Madár János

Írta: Pődör György


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 583



MADÁR JÁNOS

A Hetedik augusztusi SZEMLÉZŐ rovatának vendége Madár János (Balkány, 1948 –) író, József Attila-díjas költő, kritikus, szerkesztő, könyvkiadó. Budapesten él, a Rím Könyvkiadó alapítója és vezetője; a Kelet felől című irodalmi és művészeti folyóirat alapító főszerkesztője; a Muravidék című kulturális folyóirat szerkesztőbizottsági tagja; a Magyar Múzsa irodalmi, művészeti, kulturális és társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője. A Magyar Írószövetség tagja (korábban több ciklusban választmányi tagja volt, három évvel ezelőtt pedig elnökjelöltje); az Írók Egyesületének tagja; az Írók Szakszervezetének tagja. Közel harminc irodalmi társaságnak, körnek és közösségnek tagja (ezek közül többnek alapító tagja és vezetőségi tagja). A Magyar Nemzeti Írószövetség alapító elnöke. Versei, tanulmányai számtalan lapban jelentek meg. Nyolc önálló verseskötete és egy tanulmánykötete jelent meg. A költő, író a több száz tagot számláló Váci Mihály Irodalmi Körnek, a Szabolcsi Írótábornak, illetve a Szorospataki Írótábornak is alapítója és vezetője. 2002-ben Pro Civitatae kitüntetést kapott az irodalmi, művészeti, helytörténeti értékek megmentéséért végzett munkájáért. Néhány évvel ezelőtt Balkány Város Díszpolgára lett; 2021-ben pedig József Attila-díjat kapott. Gazdag, sikerekkel, kudarcokkal teli életútjáról faggatom.

Író, költő, szerkesztő, kiadó és mentor a hazai irodalmi életben. Ebben a széles tevékenységi körben Ön számára melyik a legfontosabb?

– Nem tudok sorrendet felállítani, hiszen mindegyik fontos. Ugyanis ezek a tevékenységek szervesen egymásra épülnek, feltételezik egymást. Azt is mondhatnám, hogy ugyannak az alkotói folyamatnak más-más oldalai (nem léteznek egymás nélkül).

A balkányiak büszkék Önre. Önnek mit jelent Balkány?

– A létezésemet. Ha ki akarom bontani ezt a fogalmat, akkor a születésemnél kell kezdeni. A világra való ráeszmélésem, a szegénység és emberi kiszolgáltatottság felismerése, megélése kialakított bennem egyfajta hűséget, amit Móricz Zsigmond fogalmazott meg legpontosabban az Árvácska, Rokonok című könyveiben. Később – már felnőttként – egy több száz oldalas könyvet írtam, szerkesztettem Balkányról. Az országnak egyetlen olyan települése, amelynek ma is huszonhat élő tanyája van (de a tanyák között van olyan is, amelynek kétszáz lakosa van, Perked puszta, Koczog tanya, stb).

Hogyan indult el az irodalmi pályán? Beszéljen megjelent köteteiről!

