Levelek szélben
Írta: Fehér József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 287
Levelek – szélben
Haranghy Géza legújabb verskötete
Öröm olvasni Haranghy Géza, Kárász József-díjas költő verseit! Szépek, magukkal ragadóak, sodró lendületűek; s amellett megnyugtatnak, felemelnek bennünket. Ilyenkor ünnepel a lélek, ünnepel a szív – jó érzéssel olvassa el az ember őket.
Különösen igaz ez a költő „Levelek – szélben” című legújabb kötetére, melynek hátoldalán gyönyörű hitvallását olvashatjuk. Hadd idézzem ennek az első hat sorát! „ Gondolatom a csendes éj./ Egy múló varázs;/ álmodó hangulat,/szavam a szenvedély,/ kérő hang – /csendben elmúló pillanat.”// Csodálatos verssorok, tartalmilag mély gondolatokat hordoznak, egy kiforrott költő vallomásai. Akárcsak a vers befejező öt sora: „ itt vár a dal,/ az égi tenger,/ itt bolyongok/ csillagok közt/ fénytelen.”//
A tetszetős kivitelű kötetet a felesége, Haranghy Anka festő különlegesen szép, és gondolatgazdag grafikái illusztrálják. A versek és a grafikák kiválóan egészítik ki egymást. Lapozzunk bele ebbe a könyvbe! Tartsanak velem!
Mondanom sem kell, hogy a karácsony a leggyönyörűbb érzésekkel varázsolja el az embert. Haranghy Géza is „Karácsonyéj” című versével indítja e könyvét. Tudatos ez a kezdés, mert belefoglalhatja az idő múlását: „mint pillanat fut az idő/ fut ezer év”/. Kicsit lejjebb így folytatja:”ezer év nyomába/ hirtelen harang szól/”. De ez a harangszó távolról érkezik. Azt jelzi: „új remény született”/. Ez örömmel tölti el az olvasót. Ugyanakkor lehetőséget kínál a költőnek arra, hogy feltegye a kérdést: „ új világ lesz-e”// A „Vannak vidékek” című versében mintha magyarázatot adna arra, hogy miért is kérdezte ezt. Kiderül e költeményéből az a nagy igazság: máshol másként, sokkal jobban élnek az emberek. Íme: „vannak vidékek/ hol nevetve kél a Nap/ és sosem sír az este”/. Szép megfogalmazása ez a magyarság boldogabb élet utáni vágyának. Ott „hol nevetve kél a Nap”, talán az emberek is másabbak. Ezt Haranghy úgy fogalmazza meg: „hol köt a le nem írt szó/hit becsület haza/ s ki él benne bízik/az első szótól az utolsó szívig/ hisz atyái földje az”/ Hadd tegyük hozzá: mindez nagyon igaz! A továbbiakban az ó évet búcsúztatja szép gondolatokkal az „Elmegy a régi” és a „Születtünk…és évek születnek” költeményeiben. Az utóbbiban így fogalmaz: „ napra napok jönnek/ születnek az évek/ az idő ma kincs/ és csupa ígéret”//.
Kötetében a telet – ahogy a valóságban is – a tavasz váltja fel. Erről a „Tavasz” és a „Tavaszi offenzíva” című verseiben olvashatunk. „ Oda a sivár, a zord, a kevély/feladta harcát fáradtan a tél.”/ – kezdi az utóbbi költeményét, melyet üdítő képekkel folytat. S így fejezi be: „ itt járt a tavasz suttogón/ az ébredő kertek alatt.”// Ezután több mindenről olvashatunk még, köztük arról a vallomásról is: „Magamról, csendesen” címmel, melyet a kötet hátoldalán találunk. Ennek utolsó versszakát így kezdi: „ Itt van Honom!/Itt élem sorsom – /csendes éveim védtelen,”/ - Ez a költő hazaszeretetének egyik legszebb és legőszintébb megfogalmazása.
