Olvasáshoz való jog
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 9 hónapja
Megtekintések száma: 1088
Az olvasáshoz való jog
„Minden magyar állampolgárnak joga van a művelődéshez.„
„Magyarország alaptörvénye, XI.cikk,1.)
Minden magyar állampolgárnak joga lenne az olvasáshoz, ha…
(Udvarhelyi András alaptörvénye.)
Az Alaptörvény díszes kiadását nagy becsben tartom és bármit teszek, önvizsgálatot tartok vajon nem sértettem-e törvényt. És hosszas tárgyalás után felmentettem magam. Igaz, a közintézményekben már porosodnak a kétharmados törvénnyel kihirdetett alaptörvény példányai és az is, hogy már többször módosították és a módosításokat is módosították és a módosítások módosításait is. Olvastam valahol, hogy minél több törvényt hoznak, annál nagyobb a baj egy társadalomban. Felettébb megdobogtatta szívemet, hogy ezen alapjogokhoz a jobb szemükkel élesebben látó, lelkiismeretes szerkesztők egy Lotz Károly festményt mellékeltek, amelyen Kálmán királyunk látható. És hozzá a magyarázat Kézai Simon Magyarok cselekedetei krónikájából: „Miután pedig László király elköltözött az élők sorából, utána Géza király fia, Kálmán uralkodott tizennyolc évig, akinek teste Fehérváron nyugszik. Ez már püspök volt, és ebből a tisztségéből emelték a királyi trónra. Könyves Kálmánnak pedig azért hívták, mert könyvei voltak, amelyekből püspök módjára olvasta napi imádságait.” Kálmán, mint tudjuk, azt mondta, boszorkányok pedig nincsenek. Ezzel szemben az obskurus mai hatalom másodpercemberei a nyugati és amerikai liberális rémekkel ijesztgetnek naponta. Fontos hangsúlyoznom, hogy ez az új, de nem konszenzussal elfogadott Alaptörvényünk kimondja a művelődéshez való jogot, amibe én önkényesen beleértem az olvasáshoz való jogot is.
De ez esetben - is -, a törvény szövedéke felfeslik valahol, ahogy kedves Attilánk fogalmazta. Ez az alapjog is meglehetősen korlátozottan érvényesül, mint a lakhatáshoz való jog, a munkához való jog, a sajtószabadság és még sorolhatnám. Ezért is van hiányérzetem, hogy a jog és a gyakorlat között meglehetősen nagy a szakadék. A törvény mellett nem látom a végrehajtási utasítást, a szankciót. Mi van akkor, ha az iskola, a szülő, a társadalom nem tudja rávenni a fiatalokat, hogy olvassanak. Nekik akkor, ha nem tudnak olvasni, vagy nem értik az olvasottakat, hiába küldik el az Alaptörvényt, nem értik és így nem tudják, mi az ami törvénybe ütköző és mi az, ami helyes. A kormányközeli tévéből pedig különösen nem tudhatják meg az igazságot.
Mi van akkor, ha egy valamikori tanuló nem érdemli a bizonyítványát és buta marad és mégis megél, sőt sok esetben, minél bunkóbb, annál jobban, jól megél, felelős beosztásban felelőtlenül dolgozik, esetleg a parlamentben ül, esetleg köztársasági elnök az olvasni nem tudó, és ő határozza meg az Alaptörvény módosítását? És mi van, ha a mindenkori kormányzat – immár 1948 óta - nem teljesíti, nem tudja teljesíteni a saját maga által megfogalmazott oktatási törvényeket? És mi van akkor, ha egy nem olvasó főrendőr akarja megreformálni az oktatásügyet? Nem történik semmi. Ez van. Ezt kell szeretni! Ezeket kell szeretni?!Ha meghallgatom időnként a parlamenti vitákat, elszégyellem magam, hogy honatyáink és honanyáink mennyire műveletlenek. Ezek nem olvasnak – mondta egy neves szociológusunk egy könyvhéten.
