Oratio obliqua
Írta: Gyöngyös Imre
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 162
Oratio obliqua
(szonettkoszorú)
1.
Anyám utolsó jajt nyögött helyettem,
és mint, ki mindent nemcsak elfogad,
de követel: lázongva megszülettem,
s nem bántam a világ miként fogad.
A bátorság vágott utat előttem:
sikernek véltem rossz kudarcokat;
áldás vagy átok hullott el mögöttem,
kéjük, kínjuk örökre fojtogat.
Merengni hát méretlen gyönyörön
és hinni, hogy az el nem ért remény
sirámait akármiképp nyögöm,
versekbe törni lenne tán erény?
Anyám hitt benne, amióta én
érett gyümölcs szakadtam köldökön.
2.
Érett gyümölcs szakadtam köldökön.
Sejtosztódásom gyógyulást ígért:
anyán s rajtam lengett a létöröm
s egy különleges boldogságba fért.
S a háború készített áldozatra,
amíg a föld csak embervért ivott;
aszkéta lelkünk gyönyörökre gyatra,
új célokért harcolni csak riog.
Könnyű játékként folyt az életem,
nem érdekelt, hogy lesz-e rajt haszon,
s egy kezdet mennyi jót jelent nekem?
Egykedvű "mindegy" volt a válaszom.
Terv nélkül éltem, csaknem önfeledten
s az emberárban lettem, mi lehettem.
3.
Az emberárban lettem, mi lehettem:
közönypalástba bújt kíváncsi árnya,
ki való színt sem díszíthetne szebben,
mint őszinte és valló verse tárgya.
Így gyönyörről kevés dal énekel,
inkább a fájó bánatot kesergi;
a szomorúságban több szépre lel
s a szépséggel sosem lehet betelni.
Nagy csendre int a mélyebb fájdalom
súlyos kínok fájdalma meg nem ihlet,
erőszakot sosem veszek dalon,
kínból szépséget senki sem meríthet;
anyám kínjából részem nem öröm:
Azóta a magam jaját nyögöm.
4.
Azóta a magam jaját nyögöm
és azokét, kik szép családba zártak
s aranyba fűzték késő, vén időm,
mint jó apát s hűséges élettársat.
Nincs gazdagabb adás, mint áldozat;
zord szótlanságban és fogat harapva
tettem velük minden magasztosat:
Győz, mert átok felett sikert arat ma.
Gondunk a vérünk: egy sérült utód,
kit megpróbáltatásunk gondoz, ápol
pótolva mind, mi neki nem jutott:
sejtelme sincs hiánya hányadáról!
Tallózok úgy, mint senki sem helyettem:
enyéim kínjait igámba vettem.
5.
Enyéim kínjait igámba vettem;
így enyhül tán a jó Gondviselés
által rendelt, örökre ernyedetlen,
önként vállalt, nem szűnő szenvedés.
Megdicsőül a gürcölő verejték?
Csak úgy, ha végeredményt ér a cél!
Ünneppel ülné, kinek megfelelnék,
ki áldozat-eszmét szeretve él.
Igaz szeretet nélkül nincs adás;
nagy szív nélkül nincs igaz szeretet
s ha szenvedés a megpróbáltatás,
a lélek üdve is csak ez lehet.
Ne fojtogasson tömjénfüstölőm:
szép szívem régi romvár: kő kövön.
6.
Szép szívem régi romvár, kő kövön;
történelmünknek, nyelvünknek is áldoz
s a kőhalmuk titkát, ha feltöröm,
a rejtekéből felszökken a táltos;
füstből formálja minden jóslatát,
sok gyorsan múló pillanatnyi szobrot
melyek a füstből úgy gomolygnak át,
mint kételyből lett villanatnyi fodrok.
Mert szépet és jót mondó táltosok
nyilatkozása úgy valódi érték,
ha igaz! Sorsom arra áldozott,
hogy szépen így beteljen mind a mérték!
Szent küldetésemet is tönkre tettem!
Ne nézzen rám sorsomtól, aki retten!
7.
Ne nézzen rám sorsomtól, aki retten?
Velem, ki érez, semmitől riad,
ki jobbat remél rosszabb végzetekben,
ki nem dühöng a csonka sors miatt,
ki emberibben mégis rám tekint,
megérthet minden rám-mért próbatételt
s a messiási ígéret szerint
a mennybe jut és ott elébe térdel.
Ha nem vagy álszent s nem gondolsz magadra,
hogy kívül sajnáljon belső vigasz,
önzetlen lelkületben megmaradva
tiszta szívedből mélyen megsiratsz
és nincs benned egy cseppnyi káröröm,
őszinte részvét könnyét köszönöm.
8.
Őszinte részvét könnyét köszönöm,
bár nem sajnál, ki kínom részese,
(sajnálat s részvét így válik külön!)
a gyarló ember Isten gyermeke,
ki verejtékben vétkét bánva szenved,
mert mindnyájunkban él a Messiás,
nem is lehetne bennünk ez ma szentebb,
lélektisztító, fényes, glóriás.
