz a másik skatulyában lévő versek közül. Nézzük például az egyik legszebbnek tartott szerelmes versét, a Szeptember végén-t: a költemény nyilván egy csodálatos szerelmi vallomás, de a magyar irodalom egyik leglíraibb tájleírásával kezdődik:
„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.”
Majd szinte végig az elmúlás szemszögéből vizsgálja a szerelem örökkévalóságát és időnkívüliségét:
„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,”
De a leginkább az irodalomértők által Petőfi lírájára erőltetett úgynevezett „nagy témák” szinte minden versében keverednek, és ezeket most nem fogom egyenként végigvenni, de ha alaposabban megvizsgáljuk költőnk bármely versét, világossá válhat ez számunkra. (Csak néhány példa, ha esetleg valakinek kedve támad ezt megvizsgálni: Reszket a bokor, mert…, Megy a juhász a szamáron, Minek nevezzelek? Dicsőséges nagyurak.
Ezekben az alapvetően szigorúan bekategorizált versekben mindegyikben megfigyelhető a „nagy témák” keveredése.)
Ebből egyértelműen következik, hogy vannak olyan művek, melyeket olyan esszenciális Petőfi verseknek tekintenek, hogy azokat elolvasva egyértelmű képet alakíthatunk ki a szerzőjüket foglalkoztató egy-egy témáról. Ha e művek felszínét kapargatjuk csak meg, akkor ez így is van, de ha alaposabb vizsgálatnak vetjük alá a költeményeket, akkor a felszínről nem is látszó dolgokat lelhetünk bennük. Így aztán valósággá is válik az, amit a felszínes szemlélő feltételez: egy-egy ilyen vers kiváló képet alkot Petőfiről, azonban sokkal színesebbet, sokoldalúbbat, nem olyan egysíkút, amilyennek szívebben látják a költőt.
Az egyik ilyen esszenciálisnak tekintett vers, amelyet most elemezni fogok, az Akasszátok fel a királyokat!, mely mű esetén teljesen egyértelműnek tűnik a téma: forradalmi, politikai vers, ahol még csak nem is túlzottan elrejtve fogalmazza meg a költő a véleményét. Azonban az eddig kifejtettek alapján, gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy a vers mélyébe tekintve sokkal több dolgot találunk, mint azt elsőre sejtenénk.
A vers alapvetően négy szerkezeti egységre bomlik, melyek annak köszönhetően, hogy a költemény hét versszakból áll, nem egyenlő hosszúságúak. Az első három egység két-két versszakokból áll, míg az utolsó, melyben a záró konklúziókat vonja le a költő egyetlenegy szinte epigrammaszerű rész. Az első két versszak lényegében egy bevezetés, ahol a kisebb tettektől vezeti el az embereket a lírai hős a lehető legfontosabb cselekedetig, a királyok lemészárlásáig; a második részben tisztázza saját viszonyát a királyokhoz, majd jellemzi is őket; a harmadik részben egy véres, vadromantikus panorámát mutat a királyok bűneiről; a negyedik részben – ahogy már mondtam – tömören összegzi a vers mondanivalóját.
Mielőtt alaposabban megnéznénk az egyes részeket, vizsgáljuk meg a költemény verselését, mely ugyancsak szokatlan Petőfinél, és ez megint csak cáfolja azt, hogy ez egy esszenciális költemény volna. A költő ugyanis legtöbb versében magyaros, ütemhangsúlyos verselést használ, ez a mű azonban időmértékes, erősen jambikus lejtésű (Lamberg szivében tőr, Latour nyakán / U–U–U–U–U–). Ez a szigorú, stabil szerkezet azonban pont az ellenkező hatást váltja ki: ahogy skandáljuk a szöveget, éppen hogy zaklatottságot, lelki hullámzást, felajzott lelkiállapotot lehet kiérezni belőle. Bármelyik sort vizsgáljuk pedig meg a versben, ugyanezt a ritmusképletet kapjuk meg, vagyis Petőfi tőle szokatlan módon roppant következetesen viszi ezt végig a versen. Persze, csak akkor szokatlan ez, ha a felületes látásmódnál maradunk. Ha jobban megvizsgáljuk Petőfit, arra juthatunk hogy a könnyedség, és a könnyen érhetőség felszíne alatt egy nagyon is tudatosan alkotó, építkező költő képe rajzolódik ki előttünk.
Ugyanilyen tudatosan van felépítve a vers nyitánya is, ahol a költő két, a mű megírása előtt nem sokkal meggyilkolt politikai vezetőt idéz meg. Lamberg Ferenc Fülöp királyi és császári altábornagy 1791-ben született és 1810-ben lépett be a császári hadseregbe, 1834-be vezérőrnagyi, 1842-től altábornagyi rangban szolgált. 1848-ban az első felelős magyar kormány megalakulásakor Mészáros Lázár hadügyminiszter próbálta rávenni, hogy szolgálja a magyar kormányt, de ő inkább az új alkotmány ellensége lett. 1848. szeptember 25-én Jellasics sikeres előrenyomulása hatására a császár Magyarország ideiglenes nádorává és katonai vezetőjévé nevezik ki. Budapestre érkezik, hogy átvegye hivatalát, a Jellasics érkezésétől félő pestiek a Pest-budai hajóhídon felismerték és meglincselték.
