Májusi áradás
Írta: Ruzsik Noémi
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 280
A májusi áradás
Avagy Bulgakov forog a sírjában
Egy forró tavaszi alkonyati órán két polgártárs jelent meg a Patriarsije Prudin. Talán megdöbbentő lesz, amit most közölni szándékozom a két jövevény felbukkanásával kapcsolatban – de kétség nem férhet hozzá, hogy valóban így történt, erre a fejemet teszem, nálamnál megbecsültebb forrásokból is nyugodtan meggyőződhet a kedves Olvasó, ha a bizonytalanság leghalványabb jele is dereng fel állításom nyomán lelke mélyén – a két jövevény felbukkanása ugyanis, s engedtessék meg így fogalmaznom, nem a moszkvai polgárok között szokványos módon történt. A két illető, egyikőjük kurtalábú, arany kecskeszakállú, vaskos deltával rendelkező férfi; a másik, valamivel szokatlanabb megjelenésű, bádogberakásokkal díszített cifraszűrt viselő, háromszemű nyakigláb – szintén férfi, már amennyire ebben bizonyos lehet az ember, mert hát ki tudja, milyen alakok kóvályognak manapság a szebb napokat is látott Moszkvában – szóval a két, kitudja, mi okból kifolyólag, de mondjuk ki nyíltan s vállaljuk a következményeit: nem sok bizalmat érdemlő fizimiskájú úr ugyanis egyszer csak megjelent a Patriarsije Prudin. Úgy, úgy, ahogy mondom, megjelent. A semmiből. Nem csoda hát, ha a tisztességben nevelkedett úrihölgyek a szájuk elé kapták a kezüket, s döbbenetük annál jobban fokozódott, minél tovább nézték a bizarr jelenést. A két úriember – előlegezzük meg nekik ezt a tiszteletreméltó címet – honnan, honnan nem, de csónakot szerzett, s elfoglalván benne helyüket, derekas küzdelem eredményeképpen haladni kezdett a nyílt utcán, fényes nappal. Hajóskapitánynak a nyakigláb lépett elő, három szeme gondosan pásztázta a horizontot, a kecskeszakállú úr pedig eközben kitudja honnan, vizet merített egy öblös, tizenhetedik századi muzeális értékű műkinccsel, s a ladik orrán állva öntötte a közlekedési alkalmatosság alá. Senki sem érti a mai napig sem, hogyan volt ez lehetséges, de a kis kecskeszakállú addig-addig meregette a vizet kitartóan, míg haladásra nem bírta a csónakot. Addigra természetesen megtelt az utca vízzel és bámészkodókkal, s bosszankodhatott Moszkva valamennyi éhenkórász daloskoldusa, hogy ilyen hallatlan módon haknizzák el előlük a figyelmet, s ezzel együtt a napi betevő falatot. De mit volt mit tenni, ilyen látvánnyal szinte lehetetlen volt felvenni a versenyt, így aztán valamennyi foltos csavargó is beletörődött sanyarú sorsába, s együtt hullámzott, sodródott az addigra folyóméretűvé duzzadt tömeggel. A tömeg nem zavartatta magát, annál kevésbé, minél gyanúsabb szagokat fogott az orra. Eleinte csak azt okoskodták ki, hogy bizonyára sok az iszákos naplopó, akik teste csakúgy ontja magából a szesz töméntelen erős bűzét, ám amikor lassacskán már derékig ért a víz, a legostobább számára is világossá vált, hogy nem víz az! Vodka, mégpedig nem is akármilyen tisztaságú. Az asszonyok szoknyái óriásszegfűként hömpölyögtek a felszínén szétterülve, a Patriarsije Prudi pedig kezdett egy álombéli vízi vadmezőhöz hasonlítani, megannyi tavirózsa, megannyi fény! melyet mozaikként vert vissza a lustán fodrozódó víztükör. Az emberek lelkében valami egyesült s emelkedni kezdett ebben a tündöklő májusi fény- és vízáradatban, néhány férfi a magasba dobta a kalapját, füttyögni és énekelni kezdett, éltették a káprázatot, ami ily szokatlan szentségben egyesítette a lelkeiket, s habár továbbra sem magyaráztatott meg a nem mindennapi jelenés, egy percig sem tűnt úgy, hogy lenne a tömegben egyetlen méltóságteljes tekintély is, aki kikérte volna magának mindazt, ami ezen a délutánon a hatalmába kerítette a tömeget. Vagy csupán hiányzott az, akit számon lehetett volna kérni. De ugyan kit kérhetett volna számon ez a mámorittas, csodában fürdő néptömeg? Talán a királyi testtartásban hajózó kapitányt, akinek három szemének tekintete kifürkészhetetlen messzeségekbe fúródott a négy égtájból egyszerre háromfelé? Csak nyugatra nem nézett az istenadta, onnan ugyanis túl erősen sütött a leáldozóban lévő nap. Vagy a kurtalábú kecskeszakállú embert, aki egyébként is túl elfoglalt holmi elméleti kérdések megválaszolásához? Ha ugyan konyít is egyáltalán bármennyit a filozófiához és a társalgáshoz. Ez azonban, mint az Olvasó sejtheti, nem derült ki azon a forró délutánon és félő, hogy már nem is fog.