Felelősségre vonhatom őket? Nem. Mert nálunk állítólag demokrácia van. Ez egy következmények nélküli ország. Felelősségre vonható lenne pártjuk és kormányuk, ha gyalázatosan elbánnak a nemzet napszámosaival, a pedagógusokkal? Ha többet keres egy árufeltöltő, iskolázatlan, nem olvasó, mint a tanító vagy tanár? Gondoljunk a legnagyobb magyarra, aki évtizedek óta forgolódik a sírjában. Ezek a politikusok mintha nem olvastak volna Széchenyit, aki azt vallotta, A kiművelt emberfő című írásában: "A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. Ezek Statistikája az ország legérdekesebb – legintegránsabb – része. Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat, s azt teszik a közerőt, hanem az ész, melly azokat józanon használni tudja. Igazibb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs.” Oktatási rendszerünk évtizedek óta alkalmatlan a nemzet műveltté tételére. Még nem hallottam Karinthyn kívül olyan emberről, aki visszakérte volna az iskolapénzt. Igaz, manapság - sokak szerint csak formailag - ingyenes a közoktatás, visszakérni tehát nem lehet a tandíjat. De mi van azokkal, akik kikerülve az iskolából, eldobják a tankönyveiket, a tudást és semmit sem tudnak vagy szinte semmit? És a felsőoktatásban is - formailag - ingyenes az első diploma megszerzése, de mindannyian ismerünk olyan honfitársainkat, akiktől el kellene venni a diplomáját, bizonyítványát, mert ingyen, szinte ingyen kapta vagy vásárolta, vagy dolgozatát plagizálta és ennek következtében olyan tudatlan, mint a hatökör, persze politikus, köztársasági elnök lehet.
És nagyon tanulságos a sajtószabadságért és emberi jogokért küzdő Táncsics Mihály intelme. Jó lenne, ha uraink méltóztatnák elolvasni az akták helyett és tanulnának belőle:
„A magatok boldogságára kérlek, ne sajnáljátok tanítótoktól azt, amire múlhatatlanul szüksége van. Ne utaljatok vagy támaszkodjatok a földesúrra, hogy a tanító fizetését ő jobbítsa meg. Ha a tanítónak annyit adtok, amennyiből becsületesen elélhet, százszorosan kamatoz gyermekeiteknek és unokáitoknak. Ti (parasztok) panaszkodtok, hogy benneteket minden ember a társaságban legalábbvaló osztálynak tart, hogy mindenki kivált, ha városba mentek még az hitvány vargainas, vagy akármi betyár, csak posztó ruha legyen rajta, packáz rajtatok, ez bizony fájdalmas, de magatok vagytok az oka: nem azért packáznak mindenek rajtatok, hogy gatyában és szűrben jártok, Isten mentsen, hanem azért, mivel semmit sem tudtok, s azért nem tudtok, mivel nem tanultok. De kitől tanulnátok valamit, mikor mesteretek, vagy kántortok sem igen tud többet, mint ti. Az orgonát billegetni s aztán a szentegyházban rettenetesen kiabálni, még nem derék tudás. A falusi tanító igen nevezetes ember a társaságban, de nem ezek, akik most s amilyenek vannak, hanem azok, akik e hivatásnak megfelelnek, megfelelni tudnak és akarnak. Ki tehet arról, ha nem tudjátok, mily nevezetes fontosságú ember a földműves. Hiszen a földműves tartja fenn az egész társadalmat.
Tanuljatok! Ne gondoljátok azonban, hogy nagyvárosba kelljen mennetek s ott nyolc vagy tíz esztendőt elvesztegetnetek. Ez nem szükséges. Van-e tehát rátok nézve valamik szükségesebb, mint olyan tanító, aki „népgazdai” tisztséggel bír?...
Ki mozdíthatja inkább elő a haza jólétét, mint azok, akik évek során át magukat iskolákban kiképezték. Legyen minden helységben jó iskola, mely minden más intézetnek anyjául, vagy forrásául szolgáljon. Minden nagynak előbb csak kezdete csekélyes, s idővel fejlődik nagyszerűvé. Ily csekélységgel kell kezdődnie minden helységben a községi könyvtárnak, vagy olvasó intézetnek. Az unokák áldani fogják még porukban is azokat, kik ezt bármi csekéllyel meglapították, mert emberi ész alig bír oly valamit kigondolni, amiből annyi haszon háramlana a közösségre, mint ez olvasó intézetekből.”
