Napforgácsok
Írta: Saláth Barbara
Közzétéve 1 napja
Megtekintések száma: 17
Napforgácsok
A szőlősorok alkotta vonalak a tó felé tartottak, hogy aztán végük szakadjon ott, ahol a hegy meredeksége lehetetlenné tette a művelést. Az alacsonyan álló őszi nap sugarai átpréselték magukat a tőkék levelei között, bele-belevillantak a fotóállványt cipelő Tekla szemébe. A nő tekintetét a lugasban ácsolt kerti asztalhoz vezették a szőlősorok, ahol két, kerti munkához öltözött férfi mellé egy asszony csatlakozott, aki üvegkancsóba fejtett burgundivörös italt tett az asztalra és a gömbölyded férfi mellé telepedett.
Az asszony arcát meglátva Tekla mélyet sóhajtott, mert a haját összefogó kendő alatt a barnára cserzett, ráncos arc évekkel fiatalabb volt az övénél.
Felállította a fotóállványt és rögzítette a fényképezőgépet. A fotóklubban kapott feladatuk hívószava az ősz volt. Tekla megtalálta a tökéletes modellt. Szerette az őszt, hiába tudta, hogy számára nem termést hoz, hanem számadást. Megmozdult a levegő, behunyt szemmel hallgatta a szél dalát suttogó fákat. Újra sóhajtott, gondolatai letisztultak. Belenézett a fényképezőgép keresőjébe.
A kövérkés férfi megtöltötte a poharakat, és a kancsót távolabb helyezte az asztalon. A vele szemben ülő szikár férfire emelte az italát, aki a saját pohara fölé hajolt, mintha attól félne, hogy kilöttyenti a bort, ha a poharat a szájához emeli. Borvirágos arcára áhítat ült ki.
Tekla hosszú sorozatot készített az ivókról, akik ügyet sem vetettek rá, holott biztosan észrevették. Tudta, hogy a faluban kibeszélik a bolondériája miatt. Ilyen öregen bohóckodni azzal a kamerával! Visszanézte a képeket. A szikár férfi a poharat a szájához tartva felegyenesedik, magába önti a tartalmát, aztán a kancsót lesve az asztalra helyezi az üres poharat. Tekla felmordult, amiért a jelenetet szürke pontok pettyezték.
– Megint ezek a napforgácsok – morogta, és feltekintett, hogy megszabaduljon a szeme előtt zsizsegő foltoktól, ám azok elárasztották a szőlőskertet és fel-felugráltak, hogy kitakarják az eget. – Amiatt van, hogy elvakított a nap – tökélte el.
A szemcsék érkezése mindig együtt járt egyfajta bizsergő érzéssel, mintha gyenge elektromosság futkározna a bőre alatt. A szemcsék mögött erő lapult, ami őt vette célba, de Tekla nem hagyta, hogy ismeretlen lények a hatalmukba kerítsék. Vastag tőkébe kapaszkodva várta ki, amíg a forgácsok elhalványulnak, majd belevesznek az őszi színpompába.
Esőcsepp hullott a karjára, amitől tudatosult benne, hogy a nap már egy ideje nem vakít úgy, mint érkezésekor. Zsebre tette a fényképezőgépet, és az összecsukott állvánnyal a hóna alatt felsétált a házhoz. Húszas évei elején járó férfi sietett elé.
– Induljunk, Tekla mama. Nem szeretek esőben vezetni.
Kitárta az utasülés melletti ajtót és tartotta, amíg Tekla elhelyezkedett, aztán megkerülte az autót és bepattant a nagyanyja mellé.
– Elfáradtam – közölte Tekla elkényelmesedve az ülésben, csukott szemmel hallgatta a karosszérián koppanó cseppeket.
– Ne aludj el, már fordulok rá a mi utcánkra.
– Csak pihentetem a szemem, Marcikám. Ugye kinyomtatod nekem a képeket. Ki kell választanom egyet, amit elviszek a klubba.
– Kinyomtatom. Vettem fotópapírt.
Hazaérve Tekla a nappali asztalához befészkelve magát a laptopjára másolta a felvételeket.
– Fránya napforgácsok! – szisszent fel.
– Baj van, mama? – dugta be a fejét a szobaajtón Marci.
– Most nézd meg! Ide is beették magukat a forgácsok! – mutatott a képernyőre
A férfi közelebb sétált.
– Mire gondolsz?
– Hát nem látod, hogy tele van velük a kijelző?
– Nincs ott semmi. Gyere a konyhába. Csinálok szendvicseket, és ha ettünk, kinyomtatom a fotóidat.
– A te eszedet már elvették a lények – dünnyögte Tekla úgy, hogy Marci ne értse a szavait.
Elmondta az asztali áldást, aztán elfogyasztott két szendvicset.
– Mennem kell – nézett az órájára, mire az unokája a nadrágzsebébe törölgetve az ujjait a laptophoz ment.
