Mi vagyunk a grund!
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 407
Mi vagyunk a grund!
Mért élnénk, mért félnénk, ha nem az álmokért?
Gondolatok a Pál utcai fiúkról
Mi vagyunk a grund. Fogadalmi dal.
Nagy a világ, az égig ér,
De van ez a föld, ami kezünkbe fér.
Kinevet, a nap sugara, rá
Rajzol egy pályát a deszkaplánk.
és a tér, és a nyár,
és a föld, az akác,
és a kert, és a ház,
és a házból a srác,
Te meg én,
ugye szép
Soha nem szaladunk.
Gyere mondd, hogy a Grund mi vagyunk
Álljunk bele, ha kell,
Bármi jöjjön is el-
Legyen szabad a Grund.
Véssük ide ma fel,
Hogy megmarad ez a hely
Vagy egyszer belehalunk.
Nagy a világ és rá se ránt,
Hogy errefelé a követ ki veti rá.
Ha közel a vész, nem remeg a szánk,
Le fogjuk győzni, nekünk ez a hazánk,
Ez a pad, az a fal,
Ez a pár farakás,
Ez a dal, ahogy nő
Ez a szívdobogás,
Ez a jel, innen el
Soha nem szaladunk
Gyere mondd, hogy a Grund mi vagyunk.
Mért félnél, mért élnél, ha nem az álomért.
Mért félnél, mért élnél, ha nem az álomért.
(Dalszöveg: Geszti Péter)
Kéretik esszém elolvasása előtt, többször elolvasni, esetleg meghallgatni a Fogadalmi dalt, hogy ennek hatására együtt gondolkozzanak és vitázzanak velem egy régen várt siker és megalkuvásaink titkán. Már, egy fél éve, hogy rabul ejtett ez a dal, amelyet lelkiismeretfurdalással szinte naponta többször hallgatok. Erőt, hitet, reménységet kelt. Annyiszor hallgatom, hogy egy bakelitlemez már régen tönkre ment volna. Bocsánat, megvallom, kissé későn fedeztem fel a dalt. Talán ez a „Vígszínházi csata kellett”. Csak az a mentségem, hogy én, Adyval szólva, a „mindenről elkésünk” nemzedékéből vagyok. De, vigasztalom magam, az igazán nagy művek elérik az embert, még az elefántcsonttoronyba önmagát önként bezárt irodalmárt is. Sajnos egy botrány hívta fel a figyelmemet egy remekműre. Ugyanis a Vígszínháznak ez a fergeteges, méltán népszerűvé lett előadása, sok több, mint tehetséges, lelkes művész összteljesítménye. Molnár Ferenc regényéből, Geszti Péter szövegíró, Dés László zeneszerző fantáziájából összegyúrt Pál utcai fiúk musicalja, zenés színdarabja immár túl van a 200. előadáson. Legelsőnek kellett volna említenem a Vígszínház erőtől duzzadó, energikus, intelligens színészeit, fiatalembereit, akik, magukkal ragadó lendülettel, lelkesen megvalósították a rendező, Marton László és a szerzők álmait. Csodát tettek. Ez az előadás bizonyítéka annak, hogy már pedig voltak, vannak, lesznek csodák, ha a szerencsés körülmények és tehetségünk úgy hozza, hogy álmainkat megvalósítjuk. És talán meg sem születik, ha nincs a lelkünket nyomasztó botrányok miatti rossz közhangulat. Ennek a valóban összetartó, tehetséges társaságnak sikerült a csodateremtés, immár 200-nál többször. Mert ritka az életben is, hogy egy megszívlelendő üzenet elérje a nézők szívét és a színházon kívül is hasson, mint Koncz, Illés, Bródy dalai. Ezek a mosolygó, derűt árasztó, csupa mozgás, csupa erő, lelkes fiatalok az utóbbi évek leghazafiasabb dalát énekelték, a Fogadalmi dalt. Mert ez a grund, ez a föld a mi hazánk, falaival, határaival, különleges kultúrájával hibáival és erényeivel együtt még akkor is, ha sokszor az úri huncutok elfoglalják is.