Vajon miért nem hallgatnak a hatalom nem olvasó emberei az okos írókra? Például Weöres Sándorra és versére, amelyet Halász Judit népszerűsített és ami sokkal több, mint egy gyerekvers, Jancsiknak írta, hogy a Jánosok is értsék.
„Sehallselát Dömtör
buta volt, mint hatökör,
mert ez a sehallselát
kerülte az iskolát…
Míg más olvasott és írt,
Ő csak ordítani bírt,
megette a könyvlapot,
utána tintát ivott.
Nos, kedves Olvasóim, közhely, de igaz, hogy magyar honban sok az analfabéta és a félanalfabéta, akiket valamelyik iskolában átengedtek a vizsgán. És ha olvasni is tudnak, nem értik. Így könnyű őket megvezetni. Ezek a nemolvasók. Így aztán mindenre manipulálhatók. Nekik joguk van, joguk lenne a művelődéshez, de nem művelődnek. Joguk van olvasni, de nem olvasnak, vagy ha olvasnak, a szennyirodalommal, bulvárlapok pletykáival és hivatalos médiák gyűlölködésével tömik a fejüket és nem is tudják, hogy mérgezik magukat.
Nos, nemrégiben igencsak meghökkentem, mert az Olvasáshoz való jog kifejezésével találkoztam a kitűnő történész, Simon Shoma Polgártársak című alapkönyvében. Tőle tudtam meg, hogy a XVIII. század Franciaországában, a Régi Rend idején – élt egy felvilágosult – mondjuk azt, hogy kormányhivatalnok -, egy művelt, olvasott nemes úr, Malesherbes, aki arra használta fel magas hivatalát, hatalmát, hogy a maga posztján, a maga módján megvédje az írókat az önkénytől, a cenzúrától és aki alapvető emberi jognak, szabadságjognak tekintette az Olvasást. A történész a Francia Forradalom eseményeit szellemesen anekdotázva, ugyanakkor tényszerűen meséli el, nem szépítve a történteket, ugyanakkor az okokat is feltárva írja le az előzményeket, a történéseket 1789-től 1794-ig. Talán ez is leginkább elgondolkodtató, vitára késztető tény, hiszen a történettudomány tudósai már régen túl vannak azon, hogy a francia forradalmat lezártnak tekintsék 1794-gyel. Hiszen kevés az a történeti munka, amely ezt az álláspontot képviselné, csak a történelmet nem ismerők, a nem olvasók vélekednek így, akik elfelejtették az iskolában tanultakat, hogy ugyanis a francia forradalom 1789 és 1830 között zajló hosszú történelmi folyamat volt és nem lehet leszűkíteni Robespierre rémuralmára, a jakobinus terrorra.
A forradalom nem ért véget Robespierre bukásával!
Nem lehet csak a forradalom véres születését, a Bastille ostromát, Robespierre rémuralmát forradalomnak tekinteni. A kommunista történetírás megkísérelte hősként, példaképnek tekinteni a jakobinus diktatúrát, a véreskezű jakobinusokat, mintegy történelmi elődjének, példaképének tartotta őket. Mostanában pedig éppen az ellenkezőjét hangoztatják a jobboldali történetírók, eszerint a jakobinus diktatúra a forradalom lényege. Mindezt előre bocsátva is el kell ismernem, hogy Shoma korrekt könyvet írt, de ez csak egy része a francia forradalom időszakának. Tanácsolom, az olvasó ne álljon meg az 1789 és 1794 közti időszak tanulmányozásánál, mert a polgári demokratikus Franciaország és Európa kialakulás, stabilizálása egyes történészek szerint Napóleon bukásáig, más történészek szerint 1830-ig tartott, amikor is végleg bealkonyult a feudalizmusnak Európában és a felvilágosodás eszméi gyakorlattá váltak. Shoma könyve kitűnő, de nem mond alapjában, csak részleteiben újat a forradalom első szakaszáról. Ugyanis tengernyi irodalma van a forradalom erőszakosságairól. Többek között erről olvashatunk az 1921-ben életművéért Nobel—díjjal elismert baloldali Nobel-díjas Anatole France az Istenek szomjaznak című regényében. Shoma könyve tehát tudományos szempontból nem felfedezés, de hasznos olvasmány és sok olyan jelenségre, történésre hívja fel a figyelmet, amit eddig nem ismertünk, például az Olvasáshoz való jogot. A mű tehát arra jó, hogy kiegészítsük történeti ismereteinket, hogy ellen tudjunk állni a mai demagógoknak, gyűlölködőknek, a csak szelektálva olvasó Bayer Zsoltoknak, és társainak, akik mindenkit lekommunistáznak, lehazaárulóznak, akik másképp gondolkodnak, mint ők, akiknek Robespierre felidézése