Nehéz teher
Írta: Fehér József
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 181
Nehéz teher
Még tündöklőn sütött a kora-délutáni nap, amikor Hunyák Pali bezárta maga mögött a zsúptetős, öreg ház léckapuját és rákanyarodott a faluból kivezető, poros útra. Etus nénihez, édesanyja nővéréhez indult látogatóba. Az idős asszonyt egy hete leverte lábáról a betegség, azóta Pali édesanyja ápolja. Se anyjáról, se nagynénjéről semmi híre, így hát elhatározta, hogy útnak indul Etus néni tanyájára. Gyalog megy, hiszen mindössze néhány kilométer. Ezért még a lovakat sem érdemes fárasztani. Hamar megjárja, mire esteledik, már itthon is lesz.
Mielőtt elindult, megborotválkozott, tiszta inget vett, aminek az ujját könyékig feltűrte, ezután ujjaival megigazította hullámos barna haját, majd fejére tette fácántollas barna kalapját. Aztán a vállára emelte csíkos tarisznyáját a benne lévő, két kis darab sültökkel, mert úgy gondolta, ha már látogatóba megy, illik valamit vinnie.
Ahogy elhagyta a falut, és átvágott a napszítta gulyalegelőn, odakiáltott Miskának, a falu csordásának, hogy két szeme legyen ám minden tehénre, nehogy egy is elkóboroljon közüle, mert akkor megpályázza az állását. Erre aztán Miska nevetve visszakiáltott neki, hogy azt csak szeretnéd koma; én meg akkor elmegyek helyetted kántornak a templomba. Ezen aztán mindketten nevettek, mert köztudomású volt, hogy Miska egyáltalán nem tud énekelni, Pali meg búcsút intve folytatta tovább az útját.
Lágyan ringó, arany búzatáblák, suttogó zöld kukoricások és hullámzó lucernások mellett haladt. Az egyik lucernásban nyulak kergetőztek. Hirtelen arra gondolt, de jó lenne akár egyet is megfogni közülük. Micsoda nyúlpaprikás főne belőle, és nagyot nyelt.
Nem sietett, mégis melege lett; felhő szorítaná a napot? Fölnézett az égre, nyugat felől erősen beborult. Még a végén megázok, futott át az agyán. Hunyák nagyapja jutott eszébe, aki egy ilyen alkalommal tüdőgyulladást kapott, ami aztán elvitte örökre. Pali már csak fényképen láthatta a nagy bajuszú, erőteljes, őszes embert, akiről azt tartották, hogy még a légynek sem tudott ártani egész életében. Így maradt meg az emlékezetében.
Most már tényleg igyekeznie kell, hogy még az eső előtt kiérjen a tanyára. Meggyorsította hát a lépteit. Föltámadt a szél, megzörrentve az útszéli akácosok lombját. Néhány esőcsepp is aláhullt, aztán mintha öntötték volna, eleredt a zápor.
Az ott Forrai Gáborék tanyája, oda beszalad, és az eresz alatt megvárja, amíg eláll. Futásnak eredt, és ahogy átszaladt a réten, már bent is volt az eresz alatti előtérben. Ösztönösen toppantott néhányat a csizmájával, és levéve ázott kalapját, kirázta belőle a vizet. Nyári zápor, hosszúlábú eső, futott át az agyán, hamar eláll majd.
A zajra Juliska jelent meg mosolyogva az ajtóban, Forrai Gábor eladó sorba került, szemrevaló lánya. Kántor uram, gyűjjék már beljebb! Még a végén meghűl itt nekem, és nem tud majd vasárnap énekelni a templomban, nevetett Palira azzal a gyönyörű bogárszemeivel. Látszott rajta, hogy valójában örül ennek a zápornak, mert így legalább találkozhatnak, és szót válthatnak egymással. Észrevette, hogyne vette volna észre Pali, hogy Juliska valósággal rajta csüng a tekintetével, amikor ő a templomban zsoltárokat énekel.