– Amikor megtanultam írni, olvasni, már akkor megérintett valami, ami rigmusok, versfélék írására kényszerített. Általános iskolás koromból megmaradt néhány vers, jókat nevetek ezeken (rettenetesen naivak és túlságosan őszinték, de bennük van a világmegváltás szándéka, sok-sok nagyotmondással). Majd vájáriskolába kerültem Kurityán községbe (Kazincbarcika melletti kis bányász falu), itt valóságos kis irodalmi műhelyt teremtettünk, hiszen még két iskolatársam verselgetett. Megnéztük, megbeszéltük egymás írásait. Talán harmadikos lehettem a vájáriskolában, amikor a nyári vakációk idején 105 verset elvittem Ratkó József költőhöz, aki már országosan ismert volt. Ratkó József ekkor Nagykállóban a Járási Könyvtár igazgatója volt. Balkány és Nagykálló közel vannak egymáshoz. Ratkó József hátba csapott a hatalmas tenyerével, és csak annyit mondott: gyere öcsém, megnézzük a verseidet. Leültetett az igazgatói szobában és lapozni kezdte a verseimet. Amikor már a huszadikat is balra tette, úgy gondoltam, hogy eddig mindegyik jó. Aztán rakta a továbbiakat is, mindegyiket balra. A kéziratok vége felé egyet jobb oldalra tett. Amikor az összes verseimet elolvasta, a következőt mondta: „Van egy versed, abban egy sora jó”. Megsemmisültem, köszönni is elfelejtettem. Hazamentem és a verseket elégettem, néhány maradt meg azokból. Hónapokig nem írtam. A vájáriskola elvégzése után Miskolcra kerültem a bányaipari technikumba. Más környezet, más kihívások! Én a bányaipari technikumba jártam, Bari Károly cigány költő pedig a szomszédos gimnáziumba. Hamarosan megismerkedtünk, aztán minden nagyszünetben találkoztunk. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tett, hogy elkezdtünk egy valóságos kis műhelymunkát, ami abból állt, hogy ismert költők műveit kezdtük elemezgetni. Ez sokat segített, hogy a hibáinkat meglássuk. Karcsi harmadikos volt a gimnáziumban, amikor Illyés Gyula bevezetőjével megjelent az első önálló kötete, a Holtak arca fölé. Gyönyörű indulás volt! Büszke voltam Karcsira, hogy a barátom. A technikum Miskolcon megszűnt, így az utolsó évet Tatabányán fejeztem be. Tatabányán Gál István Kossuth-díjas író édesapja, „Pista bácsi” volt a tanárom, aki bevitt az Új Írás szerkesztőségébe Budapestre, ott volt prózai rovatvezető a fia. Az Új Írásnál megismertem Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Bihari Sándort, Ágh Istvánt, Szepesi Attilát, Módos Pétert és másokat. Ettől kezdve itt is megjelentek írásaim. Persze megyei lapokban már itt-ott megjelent néhány versem előtte, de az Új Írás hatalmas lépést jelentett. És a személyes kapcsolatok ismert irodalmárokkal. A bányász évek után hazamentem Nyíregyházára, anyám és a testvéreim már ekkor itt laktak. Hamarosan a Megyei Írócsoport titkára lettem. Elindítottuk a Tiszta szívvel füzetek könyvsorozatot, abban jelent meg az első önálló kötetem Szóljatok rám címmel. Még ebben az évben – egy irodalmi pályázatra benyújtott száz versemmel – első helyezést nyertem Csepelen, ami Tamási Lajos javaslatára megjelent könyvben. Aztán eltelt néhány év, sok folyóiratban megjelentem (Alföld, Forrás, Napjaink, Magyar Ifjúság, Képes Újság, Ifjúsági Magazin, stb), mégis úgy éreztem, nincs tovább. Gondoltam egy nagyot, és egy válogatást készítettem az eddigi összes versemből, amit elvittem személyesen Kormos Istvánnak és Nagy Gáspárnak. Ők fogadtak a Móra Könyvkiadónál, ők gondozták a Kozmosz sorozatot. Mindenben támogattak, biztattak a megjelenésben, de végül valaki – máig nem tudom a nevét, csak sejtem – megakadályozta. Az elkeseredésem fokozódott. Akkor egy végső elhatározást tettem: elküldöm a Kozmosz szerkesztőségből visszakapott anyagomat úgy, ahogy van a Szépirodalmi Könyvkiadónak. Annyi volt a változás, hogy más címet adtam a gyűjteménynek. Rovátkált énekeddel – máig nem tudom, miért, de ezt éreztem érvényesnek. Elküldtem postán, és néhány nap múlva választ kaptam: utazzak fel Budapestre a Szépirodalmi Könyvkiadóba. Életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt: Illés Endre főigazgatóval, Szentmihályi Szabó Péterrel, Szepes Erikával, Fodor Andrással találkoztam, néhány szavas véleményt mondtak. Aztán valami csoda történt, amikor azt hallottam: a Rovátkált énekeddel című könyvet kiadják, így, ahogyan van, változtatás nélkül... Így jelent meg ez a könyvem – a Rovátkált énekeddel – 1987-ben. Annyi tiszteletdíjat kaptam, hogy egy Trabantot vettem belőle. Az országos TV is bemutatta a könyvemet, Balkányból is több tanárom, ismerősöm gratulált. Ezek nagyon boldog napok voltak. Később további versesköteteim, illetve egy tanulmánykötetem (A fény árva jelei) jelent meg.

A Rím Könyvkiadó ott van minden költészetnapi és könyvheti rendezvényen évtizedek óta. Beszéljen az indulásról, sikerekről és kudarcokról!