bunkóként szolgál a mai másként gondolkodókkal, baloldaliakkal és liberálisokkal szemben, miközben e fogalmak lényegét nem ismerik. Nos, hasznos és tanulságos résztanulmánynak tekinthető ez a könyv a forradalom első szakaszáról, amelyből azt tudhatjuk meg, amit már eddig is tudtunk, hogy a forradalom vérben született. De a könyvtárnyi irodalomból azt is tudjuk, hogy nem ért véget a jakobinusok bukásával, a Thermidorral a revolúció, egyes történészek szerint Napóleon bukásával, a restaurációval, mások szerint Orleans-i Fülöp bukásával – 1830-cal - ért véget. Annyi azonban bizonyos, hogy 1789 és 1830 közötti 41 évben végérvényesen eltűnt a feudalizmus és biztosították a polgári jogok fennmaradását. Igaz, a szokásjog győzött sokáig a törvények felett, de ha lassan is, Európát újra teremthették. Ma már természetes, hogy Európában nincs feudális állam és ma már természetes, hogy az emberi jogokon alapuló alaptörvények jelentik az európai értékeket. A világnak csaknem minden országának alaptörvénye a polgári jogokra hivatkozik, még akkor is, ha időnként és helyenként megszegik az emberi jogokat, például Kínában, Észak-Koreában, Oroszországban, Vietnámban, Venezuelában, Törökországban és a sort sajnos folytatni lehetne, hazánkkal is.
Nem beleegyezni – ez Márai üzenete.
Nem beleegyezni a mekk-mesterek uralmába. És ezt a nem beleegyző magatartást, tartást csak olvasással és gondolkodással lehet elérni. E hosszas bevezetőt éppen azért írtam, mert a francia forradalom tanulmányozása felvilágosíthatja az alattvalóként kezelteket, hogyan válhatnak állampolgárrá, ahogy Márai írta gyakran: „nem beleegyezni” a diktatórikus, autokrata hatalom kínálta szolgaságba, amely alattvalónak tekinti az állampolgárokat. Szerencsére mindig akadtak és akadnak kivételek, hivatalnokok, politikusok, akik nem feledkeznek el az emberi jogokról, és hogy a felvilágosodás, a felvilágosítás, a műveltség az alapja a mindenkori zsarnokság, egyeduralomra való törekvés ellen.
De elmélyült ismereteket csak elmélyült, állandó, folyamatos olvasással és gondolkodással lehet elérni. Az alábbi írásomban arra a kérdésre kívánok választ adni, vajon megadatott-e nekünk és nemcsak formálisan a művelődéshez, az olvasáshoz való jog? A lehetőség megadatott?
A jog tehát megadatott, de a lehetőség nem.
Malesherbes is olyan hivatalnok volt, aki felismerte a műveltség fontosságát. A történész Shama azt írta róla, hogy 1750-től 1763-ig directeur de la librairie-ként, azaz könyvtárigazgatóként szolgált. Ő volt az az állami hivatalnok, aki eldöntötte a könyvekről, hogy kiadhatók-e vagy sem. Vagyis ő volt a főcenzor. De okos, felvilágosodott, jóindulatú főcenzor! Azt már csak magamtól kérdezem nagyon halkan, összehasonlítva az összehasonlíthatatlant, hogy mondhatom-e a felvilágosodott abszolutizmus korának, amolyan Aczél Györgye volt-e? Aczél a Kádár-kor Malesherbese? Shoma szerint a könyvtárigazgató „kreatív engedékenységgel” végezte munkáját. Amíg ezen a poszton tevékenykedett, gyakorlatilag csaknem minden megjelenhetett, amiben nem volt pornográfia, nyílt ateizmus, királygyilkosságra való felbujtás. Az Enciklopédia szerkesztői és szerzői, többek között Rousseau és Diderot is az ő védelmét élvezték, amelyhez szükségük is volt jelentős, az európai gondolkodást meghatározó Enciklopédiájuk elkészítéséhez és művük olvasókhoz való eljuttatásához. Ugyanis, 1752-ben a régi rendet makacsul védő királyi tanács felháborodva a jezsuitákat támadó szócikkek miatt, a második kötet betiltását követelte. Súlyos bírságot helyezett kilátásba azoknak, akiket azon kapnak, hogy nyomtatják vagy terjesztik. És Malesherbest utasították, hogy foglalja le az összes kifogásolt kéziratot, nyomólemezt és bekötött és bekötetlen példányt. Ehelyett a könyvtárigazgató nemcsak értesítette Diderot-ot a rendőrség várható érkezése előtt, hanem arra is rávette, hogy a keresett példányt az ő házában rejtse el, mondván, ott úgy sem keresik. És az Enciklopédia és vele a felvilágosodás túlélte a sötétséget.
