Napló bejegyzés - egy nap
Írta: Gál Izabella
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 525
Napló bejegyzés -egy nap
Már megint a vízben vagyok . Abban az éteri csöndben , amin még a bálnák dala sem hatol át . Testem köré fonódva ringatnak gyengéden az áramlatok . Ernyedten lebegek és a semmittevés boldog érzését ízlelgetem , de mégis érzem , hogy ez nem elég . Nem hagyhatom sodorni magam örökké . Mozdulni akarok és semmi sem történik . A világ olyan mozdulatlanságba fagy mint a vihar előtti csend , amely fenyegetően tornyosul az ember felé . Aztán minden mozgásba lendül , a víz vasmarokkal ragadja meg bokámat s rántana lefelé , míg én mint aki zselében úszik , küszködve megindulok a reménnyel kecsegtető vízfelszín felé . Gyomrom kavarogni kezd , gerincem mentén nevetve végigfut a hideg s keserűség kúszik a torkomba . Kiáltani szeretnék , de a némaság nehéz teherként nyomja tüdőmet , kipréselve belőle a maradék levegőt . Erőink egymásnak feszülnek a vízzel s bár kétségbeesett mozdulataim a fákon csüngő lajhárokéra emlékeztet , kezem eléri a megnyugvást adó felszínt .
Ujjam hegye épp kikandikál és a játékos szellő bele-bele kapva hívogat a színes ismeretlen felé .
A víz súlyos láncaival nevetve ránt rajtam egyet , emlékeztetve , hogy saját börtönömből sosem szabadulok .
Mintha minden megfagyna körülöttem , én pedig mozdulatlanságba dermedek akár egy régi őskövület , a fent és a lent határán .
Kezem kétségbeesetten kap a meleg fény után , amit már sosem ér el . Zsong a fejem , nem kapok levegőt , érzem minjárt apró darabokra robbanok , de ekkor kinyitom a szemem .
Őrülten kapok az inhalálómért és számolok . Pár utas felfigyel rám , de szinte azonnal vissza is fordulnak ki-ki a saját világa felé .
Hiába számolok , nem segít , sosem segített , de hát az orvos sem tud rá mit mondani : Nyilván asztma , nem igaz ? Mi más lehetne ?
Kapkodom a levegőt , de látásom valamelyest tisztul és akkor meglátom .
Keresztbe vetett lábakkal ül velem szemben . Összekulcsolt kezeit fixírozza , de megérzi mikor tekintetem rásiklik . Széles mosolyra húzza száját s feltekint .
– Csak nem egy újabb rossz álom ?
Régi barát már s még mindig képtelen vagyok eldönteni , vajon gúnyolódik velem vagy aggódik értem. Talán mindkettő.
Majd pislantok egyet az élesebb látás reményében és ő már el is illant. Mindig ezt teszi, már nem is csodálkozom. Hátra dőlök s kibámulok az ablakon , a vonat csendesen zakatolva siklik alattam, de én képtelen vagyok megnyugodni. Beletörlöm izzadt tenyeremet nadrágomba és belemélyesztem körmömet a puha szövetbe. Annyira vastag az anyag, hogy csak apró nyomást érzékelek mind ebből. Gurgulázó nevetés feszül torkomban, a reményt keltve hátha a súlyosan és sötéten terpeszkedő csendes vizet felszakítja mellkasomban, de visszatartom. Ezzel csak annyit érek el, hogy görcsösen köhögni kezdek. Végülis az mégiscsak jobb, az ember ráfoghatja a porra vagy esetleg az asztmára. Elnézem az utasokat akik hol üveges szemmel bámulnak ki az ablakon vagy alszanak , egyesek telefonjuk képernyőjére tapadnak.
Legszívesebben felkiáltanék. - Nem értitek, ez nem olyan könnyű! Nem akarok a tétlenség örök párnáján nyugodni! – Végül csak visszasüppedek székembe, előkotrom megkopott fülhallgatómat, elindítok egy ismeretlen számot és becsukom a szemem.