Nagyon is tisztában volt azzal, hogy jóvágású legény lévén, megakad a falubeli lányok szeme rajta. S amikor rájuk veti átható kék tekintetét, elpirulva lesütik a szemüket.
No, gyűjjék már beljebb, sürgette Juliska, most sült ki a túros lepény, és az ázott ing is hamarább megszárad a kemence melegénél. Pali a fejét ingatta, majd levette kalapját és belépett a lepény illatú konyhába. Üljön le minálunk, mondta a lány az asztal mögött lévő lócára mutatva, mindjárt jön édösanyám is. Nagy mögtiszteltetés nekünk, hogy kántor uram betért hozzánk.Vegyen a lepényből, ha szereti, emelte Pali elé a jól megrakott tálat. Jó szívvel kínálom, nevetett föl a lány, majd a legény elé tette az egész tálat.
Juliska áhítattal nézte, ahogy Pali lassan ízlelgette a süteményt. Mi így szeretjük, cukrozva, maga is? Édösanyám sósan süti, de így finomabb, mosolygott a lányra, Juliska sütötte? Én hát, és elpirult.
Halkan nyikordulva kinyílt a szoba ajtaja, és a lány anyja, Tera néni, lépett be rajta. Nohát, kántor uram, csapta össze a kezét a fekete fejkendős asszony, mi járatban mi nálunk? Az eső elől menekült be ide, a tanyába, sietett Juliska a válasszal, én hívtam beljebb és kínáltam mög. Jól tötted kislányom, de úgy elébe raktad azt a tálat, hogy elijesztöd vele a vendégöt, mert azt hiszi, mindet mög köll önnie.
Az igazat megvallva, Palinak nagyon ízlett a lepény, és legszívesebben mindet befalta volna. Egy hete nem evett főtt vagy sült ételt, amióta édesanyja Etus néninél van, jobbára szalonnán és vöröshagymán éldegélt. De értett ő Tera néni kijelentéséből, és nevetve annyit mondott, hogy ma már dugig ette magát, és képtelen lenne többre. Megköszönte a süteményt, a kedves vendéglátást, hozzátéve, hogy Juliska olyan finomat tud készíteni, hogy akár férjhez is möhetne.
Mögtanítottam én mindönre, amit egy asszonynak tudnia köll, nevetett Tera néni, és amennyire a fájós dereka engedte, kihúzta magát; jól jár majd vele, aki feleségül vöszi. Édösanyám, ne mondjon már ilyeneket, mert menten elszégyöllöm magamat, mentegetőzött Juliska, és lesütötte a tekintetét.
Indulnom kéne, jegyezte meg Pali, és mosolyogva felállt; az ingöm is mögszáradt már. Remélöm, elállt az eső, majd Tera néni és Juliska felé bólintva, lenyomta az udvarra nyíló ajtó kilincsét, és kilépett a tanya előterébe.
Kint már ragyogott a nap. Messze magasan szivárvány tündökölt. …De szép, kiáltotta Juliska, látja? – s az égre mutatott. Pali bólintott, és kifelé haladva a bejárón, megindult a dűlőút felé. Érezni lehetett a könnyű, nyári zápor fölverte földes út porát, és az elázott, száraz fű illatát. Valami kellemes béke lebegett a tájon.
Még a bejáró feléig sem ért, amikor kiáltást hallott tanya felől. Hátra fordult, és a feléje integető Juliskát pillantotta meg, kis batyuval a karján. Pali fölsóhajtott, és megindult visszafelé. Láttam, hogy milyen jóízűen ötte a lepényt, sietett a lány a magyarázattal, csomagoltam az útra néhányat magának. Nem köllött volna, szabadkozott, alig marad maguknak belőle. …Majd sütök még egy tepsivel, nevetett Juliska, és lángba borult arccal, boldogan futott a tanyába.
Pali kétszer is megfordult utána, és elmosolyodott. Ilyen kedves, jószívű, szép lánnyal még nem találkozott. Hogy megérezte, milyen szívesen önnék még a süteményéből – gondolkodott el a történteken –, és utánam gyütt…, és hozott is belőle, mintha csak a feleségöm lönne. Melegség öntötte el a szívét, amint fölidézte azt a két nevető bogárszemet. Neki is ilyen asszony kell majd, amikor megnősül!