Elgondolkodtam ezen a történeten. Elismerésem naiv hiten alapult. És szinte mellbe vágott a mondat. Olvasáshoz való jog!? Mit jelent ez? Megvalósult-e? És bár sokat fejlődött a világ a XVIII. század óta és tudom, hogy a fejlődés nagyon lassú, mégis megkérdem, miért van az, hogy még mindig lopnak a bőség kosarából és nem részesülhetünk belőle? Mert aki lop, az hazudik, ahogy a népi mondás tartja. De, aki lop és hazudik, az nem lehet művelt, mert a kultúráltságának része az illem, a jó modor is. Mi az oka, hogy a jognak aszatalánál nem mindenki foglalhat egyaránt helyet? Hogy a szellem napvilága miért nem ragyog be minden ház ablakán? Mi történt, hol rontották, hol rontottuk el, hol rontjuk el minduntalan?
És mert 79 éves könyves ember vagyok, akinek szavatossága lejárt, de akinek az olvasás olyan természetes, mint a só, ahogy Shakespeare állítja és Szerb Antal, aki azt mondja, Az az Olvasó, akinek életmódja az Olvasás.
Azt kérdeztem most magamtól és politikusainktól is, és most Önöktől, kedves Olvasóim, miért nem érvényesül az Olvasáshoz való jog? Persze látszólag joga van mindenkinek olvasni. Kaiser László, a Hungarovox Kiadó tulajdonosa és költő barátomtól tudom, aki 800 könyvet adott ki, hogy Magyarországon évente több mint 10 000 féle mű jelenik meg, több százezer példányban. Mutatott egy, a kiadója könyvei számának szomorú, sokat jelentő fogyási listáját, amelyen a különböző könyvcímek mellett legtöbbször a 0 vagy a 1-es volt olvasható. Az is igaz, hogy több mint 100 irodalmi folyóirat jelenik meg, de olvasójuk egyenként alig néhány száz. Igaz viszont, hogy a kulturális kormányzat, az állami mecenatúra tartja el, az ellenzék adóját is felhasználva – elsősorban a kormányzathoz lojális – a folyóiratok többségét, mert Magyarhonban ott tartunk, hogy ritka az az irodalmi folyóirat, amit az olvasói eltartanak. Az is igaz, több száz irodalmi kör működik szerte az országban. De tagjaik kiöregedőben vannak, a fiatalok többsége nem olvas. Ma már a Könyvmentő szekerekről pár száz forintért lehet színvonalas, használt, jó könyveket venni. Meggondolandó, hogy gyakori, hogy a villamosmegállóban hagyják a könyveket, hátha valaki elvisz egyet-egyet, de gyakrabban kidobják. A rendszerváltás kultúrpolitikája, pontosabban kulturálatlan politikájának eredményeképpen, a kukába dobják a könyveket. Még szerencse, „kutúramentő” szegényeink kikurkásszák a szemétből a könyveket, és tudatlanul értéket mentenek. Visszaáramoltatják a könyveket a piacra. Itt tartunk. Ezt kell szeretni. Ezt kell szeretni?