Nagy a világ, az égig ér,
De van ez a föld, ami kezünkbe fér
Ki nevet a napsugara rá.
Rajzol egy pályát a deszkapalánk.
Megfigyelték? A haza szó csak egyszer hangzik el a dalban. Leckét adva a karrierista, melldöngető hazaffyaskodóknak, hogyan kellene szeretni a hazát. Arany szavaival:
„Nem elég csak emlegetni,
tudni is kell jól szeretni a hazát.”
Ez a dal arra is figyelmeztet bennünket, hogy nem könnyű jól szeretni a hazát. Hiszen manapság, amikor már minden szinten, szinte minden hazai, hazafias és persze magyar, amikor lejáratják e szavakat, és ezzel kiürítik értelmüket, nem könnyű ellenállni a butaság-áradatnak. Magyar a kolbász, magyar a termék, magyar szív és magyar zöldség, és természetesen magyar kormány és persze nemzeti a dohánybolt, nemzeti az érzés, a gondolkodás, és nemzeti a közszolgáltató és persze nemzeti nemzetbiztonság. Meg ráadásul nemzeti a Magyar Nemzeti Vagyonunkat elkezelő állami cég. Szomorú, hogy már megint a divat sodrába kerültünk, úgy, mint a kommunizmus hajnalán, amikor minden „Ért” volt: köz-ért, Pi-ért, Nép-ért, Párt-ért, Barátság-ért, Szovjetunió-ért, Nemzetköziségért. Ámde ez nemcsak hazafias dal, ez a szabadság, a szabadságvágy, a felvilágosdás dala is. Megfigyelték-e, hogy akkor és azok beszélnek legtöbbet a szabadságról, függetlenségről és a demokráciáról, akik elnyomják az szabadságjogokat?! Rákosi, Kádár…Vajon ők tudták, mi a szabadság, egyenlőség, testvériség, mi az európaiság, mi a felvilágosodás? Szomorú, hogy újra meg újra magyarázni kell ezeket a fogalmakat, mert mindig voltak és vannak, és sajnos lesznek is, akik érdekeik szerint kiforgatják e szavak értelmét. Ezért fontos a Pál utcai fiúk üzenete. Lehet, hogy belemagyarázom, de a Fogadalmi dal erről, ezekről az alapfogalmakról is szól a művészet nyelvén és azért veszélyes dal, mert közérthető és talán arra is kényszeríti a nézőt, hogy gondolkodjék, tisztázza a fogalmakat. Ahogy a német filozófus, Immanuel Kant gyönyörűen megfogalmazta: A felvilágosodás az ember felnőtté válása. A Pál utcai fiúk példát adnak a felnőtteknek, és maguk is felnőtté válnak, amikor a grundért való harc végén, kezet fognak a fűvészkertiekkel. Szomorú, hogy ebből a játékból, tragédia lett, Nemecsek halála. És az ő halála kellett, hogy az ellenfelek megbékéljenek? Hol vagyunk, mi ettől? Mi, „felnőttek” még mindig iszapbírkózunk. A felvilágosodás arról szól, hogy az ember szabaddá válik. A Pál utcai fiúk, a Fogadalmi dal arról, hogy az ember szabad akar lenni, hogy a grund a miénk. Megint Kantot idézem: az ember mer a maga értelmére támaszkodni. Ezek a fiatalok is ezt mondják csak művészet nyelvén, hogy a felvilágosult ember, racionális, szabad, kritikus ember. Olyan, aki nem tűri, hogy mások mondják meg, hogy mit gondoljon. Maga győződik meg a dolgokról. És ezzel már el is jutottunk oda, hogy a hatalomnak miért nem tetszik a szabadságot közérthetően ábrázoló színházi előadás. Mert a felvilágosodás arról szól, hogy a világ nem az Átsoké, akik azt hiszik, hogy mert ők az erősebbek, elfoglalhatják a grundot. Ahogy Madarász Imre irodalomtörténész egy interjújában