Hasonlóan végződött Theodore Baillet von Latour osztrák hadügyminiszter élete is. Az 1780-ban született királyi és császári táborszernagy 1798-ban a bécsújhelyi katonai akadémia elvégzése után lett mérnöki hadapród, 1804-től százados, 1805-től őrnagy. Több nagy csatában is kitünteti magát, és 1831-ben már altábornaggyá nevezik ki. Az 1848. március 13-i bécsi forradalom után április 30-tól ő lesz a hadügyminiszter. Az október 6-ai forradalom alkalmával a tömeg meglincseli, majd holttestét egy lámpavasra akasztják. Mindkét, a vers első sorában megemlített katona-politikus hasonló sorsra jutott: a feldühödött tömeg kegyetlenül meglincselte. Ez pedig Petőfi számára egyértelműen pozitív tett, a mindennél szentebb „nép” ítélete.
„Hatalmas kezdesz lenni végre nép,
ez mind igen jó, ez mind igen szép.”
A költő azonban úgy gondolja, hogy ebben a forradalmi, szabadságharcos helyzetben ezen politikusok elpusztítása már kevés, a legfontosabb rákfenétől kell megszabadulni, a királyoktól. Mert Petőfi szerint minden rossz gyökere a király és a királyság intézménye, így ha csak a rendszer egyes vezetőt öljük meg, vagy tüntetjük el, azzal semmit nem oldunk meg, meg újabbak jönnek helyettük. Ezt két nagyon plasztikus képpel magyarázza el a költő:
„Kaszálhatd a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;”
A két kép egyébként egyértelmű visszautalás a vers elején szereplő két politikus halálára, sőt inkább az ott megkezdett szöveg továbbépítése. A kasza pengéje a Lamberggel végző tőr képét idézi meg, míg a fa lombja, ágai azt a lámpavasat, amire Latourt akasztották fel. Ilyen sorsot képzel el a költő a királyoknak is a vers állandóan visszatérő refrénjében, ami így állandóan visszatérő motívummá lesz:
„Akasszátok fel a királyokat!”
Mielőtt továbblépnénk a második szerkezeti egységre, figylejük meg ez a refrén hogyan válik minden versszakban szerves részévé szövegnek. Az első versszakban a miniszterek meggyilkolása utáni következő, nagyon fontos lépést jelenti. A másodikban azt visszhangozza egyszerű, könnyen skandálható jelszóként, amit az egész strófában fejteget. A harmadikban olyan, mintha a költő kiömlő gyűlöletének tengere zúgná ezt a mondatot. A negyedikben a pokoli képek alóli felszabadulást jelenti, szinte egy új életet adó sóhajnak érzi az ember. Az ötödikben refrén szavai a király bűneinek megtorlását mutatják meg. A hatodikban újra az összes problémára való megoldásként visszhangzik a versszak végén. Az utolsó strófában a költő magára vállalja a feladatot, de azért végső reményként még egyszer felszólítja a társadalmat, hogy tegyék meg, és vegyék le a válláról ezt a mázsás terhet A második szerkezeti egységben a költő saját királyokhoz fűződő viszonyát tisztázza.
Ennek kifejtését abból a kérdésből indítja, hogy a világ megtanulta-e már gyűlölni ezt a rendszert és az uralkodókat, annyira, amennyire neki sikerült. Ezután azt a kívánságát fejti ki, hogy mennyire szeretné szétosztani azt a gyűlöletet, amit ő érez a király iránt. Szilajnak, veszettnek nevezi ezt a gyűlöletet, ami éppen arra a zaklatottságra utal, mely a vers ritmikájából is kiolvasható. Valamint ezt a gyűlöletet a tengerhez hasonlítja, amely kép egy másik, ugyancsak forradalmi, politikai versében is felbukkan, és ott központi szeretete tölt be. Természetesen a Föltámadott a tenger című költemény idéződik meg az emberben, ahol a háborgó tengert a fellázadt néppel azonosítja. Itt viszont már úgy érzi, ez a lázadás, ez a föltámadás kevés, és igazából csak benne van meg az a lelkesedés, amely a komolyabb változások eléréséhez szükséges.