A társadalmi szabály helytelen,
hogy „nem illik kérkedni szenvedéssel,
még akkor sem, ha célja győzelem!”
Úgy akarom: magasztosabban nézz fel
s meglásd lelkemben azt, amit a bú fon
koronaként díszelgő koszorúmon.
9.
Koronaként díszelgő koszorúmon
nem karácsonyfás izzók izzanak,
de vér-verejték-tövisekkel szúrón
a szenvedést tartják őrség alatt:
ez Getsemán-i belső küzdelem:
vezeklő ember száll így önmagába,
hogy elmélkedéssel, türelmesen
a lelke üdvét végre megtalálja.
Átadtam én is már a lelkemet,
megtörtént így a nagy találkozás:
Jézus foglal a lelkemben helyet,
hogy bennem is éljen a Messiás
és koszorúmban már új régiség
pernyés fejemben ezer tövis ég.
10.
Pernyés fejemben ezer tövis ég
emlékeztetve ezer fájdalomra;
mégis erősít ez a lelkiség,
mely belső létemet ma újra bontja:
megismerem rejtettebb útjait,
mi járható és mi a járhatatlan;
lehet utas, ki sokat utazik
s emelkedettebb ész-szabály alatt van;
megóvhat az külső botlások ellen,
érezhetőleg alig szenvedőn,
s a kellemetlenségben is a kellem,
mit biztosíthat jó belső erőm!
Csak egyet kellett hozzá megtanulnom:
tépett gúnyám kerülje szomorú nyom!
11.
Tépett gúnyám kerülje szomorú nyom:
tisztátalanság lomha nyomai,
szépséghiány a vér a vértanúkon;
göncöm mivoltát nem kell vallani(!)
külsőm látványa tán fontos lehet,
nem is találva semmit rajta szépnek,
kutatva benn magasztosabb kegyet:
varázsosan szépíti majd a képet!
Lelket sugároz kopott gúnya, gönc,
a mélyebb tündöklést elvárja rendre,
s bár ezt elérve nem leszek különc:
nem lephet meg örökség és kelengye;
szép öltözet rám nem valódi ék;
osztozzatok rajt, hogyha mégis ép!
12.
Osztozzatok rajt, hogyha mégis ép!
Szaggassátok rossz ronggyá szép talárom
vagy kockán vetve legyen nyereség,
s valóra válik rólam minden álom:
szegénységet jelentő, üde jelkép,
bohócruhába varrt ezernyi rongy:
egy lényeget kibontó, zsenge mellék,
a viselőjét megfigyelni vonz!
Belsőnk a mag: a pont, amely körül
védő körökben épül fel a küllem,
mely szerepében boldog és örül,
ha gyújtópontját rejti finom illem:
saját sejtemmel kell majd megsimulnom
jámbor, bátor korunkat messzemúlón!
13.
Jámbor, bátor korunkat messzemúlón
szép szóban élő lelkem fennmarad,
hogy ígéretes jövőn s durva múlton
átszálljon egy-egy szárnyas gondolat
írott igévé halkan, hangosan;
jó leletnek, ha őszinte, igaz,
megőrizendő öröksége van:
szomjas lelkeknek végtelen vigasz!
Szárnyaljatok az ékes, új malaszttal:
Szó-hímporból vers-mézet pergetek
egy eljövendő, illatos tavasszal
s a dicsőségem dicsőségetek.
Ez hát belőlem minden, ami szép:
rátok hagyom a lelkemnek dicsét!
14.
Rátok hagyom a lelkemnek dicsét
földgömbnyi távra szép szülőhazámtól;
magyarságomnak szelleme kísért:
nyelvén csüngök, mint milliónyi vándor,
kiket szétszórt a korcs történelem
a földet megismerni s megtanulni,
értést, megértetést más nyelveken
és néha honvágyammal haza hullni.
Vándor agyamba többször visszatér
a Haza mint én jó szülőhazámba;
magyar valóm bennem mélyebben él
s halálommal sem fog kihunyni lángja!
Így vagyok s maradok, mióta megszülettem
s anyám utolsó jajt nyögött helyettem.
Oratio obliqua
Mesterszonett
Anyám utolsó jajt nyögött helyettem.
Érett gyümölcs szakadtam köldökön.
Az emberárban lettem, mi lehettem.
Azóta a magam jaját nyögöm.
Enyéim kínjait igámba vettem.
Szép szívem régi romvár: kő kövön.
Ne nézzen rám sorsomtól, aki retten.
Őszinte részvét könnyét köszönöm.
Koronaként díszelgő koszorúmon,
Pernyés fejemben ezer tövis ég.
Tépett gúnyám kerülje szomorú nyom!
Osztozzatok rajt, hogyha mégis ép!
Jámbor, bátor korunkat messzemúlón
Rátok hagyom a lelkemnek dicsét!