me not
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 285
#me not!
Még nem járt iskolába. Talán az óvoda és suli közötti édes, végtelen nyár volt, amikor már szabadott kimennie, felfedezni a hatalmas, gangos udvart, mind az öt emeletet, az első és a cselédlépcsőt, a néha nyitva hagyott ajtajú mosókonyhákat a hátsó fordulókban, de legfőképpen a barátokat, akik azonnal bizalommal fogadták, mert születésétől a szomszédjuk volt.
Aznap valahogy nem volt más gyerek az udvaron, nyaralt, táborban volt vagy csak nem engedték ki. De ez nem igazán volt rossz neki, mert a fásokat várta, miközben magányosan járta végig azokat a helyeket, ahol korábban kergetőztek, bújócskáztak, szerelmeset, indiánost, háborúst játszottak. Most ő új búvóhelyeket és megfigyelőpontokat keresett, közben néha figyelt a lenti zajokra, ha voltak, máskor el-elbambult, álldogált, nézett maga elé, ahogy szokta, mert különös gyerek volt.
Egyszer csak megjöttek a fások. Biztos helyről figyelte, ahogy a vezetőjük felcaplat hozzájuk az első emeletre, hogy elkérje a pincekulcsot. Nézte a sárga keramiton toporgó munkatársakat, és szomorú szívvel állapította meg, hogy Bukfenc nincs közöttük.
Bukfenc egy vasárnap délelőtti rádiós gyerekműsor főszereplője volt, bosszantóan buta, mint a bohócok általában. Talán a boldog emlékezetű (elfeledettségében boldogtalan) Csákányi László játszotta. „Bukfenc mindent tud” – kiáltotta mindig, ha valamit meg kellett volna oldania. És mindig elrontotta, mindig ugyanúgy. Unalmas volt. Ez a Bukfenc azonban értelmes volt, láthatóan kedvelte a kisfiút, egyszer Korfu csokit hozott, amit a gyerek persze nem fogadott el, pedig nem is cukor volt. De nagyanyó ebéd után dicsérő mormogással odaadta.
Némi erőltetett következtetéssel tehát a fahordók jó barátok voltak.
Negyedik emeleti búvóhelyéről egy perc alatt lent termett az udvaron. Nézte a bácsikat, akik nyögve vagy fújtatva, merev léptekkel igyekeztek a pincelejárat felé. A hátukon, fonott kosarak, azokban a fa, azzal eteti majd télen nagypapi a kék és a sárga cserépkályhát vagy szombatonként a kád mellett álló vízmelegítőt, amikor a család többi tagja megfürdik. Bezzeg őt lavórban!
Nézte a bácsikat. Bőrhám volt mindkét vállukon. Valami nyerget tartott a hátukon, erre tették a nagy, egyfülű kosarat, amibe a lovas kocsiról a felhasogatott fát rendezték. A pincében pedig, úgy gondolta, mert még sohasem járt ott, kifordították a hatalmas kaspót, amit a kényelmesen lóbálva hoztak fel. Látszott, hogy nem sürgős a következő fél mázsa fa a hátuk közepére.
- Hé, öcsi! – szólította meg az egyik visszafelé cammogó (meg is állt), miközben egy másik terhe alatt görnyedten elvánszorgott mellettük. – Ismered a bokrokat? Melyik a legjobb közöttük?
- Csókolom bácsi! – próbálta finoman illemre tanítani az idősebbet. – A csipkebokor… - látta az arcon, hogy nem tetszik a válasz, de örömében, hogy figyelemre méltatták (egy új Bukfenc, az is lehet valami név vagy rang, a házban két alezredes is lakik) folytatta a próbálkozást. – Vagy az áfonya?
- Nem. A som. A fa-som. – Így tagolta.
- Somfa?
- Fasom. Látom, semmit sem tudsz róla. Gyere le a pincébe, megmutatom neked!
Szinte semmit sem tudott a pincéről, de abban biztos volt, hogy oda nem süt a Nap, bokrok sem lehetnek. Azok az erdő szélén tenyésznek. És hamis volt a bácsi hangja, türelmetlenségtől lüktetett, vagy inkább olyan volt, mint amikor ő, a gyerek meghajlított drótot dugott a konnektorba, és egy szikrázó csattanás után az apa szobájából zengő zongoraverseny lassulva-mélyülve leállt. Büntetéstől kezdett rettegni. Nem, nem akart vele menni a pincébe, mosdatlanság és friss verejték romlott hagymaszagát árasztotta, és valami mást is, amitől a fiú élete végéig undorodott: bakbűzt.
Hosszú ideig álltak némán. A gyerek tudta, hogy nem mondhat ellent egy felnőtt parancsának, de ha mégis, ott a másik ereje, felkapja őt, akkor meg már csak sikíthat, de engedi-e a büszkesége?
A főnök, aki a kulcsért volt a nagyanyónál, állt meg mellettük. Az arca majdnem egy magasságban a fiúéval, csak ehhez a meggörnyedt a sokadik kosár súlya alatt.
- Két fordulót kihagytál! Mit csinálsz itt? Nem volt elég a múltkori? Tudod ki ennek a gyereknek az apja?
- Talán rendőr? – erőltetett hetykeség rezgett a már nem Bukfenc hangjában.
- A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának Művelődésügyi és Kulturális osztályának vezető helyettese – vágta rá a gyerek, akiről a felnőttek jó darabig nem tudták eldönteni, hogy okos-e vagy nagyon buta.
NemBukfenc egy szót sem szólt, csak elindult a kapu felé a kosarával.