Egyelőre még nem gondolt a házasságra. Hová is vinné az asszonyt, abba a roggyant faluvégi házba, ahol ők is laknak? Édösanyja mellé elkelne ugyan már egy szorgos, fiatal női kéz, mert nem úgy bírja a munkát, mint régen. Hamarább elfárad és időnként mög köll állnia kukorica- vagy veteménykapálás közben. Nem is csoda, hiszen kislány kora óta cselédként dolgozott a módosabb gazdáknál. Az egyik helyen még a szerelmet is megismerte; Palit leányfejjel szülte. Lám, mégis milyen szépen fölnevelte, hálából majd rábízza a gyermekei nevelését is. Ha jól belegondol, édösanyjának már az unokákkal való törődés lönne a feladata. De előbb röndbe köllene hozni az öreg házat, mögtapasztani a falait, kimeszelni a szobát, a konyhát és a kamrát. Talán egy új szobát és egy konyhát is hozzá löhetne építeni, hogy mindenkinek möglögyen a maga helye.
Mire ezt így végiggondolta, már ott is állt Etus néni drótkerítéssel körbevont tanyája előtt. Bent az udvarban egy vörös-tarka tehén, és két fekete anyakoca legelészett pányván, odébb a fűben tyúkok, gyöngyösök bogarásztak, beljebb egy rekedt hangú pávakakas rikoltozott. Amint Pali a léckaput kinyitotta, azonnal ott termett Kormos, a fehér kuvasz, és a farkát csóválva, ismerősen megugatta.
A kutyaugatásra a fehér falú házból már édesanyja és Etus néni is előkerült. Ejnye-ejnye fiam, fedte meg szeretettel Palit, hát nem tudtál hazavárni? Hiányzott már nagyon, és úgy gondoltam, hogy möglátogatom magukat. Még lepényt is hoztam – nyújtotta át a kis csomagot – , a Forraiék lánya, a Juliska sütötte.
Juliska? – kerekedett nagyra édesanyjának a szeme. Hogy kerültél te hozzájuk? A zápor elől menekültem be a tanyájukba, mondotta egyik lábáról a másikra állva, és nem értette, hogy felnőtt ember létére miért kell ezt édesanyjának megmagyaráznia. Miért nem azt tehet, amit akar? …Vagy amit szeretne?
Mondtam én Jolánkám, érvelt Etus néni, hogy röndös lány az! Milyen jó menyed lenne, ha a fiad feleségül vönné! Nem kell az én fiamnak asszonyt keresni, majd talál magának. Látnád, amikor a templomban énekelni kezd; minden lány őt bámulja, figyeli. No, de kerüljünk már beljebb!
Édösanyám, mikor gyün haza, kérdezte Pali, mert úgy látom, Etus néném már jobban van. Holnap akartam, hangzott a válasz, de ha már elgyüttél, haza mögyök veled. Elegöd lött belőlem, kérdezte Etus néni, hogy elmégy?.. Aztán félév is beletelik, mire möglátogatsz. Ne mondj már ilyeneket, sóhajtotta a húga, bántani akarsz? Ha nem vötted volna észre Etuskám, egy hétig ápoltalak! Virrasztottam az ágyadnál, főztem, mostam rád. Most már a fiamnál a helyem!
Így igaz, ahogy édösanyám mondja, erősítette meg anyja érvelését Pali. Indulhatunk?.. Möhetünk?..
Várj még egy kicsit, kérlelte az anyja, és fehér babos kendőjével bekötötte a fejét. Aztán karjára emelte a kosarát, két puszit adott a nővérének; Isten áldjon Etuskám, és a kanyargós dűlőúton elindult a fiával vissza a faluba.
Eléggé akarnok nővére van magának, édösanyám, jegyezte meg Pali, hogy bírta ki vele egy hétig? Nem könnyű vele, ingatta a fejét, ebben igazad van, de mégis csak a néném.
Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett, aztán az anyja törte meg a csendet. Tetszik neköd ez a lány?.. Melyikre gondol édösanyám?
Melyikre, melyikre, állt meg az asszony a fejét csóválva, és a fia szemébe nézett: jól tudod te azt! S amikor Pali elmosolyodott, az anyja bólintva annyit mondott neki: ki másra gondolhatnék, mint a Juliskára. Ne add neköm itt a értetlent, emelte föl a hangját, mert mindjárt mögharagszok!
Én nem láttam még magát haragudni, nevetett föl a fia, remélem, nem is fogom, és kacsintott hozzá. Arról beszélj inkább, hogy tetszik-e neköd ez a lány? – ráncolta a homlokát. – Mert el köll ismerni, szép lány!
…Ezt maga mög honnan tudja? – kérdezett vissza Pali. Honnan, honnan? Nem vagyok én vak. Se süket! Mindön vasárnap, amikor ott ülük a templomban, nem csak tátom a számat, hanem figyelök ám, aztán mög kérdezősködök, hogy ez mög az kinek a fia-borja. Erre a fia a fejét ingatta és elismerte: igen, tetszik neki Juliska. És nem csak szép, tette hozzá, …de jó lelkű és ügyes is – és hátrébb tolta a kalapot a fején.
Mondok én neköd valamit, fiam; ne vödd el azt a lányt! Pali fölkapta a fejét, és kérdőn nézett vissza rá. Hogy miért ne vödd feleségül?.. – fogalmazta meg a kérdést a fia helyett. …Mert nem hozzád való.
Ezt Pali sehogy se értette. Éppen Juliska ne lenne hozzávaló? Egy ilyen rendes, dolgos, szép lány, aki ráadásul még szereti is őt? Ugyan mért mond neki ilyet az anyja? Mért akarja lebeszélni róla?
Egymást szemlélték. Anyja a fiát, hogy el merje-e neki mondani a féltve őrzött titkát vagy várjon még vele; a fia az anyját, hogy mért esik olyan nehezére elé tárni az igazságot; hiszen egyszer úgyis el kell mondania. Mert biztosan van valami anyja kijelentésének hátterében. …Csak nehogy túl késő legyen!
Magasan járt még a nap. A táj fölött rétisas lebegett, aztán mint egy zuhanó kődarab, aláhullt a lucernásba. Éles karmait az egyik fiók nyúl hátába vájta. Fölsírt a nyúl, és szabadulni akart, de a sas nem engedte. Egy darabig még küszködtek egymással, aztán az áldozat aléltan megadta magát a sorsának.
Az emberi élet is ilyen, sóhajtotta múltjába merengve az anyja, küszködünk egy érzéssel, küszködünk önmagunkkal vagy másokkal, amíg elég erőnk van hozzá. Aztán vagy sikerül legyőznünk, vagy mi is megadjuk magunkat a sorsnak.
Most meg miről beszél, kérdezte döbbenten Pali. Üljünk csak le ide, a tábla végibe, javasolta a középkorú asszony, mert úgy érezte, most már el kell mondani mindazt, ami hosszú ideje nyomasztja. Leült a száraz fűre, a zöld kukoricás végébe, kinyújtóztatta lábait, majd eligazgatta magán a kötényt és a szoknyát. A fia meg leguggolt vele szemben, letépett egy fűszálat, a fogai közé harapta, és várta, hogy édesanyja könnyítsen a lelkén.
Az asszony ahogy a fiát nézte, elmosolyodott, mert arra gondolt: pontosan úgy ül ott, mint annak idején az apja. Milyen szép család lettek volna!.. Csak éppen nem illett a cselédlány a gazda fiához! Könnyebb volt elzavarni a cselédlányt, mint elismerni, hogy az unokáját hordja a szíve alatt.