magyarázta, a szabadságnak egy nagyon klasszikus megfogalmazását fogadja el, aminél jobbat még ember nem talált föl. Szabadság az, hogy bármit tehetsz, amit akarsz, egészen addig, míg más ember hasonló szabadságát nem sérted. A Biblia és a főbb vallások is azt tanítják, ne tedd azt mással, amit önmagadnak nem kívánsz. A szabadságot döntően és alapvetően az egyéni szabadsággal, az individuum szabadságával azonosítom. És gyorsan hozzáteszem, ez a szabadság felelősséggel párosul. Ezek a Pál utcai fiúk úgy egyéniségek, hogy közben a grundot védő közösség, a gitt-egylet tagjai. Nem véletlenül idéztem Kantot, aki azt mondta, „Ha magunk szabta törvényeknek engedelmeskedünk, akkor szabadok leszünk”. Ezek a Pél utcai fiúk, szabadok. Tehát a magunk szabta egyetemes törvényeknek kell engedelmeskednünk. Magyarul a szabadság egyfajta kölcsönhatásban van az erkölccsel. A fogadalmi dal az egyenlőség dala is. A szabadság pedig nem más, mint a szabadság egyenlősége. Vagyis mindenkinek egyenlő szabadságot jelent. A fogadalmi dal, a testvériség dala. Az egy mindenkiért dala. Ahogy az Európai Unió himnusza mondja, és amit Schiller Örömódájában olvashatunk: Testvér lészen minden ember… Azt jelenti, hogy minden ember egyenlő, ahogy Jézus mondta, minden ember, testvér. Elfogadhatatlan, amit Sade márki mondott: miért, ha én meg akarok ölni egy kisgyereket, megtehetem, mert én attól élvezek. Hát, igen, de ezt akkor sem teheti meg, mert ez a szabadság a bűnözők szabadsága. Ahogy Camus Caligulája mondja, az én szabadságom nem a jó szabadság. A fogadalmi dal tehát, nemcsak a szabadság, a testvériség, a szolidaritás dala is, hanem a barátság dala is. Az ifjonti lelkesedésé, hité, az önfeláldozásé. Azé a lelkesedésé, amit aztán az élet iskolájában durván lehűtenek a tülekedő, koncot, hatalmat féltő „felnőttek” és ugyanolyan korrupttá, megalkuvóvá teszik az új nemzedéket, mint ők maguk. Üzenetértékű, hogy a
Vígszínház szabadság szigetévé vált.
Hiszen a darab a szabadságért való tiszta gyermeki hittel harcolt küzdelemről szól, példát ad nekünk. Borítékolható, hogy a kulturkampf hevében, mikor foglalják el, miként már csaknem minden kultúrintézményünket. Most éppen a Színművészti Egyetemet foglalják el, távozásra kényszerítve a magyar színházi világ, több mint tehetséges, neves személyiségeit. Vajon tudatában vannak, hogy milyen károklat okoznak a hazának? Mindezt a demokrácia és nemzeti érdekek jegyében.
Miközben hallgattam a Fogadalmi dalt, egyszer, kétszer, tízszer, azon töprengtem, mint a sok-sok remekmű olvasásakor, mit tettek velem, hogy szemem könnybe lábadt, hogy beleborzongtam a gyönyörűségbe? És nemcsak velem. Talán azért történt, mert be kell vallanunk, nem tudtuk, nem tudjuk megvalósítani ifjúkori álmainkat? Lehet.
A Fogadalmi dal az álmodozók dala is. Kisétálok a Parlement elé. És meg-meg állok a nagy álmodozónk szobrainál, akik, ha rövid időre is, megvalósították álmaikat, aztán verséget szenvedtek. A Pál utcai fiúk is erről szól.
Álljunk bele, ha kell,
Legyen szabad a grund
Véssük ide ma fel, hogy megmarad ez a hely
Vagy egyszer belehalunk.