1990 óta több száz könyvtár és könyvesbolt szűnt meg. Könyvtárosok és könyvesek százai váltak munkanélkülivé, az írók többsége ma már ingyen ír. Nincs tekintélye az írott szónak, a könyvnek. Több ezer könyvtár állományát kidobták. Mindez arra enged következtetni, hogy a könyvnek, az olvasásnak nincs tekintélye a politikusok, a kultúrairányítók, a médialakájok számára, és ennek következtében az alattvalóvá tett magyarság többségében is. Az irodalomnak, az olvasó embernek ma már nincs rangja, tekintélye.
Mi ennek az oka? Ismétlem válaszom: joga van a többégnek az olvasáshoz, de lehetősége erősen korlátozott. A rendszer szinte minden eleme műveltség-ellenes, könyv- és olvasásellenes. És ezért nem csak elsősorban a mostani kormányzat tehet, számtalan oka van, hogy a Gutenberg korszak végéhez közeledünk. Hosszú romlási folymat eredménye a mai helyzet. Miért?
Miért?
Alaptörvényünkben és az 1945 után alkotmányunkban is benne foglaltatik a Művelődéshez való jog. De nézzük, megvalósult-e? Vegyük először a szülőket.
A többségnek igénye sincs a művelődésre. Az otthonok többsége könyvtár nélküli. Az istenadta magyarok többsége több mint négy órát tölt a butító tévé nézésével. Azt hiszik a szülők is, hogy a tévé és a számítógép helyettesítheti a könyveket. A munkarend sem teszi lehetővé, hogy szülők elegendő időt töltsenek gyermekükkel, néhány okos szülő kivételével, akik a rövid időt is ki tudják használni. Kora reggeltől késő délutánig dolgoznak, kevés idejük van gyerekeik nevelésére, csak néhány óra. De ha idejük van is, nem szerettetik meg az olvasást, mert többségük nem olvas, nem ér rá foglalkozni a gyerekek lelki nevelésével. Mert a szülők többsége is neveletlen. Így a gyerekek könnyen rossz társaságba kerülnek. A szülők többsége az iskolára hagyja a gyerekek nevelését, az iskola pedig a szülőktől várja, hogy nevelje gyermekét. A gyerekek a két szék közt a pad alá kerülnek. Nem tudnak ellenállni a társadalom vonzó kínálatainak. Az állam, a mindenkori kormányzat pedig nem fordít elegendő pénzt az oktatásra.
Hadd ismételjem meg, ott baj van, ahol az oktatás irányítója egy valamikori szigorú, mereven gondolkodó, nemolvasó főrendőr, aki rendőri eszközökkel igyekszik megrendszabályozni a pedagóguskat. Sajnos a politikusok – tisztelet a kivételnek - csak rövid távon tudnak gondolkodni, pedig az oktatás csak hosszabb távon kifizetődő. Hozzá nem értő politikusok és „önjelölt szakemberek” irányították és irányítják az oktatást. Ennek következtében 1948 óta kontraszelekciós az iskola, nem alkalmas a nevelésre, neveletlen embereket termel, mert a pedagógusok nagy része is alkalmatlan a nevelésre, arra, hogy megszerettesse tantárgyát, például a magyartanárok az olvasást, akár csak tanítványaik egy töredékével is. Itt tartunk.
Márai Sándor jut eszembe, akinek Röpirat a nemzetnevelés ügyében című alapkönyvét vagy nem olvasták az illetékesek, vagy nem értették. Márai visszatérő figyelmeztetése volt: minden következménnyel jár és ez vonatkozik a művelődésre, nevelésre is. A nagy író megjósolta, hogy a nyugati civilizációt a külső és a belső barbárok, a tudatlan tömeg és teszem hozzá, az ehhez a tömeghez alkalmazkodó politikusaink fogják elpusztítani. Ez a következménye a nem olvasásnak, nem gondolkodásnak. Erre a minden következményre kellene gondolnia nemcsak a politikusainknak, hanem a szülőknek, a pedagógusoknak és mindenkinek meg kellene vizsgálnia, fel kellene tennie a kérdést önmagának: mennyit és mit olvastam, gondolkodtam ma? Kezdjük önmagunkon a számonkérést! És akkor az olvasáshoz való jog valóban érvényesülhet, és akkor Magyarhon a kiművelt emberfők hazája lehet. Vagy mindez csak vágyálom?! És Önök, Olvasóim legyintenek és megmosolyogják naivitásomat?
xxx