– Látod, nincs rajtuk forgács – adta Tekla kezébe a kinyomtatott képeket.
– Igen, ezek most tiszták. – Kiválasztotta azt a képet, amin a szikár férfi előre nyújtott nyakkal a poharára csücsörít.
– Ne haragudj, hogy esőben hozatom be magam a városba – szabadkozott később Marci kocsijában ülve.
– Semmi vész. Már el is állt. De gyorsan ideértünk, korán van még a klubhoz.
– A teázónál tegyél ki, majd átsétálok.
– Megvárom veled a nyitást.
– Semmi szükség rá, menj a dolgodra. A klub végén gyere vissza értem.
– Úgy lesz, mama.
Marci kiszállt és kisegítette a nagyanyját a kocsiból, aztán az üvegen át figyelte, ahogy Tekla egy kétszemélyes asztalhoz ballag, az egyik fémvázas széket a szomszéd asztalhoz húzza, hogy senki se üljön mellé, aztán helyet foglal és elégedett mozdulattal végigsimít az asztal csupasz lapján. A férfi mosolyogva rázta meg a fejét nagyanyja rigolyája láttán, aztán elhajtott.
Tekla mentateát kért vajas süteménnyel. Amíg a rendelésre várt, felhívta a barátnőjét telefonon.
– Jössz ma a klubba? – kérdezte, majd kis szünet után a fejét ingatva folytatta: – Akkor majd átküldöm neked a képemet. Pontosan olyan lett, ahogy megálmodtam az őszi kertben iszogató öregekkel és az alacsonyan járó nappal. A tökéletes ősz.
Pincérváró tekintete az asztallapra vándorolt. Tekla mérgesen vette tudomásul, hogy a forgácsok visszatértek. Puszta kézzel igyekezett leseperni őket a földre, de azok makacsul kitartottak.
– Megint itt vannak, ha lejöttél volna, te is láthatnád. Viszket a bőröm az elektromosságtól, amit felém lövellnek a forgácsokon át… Mégis mik lennének? Megannyi átjáró egy másik dimenzióba. Ne bosszants, már elmagyaráztam.
Az utolsó mondatot fulladva ejtette ki, ujjai a blúza gallérját markolták.
A pincér futva érkezett, csörömpölve tette Tekla elé a süteményes tányért és a csészét, amiből kiloccsant a tea. A földre ejtett telefonért nyúló keze irányt váltott, hogy az ájultan összeomló Teklát ragadja meg.
Kórházi ágyon tért magához. Felismerte a betegágyat, Ferke szakasztott ilyenen lehelte ki a lelkét. Szeme lassan alkalmazkodott a bántó fényhez, először a falakat, a kórteremben álló többi ágyat és a neki háttal ténykedő ápolónőt ismerte fel, aztán egy férfi hajolt a látómezejébe.
– Tekla mama.
Tekla mozdulni próbált, de a jobb karját láthatatlan erő rögzítette az ágyrácshoz. A férfi gyengéden a csuklójára simította a tenyerét, elvéve azt a minimális mozgásteret, ami eddig megmaradt.
– Ne mozgasd a kezed! Csak amíg lefolyik az infúzió.
Az ápolónő hozzájuk sietett.
– Feküdjön nyugodtan, Tekla néni. Rosszul lett a teázóban és behozták a mentősök. Az ügyeletes orvos tápláló infúziót rendelt, az folyik a karjába, és holnap megnézi a főorvos úr is. Ért engem, Tekla néni?
– Tápláló? – nézett esetlenül az ápolónőre Tekla, majd Marcit keresve kissé megemelkedett.
– Nem mondtam áldást, Ferke.
Ketten együttes erővel nyomták vissza a párnára, miközben a férfi nyugtatgatta.
– Ferke a nagypapa volt, én Marci vagyok. És nem kell imádkozni infúzió előtt, ez biztos.
– Marci, hát persze – motyogta Tekla. – Aludni akarok.
– Aludj csak. Reggel benézek és hozok mindent, ami kell – adott puszit az asszony arcára a férfi.
Tekla megnyugvással figyelte, hogy mindketten távoznak. Bőre bizsergett, szeme előtt sötét foltok hullámoztak.
Ha meg kell lennie, legyen. Nem állok ellen – határozott.
A hullámzó foltok forgácsokká élesedtek, és a mögöttük lévő szürkeség színt kapott, ezzel egy időben alakok körvonala rajzolódott ki.
A valóság, mint hártya pattant el. A sokaságból kiváló alak Tekla felé nyújtotta a karját.
– Csatlakozz hozzánk!
– Hát te vagy az! – Tekla hangja elcsuklott.
– Itt az idő. Eljöttem érted.
– Ferke – suttogta Tekla, és boldog sóhajjal a párnába ernyedt.
(Megjelent: MKMT Antológia 2023 – Helma kiadó)