A Rákóczi, Kossuth és lelkesen éneklő alig felnőttek, akik az unokáim lehetnének, adnak leckét és leosztályoznak bennünket, a mindenkori hatalommal kompromisszumkötő, a realitással, kénytelen-kelletlen megalkuvókat. Nézem a sokat megélt minimál art stílusú, Mekk-mesterek által épített sivár, szinte dísztelen teret és ebből a térből kontrasztként kiemelkedő szimbólummá lett méltóságteljes, hozzáértéssel és szaktudással, a Magyar Birodalomnak, a Nagy-Magyarországnak szánt Parlamentünket. A Birodalom elveszett, a Parlament maradt. A kormány a helyén van.
Talán a siker titka abban található, hogy ebben a szövegben nincsenek hangzatos különleges szólelemények, csak egyszerű hétköznapi szavak. No, de a szavak sorrendje! És a magával ragadó ritmus több jelentésúvé teszi e szavakat.
és a tér, és a nyár,
és a fák, az akác,
és a kert és a ház,
és a házból a srác.
Te meg én, ugye szép…
Megállok az egyik nagy álmodozónk, a nagyságos Rákóczi Ferenc szobra előtt. És arra gondolok, vajon, miért van az, hogy mi megalkuvó utódok állítunk a bátraknak szobrokat? Miért van az, miközben tisztelegünk Fejedelem tisztessége előtt, másnap meghunyászkodunk? Miért, szükségszerű, hogy elveszítsük illuzióinkat? Miért, hogy nagyon kevesen mondjuk ki, hogy a király meztelen? Miért van az, hogy miközben tudva tudjuk, hogy „a Grund mi vagyunk”, hagyjuk, hogy elfoglalják a másodpercemberek?
Miért csak akkor érezzük át az ellenállás fontosságát, amikor halljuk a dalt: Álljunk bele ha kell
Bármi jöjjön is el.
Véssük ide ma fel
Hogy megmarad ez a hely
vagy egyszer belehalunk.
Vajon 2016 óta, mióta a Pálutcai fiúkat adják, hányan menekültek el, ahelyett, hogy ellenszegültek volna a szolgalelkűek által vezetett mostoha hazánkból, amely nem becsüli a tisztességet, a jól végzett munkát, amelyben hatalom kiszolgáltatottjaként, jogfosztottként kell élnünk és csak az ilyen vígszínházihoz hasonló előadások és morgások vigasztalnak, a Pál utcai fiúkhoz hasonló fantaszták és önmagunk gyávasága marasztalnak még bennünket. Vajon ebből az édes-mostoha hazából a Rákóczi szabadságharc óta hány millió magyar menekült el. Összeszámolta ezt történész? És búslakodunk, hogy „mint oldott kéve vész el nemzetünk”. És abban reményekdünk:
Le fogjuk győzni, nekünk ez a hazánk.
Az a pad, ez a pár farakás,
Ez a dal, ahogy nő
Ez a szívdobogás, ez a jel
Innen el soha nem szaladunk
Márai a Halotti beszédében Vörösmartyt idézi: „Az nem lehet, hogy annyi szív.. maradj csöndben, lehet…” És elszaladunk sokan, mert nem akarunk kiszolgáltatottak lenni. Nem állunk ellen, mert vagy elmenekülünk, vagy azt hisszük, hogy segít a magyar túlélést biztosító bölcsesség, széllel szemben nem lehet és ne szólj szám, nem fáj fejem… És ha tehetjük eljövünk ide a térre és tisztelgünk a hősök előtt. És a Vígszínházban meghatottan, megrendülten tapsolunk, mert olyanok szeretnénk lenni, mint a Pálutcai fiúk. Mert a Fogadalmi dal az önismeret dala is. Dúdolom a dalt és mint oly sokszor életemben, tudom, hogy holnap talán meg fogok alkudni. És tudom, hogy a grundot beépítik. És tudom, hogy a jó megbűnhődik és a gonosz elnyeri méltó jutalmát. Hogy fordított erkölcsi világban élünk. És mégis reménykedem sok-sok honfitársammal, mert ez a dal a remény dala is.
„Mért félnénk, mért élnénk, ha nem az álomért?
Mért félnénk, mért élnénk, ha nem az álmokért.”