Parafrázis
Írta: Németh Lili Veronika
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 24
Parafrázis
A töltés az éj leple alatt szakadt át, nyílt sebként tátongva, bő vizet eresztve.
Margóékat katona ébresztette. Ritka riadalom. Az idős asszony gyermekkorát idézte, az Egmont-nyitányt, a tankok hangját, ahogy áthaladtak Veres mellett, s ő a pince vaksötétjében vagy egy fél métert meghímzett a családi terítőből, nehogy céltalan maradjon rettegése. Aztán embertelen csend következett – ez talán még szörnyűbb volt – s akkor kopogtatott a két katona, mondván, minden rendben. Házról házra jártak.
Ez a mostani katona is házról házra járt, de hazudni nem hazudott. Tessék összepakolni, Margó néni, mondta egyenesen. A Bódva nem tudni ideér-e, de már a kastélynál jár, és a főutca nagyrészét elvitte a víz. A kitelepítésre bármikor sor kerülhet. Legyenek készenlétben.
Egy hátizsák vagy kiscsomag fejenként, mondta búcsúzóul. Se több, se kevesebb.
Margó a férjére meredt a hirtelen beálló csöndben. Péter a madarakkal ébredt minden nap, így már nyújtotta is neki kész kávéját, szótlanul. Csöndben reggeliztek. Még a rádiót sem kapcsolták be, pedig pünkösdvasárnap volt, és Margó ilyenkor mindig meghallgatta a misét, mormolta a válaszokat, míg Péter mosogatott. Most azonban nem akaródzott csodákról hallania, nem akaródzott csodákra gondolnia. Újra borús volt a menny, esővel fenyegetett.
Éppen akkor csörrent meg a telefon, mikor felálltak összeszedni a tányérokat. Legidősebb lányuk hívta őket Pestről. A kocsi készen áll, ha szólnak, megy értük.
– Icuval is beszéltem. Mondta, hogy oda a könyvtár.
Igen, mondta Margó. Sok másik épülettel együtt oda lett az is, de a könyvek nagyrészét elvitették: Péter két hete segített Laci bának és a könyvtárosoknak kipakolni a könyveket, be egy hatalmas furgonba, hadd robogjanak Miskolc felé, ahol nem eshet bajuk. A pakolás befejeztével a sofőr kezet rázott velük, megígérte, hogy visszahozza őket, amint vége ennek az egésznek.
Amint. Majd. Egyszer. Talán. Satöbbi.
– A Lévay utcát még nem érte el a víz – felelte végül Margó. Közben Péter széles, csontos hátát nézte. – Maradunk, amíg lehet.
Miután letette, Péter megnézegette a híreket a neten, Margó pedig borsót pucolt és kivonta az időt az egyenletből; a jelenre és annak jelentőségére koncentrált. Borsóleves a rettegés ellen és a rettegés ellenére.
Annyira mélyre merült önnönmagába, hogy meg sem hallotta, hogy a szomszéd Tomika már félig betrappolt a konyhába.
- Csókolom, Margó néni – mondta egy szuszra, gyorsan, szipogva az időjárástól. – Édesapám üzeni Péter bácsinak, hogy megjöttek a homokzsákok.
– Papa – figyelmeztette, miután szólt neki, mert bár komoly fejet vágott Tomika, de mégiscsak hatvanöt múlt az ura, és biztos akadtak más szálas legények a városban. De amaz már gumicsizmában volt.
– Én bizony megyek – ingatta a fejét makacsul. – Hívtak.
– Vigyázunk, Margó néni – ígérte csupafül vigyorral Tomika.
– Meghiszem azt – mondta Margó, és az esőkabátért nyúlt. – Mert megyek veletek.
Elindultak, le a Lévay utcán, a sár és a csatorna és az eső szagával a nyomukban. Épp az Antal Györgyre fordultak rá, amikor az árvíznél is, a homokzsákoknál is furcsább dologra lettek figyelmesek.
Az eddig elnéptelenedett központot ellepte az embertömeg: ott volt az utcájukban lakó Icu, macskával a kezében. Épp a lányát szidta, mert kiszökött, hogy a szerelmesét keresse meg, és aki csak kissé szégyellte magát, mivel ő is, párja is elsőként jelentkeztek segíteni. Ott volt Tomi, a legmagasabb nagykamasz, aki zenét bömböltetett, Laci bá, a könyvtáros, Bakonyi úr, aki nyáron is kabátot hordott, felesége, a láncdohányos énektanár, aki csípőjét ringatva hordta a homokot, Icu a fodrász, Zsófi a zöldséges, a kertbarát társaság minden egyes tagja és rengeteg fiatal és rengeteg felnőtt, sok bizonytalanságban felhígult élet, kint az utcán, homokzsákkal a kézben, mert a szomszéd és a szeretet hívta őket.
És mert bizony-bizony mondom néktek: mindannyian – legalább egyszer – imígyen győzedelmeskedünk a világ felett.