Elmondja végre, hogy ki az apám, szegezte neki Pali a kérdést, és mért nem vöhetöm Juliskát feleségül? Nehéz volt az asszonynak megfogalmaznia, de egyszuszra kijött belőle a kijózanító válasz. …Mert Forrai Gábor az édösapád, Juliska mög…, harapta el a mondatot, nem is tudom.
Hooógy, kerekedett Pali szeme nagyra; ez igaz? Az anyja nem szólt, csak bólintott.
Hogy történt, és mért csak most tudom meg, vette ki a szájából a fűszálat, és mérgesen ketté tépte. Mit mondhatnék, sóhajtott nagyot az anyja, belém szeretett Gábor, és addig-addig járt utánam a birtokon, és ostromolt, míg végül elgyengültem és engedtem.
…És maga…, maga is szerette? – nézett a szemébe Pali. – Szerettem hát, mert szép szál legény volt, olyan, akinek a karjaiban megremeg a lány, amikor átöleli, és reméltem, hogy beváltja az ígéretét és elvösz feleségül. De az apja, az öreg Forrai nem hagyta. Ha Gábor feleségül vösz, kisömmizte volna. Neki Tábori Teréziát szemelte ki a család. Aztán kitört a háború, és Gábornak be kellett rukkolnia katonának. De hiába várták haza, odamaradt a fronton.
Van még valami, nézett maga elé az asszony, és látszott, hogy nem szívesen hozakodik elő vele. Valami szörnyű titok, amire csak Tera tudja igazán a választ. Egy időben azt suttogták a faluban, hogy az öreg Forrai ejtette teherbe a menyét. Annyi bizonyos, hogy az öreg sűrűn-sűrűn átjárt hozzá. Segíteni gazdálkodni, mög még ki tudja, miért. Könnyen möglöhet fiam, hogy Juliska a nagynénéd. Mert a nagyapád igen szerette ám a fehérnépet. Zavaros egy család!
Pali csak ült döbbenten a zöld kukoricást bámulva, és azon töprengett, hogyan történhet meg ilyesmi? Amikor fölállt, nagyot rúgott egy göröngybe, és lehajtotta a fejét, majd bocsánatot kérve átölelte édesanyját. Jobb, hogy mindezt most tudtam mög, suttogta a fülébe. Én arra gondoltam, akadt el a hangja, valamiért mögharagudott rájuk édösanyám, és azért nem akarja, hogy Juliska a feleségöm lögyön.
Isten látja lelköm, én mögbocsájtottam apádnak és a nagyapádnak is; nem haragszom rájuk. Verte őket eléggé az élet. …Láthattad, még fődjük sem nagyon maradt. De neköd, fiam tartoztam az igazsággal, mert az anyád vagyok!
Köszönöm, nagyon köszönöm, zokogta Pali, és érezte, hogy teljesen összekuszálódott és bemocskolódott benne minden. Minden, amit eddig szépnek, tisztának és magasztosnak tartott. Úgy tört föl belőle a sírás, mint amikor az áradó folyó kilép a medréből. Ha most nem sírja ki magából ezt a nagy zűrzavart, amit édesanyja nehéz terhe okozott, talán elemészti vagy belerokkan. …Hogy bírta ki édösanyám ezt a sok mindönt?
Úgy fiam, hogy te adtál értelmet az életömnek, te adtál erőt mindön napjaimnak…- sírta el magát most már az anyja is. – Te voltál az a szép és jó az életömben, amiért érdemös küzdeni, élni. Amikor belenéztem abba az ártatlan kék szemedbe, fölnevettem és körbepusziltalak. S amikor átkaroltad a nyakamat, akkor a magasba emeltelek, és a világ ellen harcba tudtam menni!
Így tartották egymást átölelve, anyja és a fia. Most is egymásból merítve erőt a rájuk váró álmatlan estéhez, és a rá következő napok, hetek és hónapok elviseléséhez. Már a lemenő nap magára öltötte bíbor palástját, hogy átadja helyét az alkonyatnak. A közeli búzában fürj pitypalattyolt, s az út menti fűben nyugalmat árasztva tücskök ciripeltek.