A költő a következő strófában fejti ki ennek a gyűlöletnek az eredőjét, és elmondja, hogy ő milyennek látja a királyt. Itt vadromantikus képeket halmoz egymásra:
Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad –
E halmozás, bár roppant szenvedélyesnek és véletlenszerűnek tűnik, azonban nagyon szép ívet ír le, és ez is a tudatos versszerkesztés mutatja. Az anyaméhtől eljutunk a koporsóig három sorban, de pont azok a legérdekesebb sorok, amik látszólag kilógnak ebből az „életrajzból”. A „Szívöknek minden porcikája rosz” sor azt mutatja meg, hogy a királyok eleve, és javíthatatlanul romlottak, hiszen azokat a porcikákat, melyeket szívük mélyén rejtenek, sehogy sem lehet megjobbítani. A „Szemétől a levegő fekete” sor pedig azt mondja el, hogy ezek az emberek nem csak velejükig romlottak, de ezt a romlottságot úgy terjesztik maguk körül, mint a levegő szennyezését. Mindenkit, aki levegőt próbál venni, és nem csak a közelükben, azok megfertőződnek. Ezért kell megtenni azt, ami természetesen ismét visszatér a refrénben, és amit talán le sem kellene újra írnom: „Akasszátok fel a királyokat!” A harmadik szerkezeti egységben ismét egy felsorolás, halmozás következik, ahol a királyok bűneit ismerteti a költő. Már rögtön a második sorban visszatér a kés, majd a kasza a motívuma. Míg korábban a királyokhoz hű emberek elpusztításának eszköze volt (Lamberg szívében tőr, kaszálhatd a fűt a világ végeig), addig itt már a halál, a kaszás fegyvere (Ezerfelé bús harcmező a hon, Arat rajt a halál irtóztatón). A halál azonban nemcsak a harcmezőn végez irtóztató munkát, hanem szerte a honban, és nem csak „kaszájával” arat, hanem például tűzzel is (Itt egy falu, amott egy város ég,). Ez is egy érdekes visszautalás, hiszen korábban a költő az emlegette, hogy a keblében a gyűlölet tenger, és a lángban álló országot pont ezzel a gyűlölettel lehetne eloltani. Azt, hogy mi is ez a módszer, azt nem írom le sokadik alkalommal megteszi ezt helyettem Petőfi Sándor.
A következő versszakban az előző konkrét képek helyett két szimbolikus képpel mutatja be a királyok vétkeit. Itt egy földre tepert szörnyhöz hasonlítja a királyt, aki, ha nem törölik el véglegesen, akkor ismét felemeli a fejét, és akkor mindaz a küzdelem, pusztulás, amelyet az előzőekben felsorolt, hiábavalónak bizonyul majd. Ebben a részben megidéződik Vörösmarty Mihály Szózatnak szövege is:
„Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hû kebel
Szakadt meg a' honért.
Az nem lehet, hogy ész, erõ,
És olly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.”
Petőfi ezt a gondolatot feltételes módban fogalmazza meg:
„Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek”
Itt figyelhető meg a jelentős különbség Petőfi és Vörösmarty alkotása között. Míg a Szózat költője azt mondja: nem lehet, hogy hiábavaló maradjon annyi szenvedés, ezt nem hagyhatja Isten, addig Petőfi egy nagyon egyszerű feltételhez köti dolgot: „a korona eltörése” (ez a másik szimbolikus kép) elég ahhoz, hogy értelme legyen a harcnak. A vers utolsó versszaka, zárlata egy szinte epigrammaszerű, majdhogynem önálló alkotás; azonban természetesen nem különül el a műtől, sokkal inkább annak szerves része, hiszen tovább építi az eddigi motívumokat, sőt felbukkan benne Petőfi teljes költészetének két legfontosabb tárgya és ezzel kérdése is. A versszak egyértelmű betetőzése a költeménynek. Még egyszer kimondja a költő azt, hogy bárkinek bármilyen bűn megbocsátható, de a királyoknak immár semmi, ők már annyit vétkeztek az emberiség ellen az eltelt évszázadok alatt, annyi kín, baj, okozói voltak, hogy nekik már nem jár „barátság, kegyelem”. A költő arra is hajlandó, hogy lantját és kardját elhajítva a kezéből maga váljon hóhérrá, ha más ezt nem teszi meg. Ehhez pedig a legnagyobb áldozatra is hajlandó:
„Lantom s kardom kezembül eldobom”
A cél érdekében tehát a költő arra is hajlandó, hogy életének és költészetének központi problémáját, a lant és kard problematikáját is félre tegye, és másba fogjon. Ez az a kérdés, ami végigvonul Petőfi teljes művészetén: költő legyen, avagy forradalmár, szabadságharcos. Van amikor tudja egyeztetni magában és lírájában ezt a két szerepet, van amikor nem. De itt és most kimondja azt, hogy akár ezt is félre tudja tenni azért, hogy megoldódjon egy sokkal súlyosabb probléma, a királyok uralma. Ezután a kijelentés után – ahogy ezt már korábban kifejtettem – az utolsó remény felsóhajtásakét hat a refrén, hogy hátha a társadalom nem kényszeríti mégsem erre a feladatra a költő-forradalmárt, hanem végrehajtja maga, amit meg kell tennie.
Azt hiszem, ez az elemzés is bizonyította, hogy az egysíkúnak tűnő verseiben is mennyire sokoldalú, sokszínű Petőfi, és hiába tűnik úgy: nagyon könnyen értelmezhető, az alaposabb vizsgálat újabb és újabb rétegeket tárhat fel a legismertebb versekben is. Ebből pedig egyértelműen következik: nem a forradalmi mondanivaló teszi Petőfit nagy, sőt talán legnagyobb költőnkké, hanem az, hogy a verseiben rejlő tudatosan felépített, és talán máig fel sem fejtett rétegek, mélységek beszélni tudnak minden korok embereihez.