Ahogy beljebb haladunk a könyvben, fölerősödik verseinek a hangja. Alkalmat adnak erre történelmi múltunk kiemelkedő és tragikus eseményeihez kötődő ünnepeink. Ezek közül elsőként az „Arad: 1849. október 6.” című költeményével találkozunk. Ebben emléket állít a hősi tábornokoknak és honvédeknek, amikor ezt mondja: „szolgálták büszkén s szolgálták volna még/ e száz sebből is vérző, vén magyar hazát!”//. Ha a habsburgok nem hívták volna be a cári haderőt, talán győzhetett volna Magyarországon a nemzeti szabadságharc. Gyönyörű allegória a második versszakban „az ajtót-kopogtató elvérző remény” – s a versszak végén mondja ki mindannyiunk fájdalmát: „oda lett Márciusunk… ébredő nyár!”// S „maradt a gyász, a végtelen néma gyász…”
A kötet kiemelkedően szép verse: a „Levél, haza”. Mintha egy külföldre menekült magyar ember édesanyjához írott levelét olvasnánk. „Anyámnak írok kishazámba/” – kezdi a versét, majd gyönyörű költői képekkel folytatja. Így például: „ hol oly szépen cseng mindig a szó”, „édesebben hív az álom”, „és jobb, ami jó.” Ezek a hazaszeretetnek a legszebb megfelelői! Ezután gyermekkori emlékképek következnek: füttyjel, hársillat, lágy esti csend. A legjobb alkalom a költő számára most, hogy megkérdezze: „Hazám! Sosem lesz benned már rend…?” Végül így fejezi be versét: „ Tudd, hogy megyek, és újra látlak! / Mert ölelni is csak ott a jó!”// Szeretetben is csak a saját hazájában tud kiteljesedni igazán az ember.
Kölcsey Ferenc Himnusza jut az eszembe Haranghy Géza „Verecke emlékére” című versének olvasása közben. Míg Kölcsey Isten áldását kéri a magyar népre, mert megszenvedte már a múltat s jövendőt, addig Haranghy ennél többet kér, még pedig a Teremtő szeretetét: „Isten! Fogadd szívedbe,/ a Magyart! A Hazát!”// S arra kéri még: „jöjjön majd bármi, és bármi lesz,/ne érjen el a vég, ne láthasd soha azt:/ azt a kínt, azt a jajt/ jeltelen sírba temetik a magyart –„// Mert 1823 óta – amikor a Himnusz megszületett – annyi minden történt hazánkkal és népünkkel, hogy arról talán jobb nem is beszélni!
Nagy veretes versekkel folytatótik a kötet, mint a „Nem veszteni az álmokat”. Ebben a költeményében világosan tárja elénk a magyarság jelenlegi helyzetét. „ Vért hány most e század, s az ország/ gyűrött homlokán kétség és gond tapad,/ fertőtől kóros tanaihoz/ már ontaná füstjét, egy nemzeti tévtudat…”// A következő versszakban még bátrabban mondja ki: „Itt rég elveszett már a nép,/ ki munkás volt, tudós vagy paraszt:/ zsémbes, de hű-szívű,”/ „már szava sem lehet!/ rég megunt kolonc;”/ Mennyi, de mennyi igazságról tanúskodnak e verssorok! Hová lett az emberség, kérdezhetjük. „Mert embernek maradni,/ maradni kell!”/- olvashatjuk tovább. De tegyük hozzá nyomban: minden körülmények között és mindenkinek! S arra bíztat a költő versének utolsó sorában: „ Nem veszíteni… az álmokat!” Magyarán: hinni és remélni.
A következő szép veretes verse az „Emlékeink”, melyet Hézső Ferenc, Munkácsy-díjas festőművész 75. születésnapjára írt. Ódaszerűen ír a régi alföldi tájról, a múltba vesző tanyavilágról. Versének vége felé megkérdezi: „ Mire lesz a jövő?/ s az vajon jövő-e?/ ha nincs már benne a szív/ csak mi magáért dobog,”/ Az utolsó versszak ad a fenti kérdésekre gyönyörű választ: „Fény kellene, új fény!/Új, gazdag fény!/ Végtelen rónákon szántó/ tiszta önfeledt remény!”//
Haranghy Géza azon költők közé tartozik, akit minden érdekel, és szívesen ír verset a családtagok, barátok vagy éppen az Art Pagony művészetörténeti önképzőkör tagjainak köszöntésére éppúgy, mint ünnepekhez, évfordulókhoz kapcsolódva – fenkölten vagy játékosan. A „Levelek a szélben” című költeményében, mely kapcsolódik könyvének címéhez, minden verset hulló levélhez hasonlít, amit útjára bocsát az alkonyat. „kering kereng/ s lehull az enyhe légben/ mint lusta felhő a gondolat/ levelek úsznak a múló fényben/ tovatűnnek, tűnnek/minden csak pillanat”//
„Lefesti” a hónapokat is, derűsen, kedvesen, az ember jó érzéssel olvassa őket. Hangulata van minden versének. Most a „Szülőföldem” utolsó versszakával örvendeztetem meg Önöket, mert ez csodálatos kifejezése a költő hazaszeretetének.”Itt maradnék szép rónádon/itt lepjen meg majd az álom,/ ringasson el a szíveden, /Bús daloddal a szívemben!”// Ez méltó befejezése lehet a kötetről írott recenziónak.
Jó szívvel és örömmel ajánlom a figyelmükbe Haranghy Géza „Levelek – szélben” című verskötetét.
(Haranghy Géza: Levelek – szélben. Innovariant Nyomdaipari Kft. Algyő, 2016, 147 p.)