Madárhangon
Írta: A. Túri Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 296
Madárhangon
Vadászkastély.
A kertkapu zárva.
Az őr keresztrejtvényt fejtve várja,
hogy csöngessen már valaki végre,
kit beenged s leültet egy székre,
kivel beszélgethet is talán egy kicsit
addig míg odafent egy nővér majd kinyit
egy ablakot,
s lekiált: „Hé, mondd, sokan vannak ott?
Kezdődik a látogatás, gyorsan,
küldd fel őket, egymás után sorban,
de ne egyszerre, Ferikém, kedves,
nyitva már az elsőn a százkettes!”
És nyílik a kapu.
Engednek. Belépek.
Lárvaszerű arcok
itt-ott:
dermedt képek.
Márványlépcső.
Visszhang.
Csendesek a termek.
Itt az időspirál
Átfordul, megdermed.
A százkettes...
(Sóhaj).
Dideregve látom,
ahogy ül mereven a rácsos vaságyon.
Ráncos arc.
(Fáj a csend).
Kihúnyt szemekben kékség.
Beszélnék, de elnémít a kétség.
Mosolyog.
(Mit nézhet mögöttem?
Érti-e, hol van s én miért jöttem?)
Valaha madárhangon kacagott,
és dallal köszöntötte a napot,
turbékolt a nevetése : senki
azóta sem tudott így nevetni...
Sokáig azt hittem visszatérhet,
nem másolat ő, nem is kísértet,
furcsa lét, azt mondták jöjjek, hátha
ráismer rajtam a zöld kabátra,
hisz övé volt valamikor régen,
megismeri a hangom, a léptem,
így is lett,
(vánkosa fehérlett),
rámnézett és lepergett az élet,
visszafelé sodródva egy kába
rég elsüllyedt, újraszült világba,
gyógyszerek közt ülve bábu-testtel
felém nyúlt kiszáradt ág-kezekkel:
„Életem, a tanulás mondd, hogy megy?
Végülis az iskola, az mindegy,
mikor mész már végre férjhez, azt mondd,
senki sem akar öreg menyasszonyt!”
Azt mondta az orvos, hogy nem szabad
szólni, hogy a szívem majd megszakad,
nagyanyám már repdes az időben,
ifjú leányt lát a felnőtt nőben,
saját sorsát füstként, gomolyogva
ráfújva az üres mosolyokra,
s ha egy-egy arc néha beszivárog
megzavarva ezt a torz világot,
nem szabad az igazságra vágyva
javítgatni, mert úgyis hiába...
Távolodik. Teste, mint a kígyó:
rejtőzködő, önmagát szorító,
távolodik, átszáll időn-téren,
s eszembe jut, hogy valaha, régen,
mikor engem feszített a bánat
tündérmesékből szőtt nekem sálat,
örökkévaló volt minden játék,
bújócskázni hívott minden árnyék,
s nevetése tiszta dallamára
nőttem föl, csak a szépet látva...
Most az ág-kéz, meg a bárgyú mosoly.
Neki tán szabadság, nekem pokol.
Homályos az üvegfal közöttünk,
így kell egymástól hát elköszönnünk?
A ragaszkodásnak nincs alakja.
Csak testének az ágyhoz ragadva,
s hajának, a füléhez tapadva...
Rézsútosan hullva a falakra
az ablakból nyeszlett fény szivárog,
mixel több párhuzamos világot,
ő csak ül, a szája félig tátva,
ő csak néz, de mintha mást látna,
szemében üresség, halál, árnyék,
nincs többé az, kihez visszajárnék,
büntetés ez, hogy itt van, bezárva,
az elmúlással így szembeszállva
feleslegesen...
Börtöncella ez, s benne ő, árva.
Akárcsak én, ágya előtt állva.
Nemsoká elköltözik a mélybe,
kínok ütemére, a lágy éjbe,
érintés nélkül híg a szeretet,
mennék, de fogom az ág-kezeket.
(Zuhanunk együtt, a fal meredek,
fázom, bennem kristályos csend remeg...)
Aztán csak
megyek, lassanként leszáll az este.
Mondogatom halkan: „csak a teste”
van odabent, hervadásba halva,
lelke messze gurult, mint egy alma,
erős leszek, hajnal-szülte álom,
a léten túl újra megtalálom
azt ki volt.
Nem kell csoda, varázslat,
ragaszkodás kell, emlék, alázat.
Valahol vár. Nem tűnt el örökre...
Megnyugszom.
És nem vágyom most többre.