Az a bizonyos víz egyre csak emelkedett, a ladikocska már befordult a sarkon s eltűnt szem elől, az emberek pedig lubickoltak, volt, aki alámerült és a nők harisnyás lábait fogdosta, azok pedig sikongattak és megpofozták tulajdon kísérőjüket, az ördög tudja, miért szegény férjek bűnhődtek holmi csirkefogók turpissága miatt. Hamarosan azonban lankadni kezdett a kedv és néhány aggasztó hang hallatszott. A lakosság java tudniillik, nem volt birtokában az úszás képességének, és a delírium lassacskán felemelkedni látszott, ahogy a nap utolsó, narancsszínű sugarai megcsillantak az utca épületei között megtörve. Eleinte csak egy-egy aggodalmas mondatot kapott fel és sodort tovább a feltámadó szél, majd lassan, szürkén, alantas, sötét tömegként a néplélekre nehezedett az aggodalom, hogy pánikra érlelje a szíveket.
Azon a sarkon, ahol a csónakos bitangok befordultak, az ellenkező irányból felbukkant két pej paripa vontatta szekér; megérkezett a rendőrség, akik, holott nem hittek tulajdon füleiknek a riasztás okát illetően, józan megfontolásból mégsem merték automobillal megkörnyékezni az elátkozott utcát. De hamarosan ők is elmerültek. Ekkorra már teljes mértékben eluralkodott a hisztéria, a bajbajutottak segítségére sietők közül, akinek volt esze, csónakkal jött, akinek nem, hát hamar elmerült, ha tudott is úszni – a mélybe húzta, nyomta, taposta a tömeg. Valahonnan egy kenyérpirítót sodort magával a víz. Eluralkodott a rettegés, a hisztéria, a nap eltűnt a házak alkotta mesterséges láthatáron, s a Patriarsije Prudi sötétbe burkolózott.
***
- Bocsásson meg, hogy zavarom, Irina Plescsejevna, magánál nem ázik a mennyezet?
Az imént értem haza, a lakásomban áll a víz – Nyina Vlagyiszlavna, fiatal, kövérkés asszonyka, ekkor sírásban tört ki.
- Ne sírjon, Nyina Vlagyiszlavna, a tűzoltók már úton vannak, Petrovics úr tüstént értesítette őket – veregette meg Nyina vállát a másik asszony, s próbálta elfedezni az arcára kiülő hiéna-kifejezést. Irina Plescsejevna a házmester után elsőként lépett be az emeleti lakásba, ahonnan a vízáradat származott, s boldog-boldogtalannak elújságolta a látottakat, büszkén és pirospozsgásan tündökölve az egész életében hiába várt figyelem reflektorfényében. Habár a fiatalasszony, Nyina érzékeny teremtés volt, Irina mégsem sokáig uralkodott magán, s belekezdett az aznap már olyan sokszor előadott mondókájába, ami addigra egész retorikai repertoárrá nőtte ki magát.
- Képzelje, Nyina Vlagyiszlavna, magának aztán igazán nem sok oka van a pityergésre, kérdezze csak meg Petrovics urat, ha mondom, ő látta, amit én láttam! Maga csak ne sírjon, Nyinuska! Sírjon inkább a megboldogult Szása – de ő ugye már nem tud, íjj de csúf halála volt, de csúf, ha mondom, Nyinuska! Nekem elhiheti! Az öreg, talán életében először szánta el magát egy alapos fürdésre, erre nem belefulladt a saját fürdővizébe? Rettenetes, észbontó! Tudja, kedves szomszédasszony, Szása – s Irina a beavatottak cinkos pillantását vetette szegény, szipogó Nyinuskára, s mutogatott a mennyezet irányába – nem vetette meg a jó szeszt, de a rosszat se, ha én mondom, elhiheti! A fejemet teszem rá, hogy ezúttal is részeg volt, mint a disznó, ki tudja, miket álmodhatott a kádban fekve, hogy nem akaródzott felébrednie, a víz meg csak csobogott és csobogott…
S Irina Plescsejevna csak folytatta, csakúgy áradt a szó a szájából, talán a mai napig hablatyol, ha még aznap este ki nem megy a Patriarsije Prudira.