– A személyes indulásomról, kudarcaimról és sikereimről az előző mondatokban választ is adtam. Ami a könyvkiadói munkát illeti, bizony voltak kudarcok, örömök egyaránt. Több mint negyven éve alapítottam a könyvkiadót, Nyíregyházán, majd Tokajban működtünk székhely szerint. Több mint négyszáz könyvet adtam ki eddig a Rím Könyvkiadó berkeiben. Húsz éve áthelyeztem Budapestre a kiadó székhelyét, hiszen már két évtizede a fővárosban élek. Hosszú ideig Nyíregyházán, Tokajban, Bátonyterenyén éltem és dolgoztam egyszerre, illetve egy időben. Nehéz évek voltak, de eredményesek. A költészetnapi rendezvényeket már Nyíregyházán, Tokajban és Bátonyterenyén is fontosnak tartottam, hiszen megszólalási lehetőséget tudtam (tudtunk) teremteni a pályakezdő és ismert szerzőinknek egyaránt. Kezdetben a vidéki könyvheti ünnepségeken (Nyíregyháza, Debrecen, Bátonyterenye, Salgótarján, stb) vettünk részt. Amióta Pesten élek, azóta az országos Ünnepi Könyvhét keretében mindig van pavilonja a Rím Könyvkiadónak, ahol 80–100 szerzőnek biztosítunk dedikálási lehetőséget. A sikerek mellett beszélni kell arról a kudarcról is, ami szomorú, hogy hihetetlen nagy összegeket kérnek a pavilonért, és a könyvekből származó bevétel pedig rettenetesen kevés. Nem hiszem, hogy csupán az érdeklődéssel van baj!

Mit jelent Önnek a Magyar Múzsa és a Kelet Felől periodikák?

– A Kelet Felől című folyóiratot még a nyírségi éveimben alapítottam. Talán a puszta cím is – Kelet Felől – jelzi, hogy a keleti végekről való indulást is magában hordozza, Váci Mihály meghatározó versét választottam névadónak. A korábbi években megjelent számokban Bessenyei György, Krúdy Gyula, Czóbel Minka, Czine Mihály, Ratkó József, Balázs József, Képes Géza, Szabó Lőrinc, és mások gyakran szerepeltek. A nemrég elhunyt Szöllősi Zoltánra is emlékeztünk. Előtte néhány évvel Katona Béla irodalomtörténészre emlékeztünk, aki nekem tanárom volt a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, később nagyon jó barátok lettünk. Míg a Kelet Felől inkább a múlt felé fordul, addig a Magyar Múzsa a jelen folyóirata, hiszen a Magyar Újságírók Közössége (amelyiknek én alelnöke vagyok) adja ki, de szervesen épül a MÚK és a Magyar Nemzeti Írószövetség alkotóinak műveire. Ilyen értelemben a két szervezet nagyon is egymásra épül. A két szervezet székhelye és célja is egy: a magyar értékek védelme, azok tudatosítása. A Magyar Múzsa – amelyet én jegyeztettem be törvényesen – elsősorban a Magyar Újságírók Közössége tagjainak, illetve a Magyar Nemzeti Írószövetség tagjainak biztosít publikálási lehetőséget, de a szervezeteinken kívül dolgozó, alkotó szerzőknek is helyet biztosítunk. Van egy jó szerkesztőbizottságunk, amelynek vannak országosan ismert irodalomtörténészei, kritikusai, esztétái is Bertha Zoltán, Cs.Varga istván és mások). Hiszem, hogy a negyedévente megjelenő Magyar Múzsa jó és színvonalas folyóirat. Talán az is jelzi a minőséget, hogy egyre több határon túli író, költő is küld kéziratot.

Nagyon régóta szervez és vezet írótáborokat. kemény munka ezeket alkotókkal megtölteni, működtetni és fenntartani! Mi tartja Önben a lángot?

– Igen, régóta szervezek írótáborokat. Ötven éve pontosan, és egyetlen évben sem maradt el a tábor. Pedig voltak mélypontok az életemben, mégis kitartottam. Volt, amikor rettenetesen betegen, fáradtan, de megszerveztem. Úgy érzem ma is, ha egy ilyen folyamat megszakad – akár csak egyszer is – azt a törést nem lehet korrigálni. Az 50. írótábort tartottuk 2021-ben, aminek külön történelme van, hiszen új színhelyen, a Dunakanyarban tartottuk. Elárulhatom – hiszen most már nyílt titok –, hogy a Magyar Nemzeti Írószövetség egy műemlék kastélyt működtet két éve Pilismaróton, és itt volt tavaly az írótáborunk. Én úgy képzelem, hogy ez a színhely lesz ezután az állandó színhelye az írótáborainknak. Ez a kastély (villa) az ősi parkkal a 200 évvel ezelőtti nagy szellemi központ volt, amelyet Heckenast Gusztáv teremtett meg és működtetett. Csupán tájékoztatásként mondom, itt gyakran megfordultak és alkottak: Vörösmarty Mihály, Széchenyi István, Deák Ferenc, Arany János, Jókai Móra, Petőfi Sándor, Berzsenyi Dániel, Kazinczy Ferenc, Bajza József és mások. Ez a névsor – és a hozzájuk kötődő hatalmas szellemi örökség – talán választ ad arra a kérdésre is, mi tartja bennem a lángot. A feladat, amit senki nem végez el helyettünk...

Sikertelenül pályázott a Magyar Írószövetség vezetői tisztségére. Ez vezetett oda, hogy létrehozta a Magyar Nemzeti Írószövetséget? Beszéljen ezekről, ha lehet!

– Igen, ennek a problémakörnek óriási szerepe van abban, hogy létrehoztam egy új írószövetséget, a Magyar Nemzeti Írószövetséget. Ugyanis a választás körüli cirkuszban sok minden nem volt tiszta... Ezekről újságok is szóltak... Már a Magyar Írószövetségben – tagként, majd választmányi tagként és végül elnökjelöltként is – hangsúlyoztam, hogy szükség volna egy szociális alap megteremtésére, amely a beteg, elesett, magányos, magára maradt írókat segítené. Lesöpörték a javaslatomat! Ma is tudok hajléktalan írókról. Bővebben is beszélnék erről, mert nagyon nagy probléma. Az elnökjelölti programomban elmondtam azt is, hogy szükség volna egy Írók Otthona megteremtésére, amely az előzőkben említett íróknak, költőknek szociális védelmet, biztonságot adna. Kigúnyoltak, lesöpörték... Az új írószövetségen belül szeretném megteremteni ezt az otthont. Jó érzés, hogy egyre többen állnak mellém ebben az ügyben. Ilyen programok megvalósítása tette szükségessé egy új szövetség létrehozását. Taglétszámunk is egyre növekszik, ami önmagában is sok mindent igazol.

Beszéljen további terveiről, hiszen nagyon is aktív, közösségformáló személy!

– Az előző válaszomban utaltam arra, hogy a Heckenast Gusztáv által épített műemlék kastély és ősi parkja méltó környezet arra, hogy ott minden korábbi és jelenlegi terveimet (terveinket) megvalósítsunk. Adott a tárgyi és szellemi közeg, már csak sok pénz kellene, hogy a felújításokon túl az igazi értékmentést is elvégezzük: a könyvkiadás, folyóirat- és könyvterjesztés, nyomdászat hősi korának emlékeit reprezentáló állandó kiállítás és múzeum megteremtése. Ennek megvalósítására egy olyan közösséget kell létrehoznunk, amely egyszerre figyel a múltra és a jövőre.

Úgy tudom, a családban – és ez nem ritkaság – nem Ön az egyetlen alkotó, költő! Mondjon néhány mondatot erről!

– Alkotó csakugyan volt a családunkban, de nem költő. Apám – aki nagyon fiatalon meghalt – olyan szinten hegedült, hogy rádiófelvétele is volt. És voltak fafaragók, mesemondók, de irodalommal senki sem foglalkozott a családunkban. Felmenőim között sem tudok senkit.

A nyári időszakban is folytak írótáborok. Friss tapasztalatait megosztaná velünk?

– Ha jól értem a kérdést, itt nemcsak a mi írótáborunkról van szó. Évek óta járok a feleségemmel a Tokaji Írótáborba, amely a Magyar Írószövetség tábora. Az a tábor inkább az elmélet felé, míg a mi táborunk a közösségteremtés felé tolódik el. Mindkettőnek megvan a létjogosultsága. Aztán vannak kisebb (regionális) táborok, amelyeken – többnyire – pályakezdők találkoznak. Ezek is fontos műhelyek lehetnek. Tavaly meghívtak bennünket Zamárdiba, ez évben Csongrád városában lesz ilyen tábor. Nagyon fontos, hogy minden ilyen tábor – amely irodalomról szól – közösségteremtő és elemző, kritikus legyen. Csak akkor válhat hasznára a résztvevőknek, ha gazdagabban jönnek haza; és itt a gazdagságot úgy értem: hogy erősödjön az egyes alkotók kritikai, önkritikai szintje. Ezek elengedhetetlenek. Nincs annál veszélyesebb, mint amikor a rosszra azt mondja valaki, hogy jó !

Azt hiszem, az az utolsó mondat lehet egy ütős zárszó is. Gratulálok az életúthoz, köszönöm a beszélgetést, és további kitartást ehhez a rögös pályához.