László Bettina - Ibolya
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 608
László Bettina: Ibolya
Ibikém, szépibolyám, kisibolyácskám! Így szólongatta az édesanyja. A pára áttetsző függönyt képzett köréjük a patakvölgyben, harmatcseppek kristályosodtak a virágok szirmain. A fák ágai darabokra szelték a felkelő napkorongot, melynek sugara könnyed táncot járt a hullámzó víztükrön. Édesanyja bársonyos tenyere Ibolya pirospozsgás arcbőrét illette, törökbúzaszínű tincsét lágyan a füle mögé söpörte. Csíkos szoknyában térdepelt mellette, csepesz takarta szoros, fakószőke kontyát, fakóbb volt a káposzta torzsájánál is. A dolgos évek mélyen ülő ráncokkal barázdálták megfáradt tekintetét és elgyötört suttogássá fonnyasztották élénk szólamát. Megkérte Ibolyát, hogy hunyja le a szemét, és mikor felnyitotta, a tenyerében egy káprázatos, lilaszín virág tündökölt.
– Ha már nem leszek, akkor is megtalálsz, mert a kisibolya fog vigyázni terád.
Köhögött, egyre csak köhögött ott a patakvölgyben. Idővel meg mintha a csontjai is összezsugorodtak volna, végül földhöz szegezte az elmúlás.
Ibolya terebélyes rokonsággal rendelkezett ugyan, mégis ide-oda hányták egymás között. Bodona Ferencné vette magához, a faluban hajlott hátú öregasszonyként emlegették. Rozoga kunyhója reszketett a jegenyefák lombja alatt, a zsúptetőt komoran verdeste a szűnni nem akaró esőzés. Kövér pocsolyák keretezték a földutat. Ibolya szoknyájára felfröccsent a sár, valahányszor kisurrant virágot keresni. Kicsi virágnak nevezte őt is Bodona néni, de oktalannak tartotta, mint az ökröt, mert a Szent Szűz nevét nem ismerte. Rátérdepeltek a kemény padlóra – repedéseiben szúk sercegtek –, együtt lesték a képét a falon, lesték és összekulcsolt kézzel imádkoztak. Bodona néni úgy tartotta, kiszakíttatik a földből, min az Úr nem könyörül, összegörnyed és semmivé porlad. Szavaitól félelem rázta Ibolya csontjait, hogy mi lesz, ha egyszer csak elkergetik innen, a kunyhó melegéből, a fenyőfaágy rejtekéből, mert haszontalan és Bodona néninek sok gondot okoz. Bőszen hangoztatta a rettegését, míg Bodona néni a lelkére kötötte: az engedelmes, csendes gyermek tetsző az Úristennek.
Akkortájt Ibolya nem értette az évszakok mibenlétét. Fehér pamacsok potyogtak az égből, kérlelhetetlen dunyhába borították a természetet, mint a rosszcsont gyermeket, aki nem akar nyugovóra térni, ezért be kell gyömöszölni a paplan alá. Ibolya kétségbeesetten kapart a hóban, tenyerében kristályosra olvadtak a szemcséi, virágok után kutatott, virág az mégsem volt, kizárólag a fagyott föld. Sírva fakadt, mert édesanyja házát mindenkor rózsák díszítették, Bodona néni kunyhója pedig üres volt és barátságtalan, egyedül a Szent Szűz ragyogó arca követelt magának figyelmet a fali képen.
Hiába forgatgatta a kezében az édesanyjától kapott virágot. Barnás árnyalatot öltött a szirma és a kedves orcájának emléke is egyre halványodott már.
– Mi lelt, gyermek? – helyezte érdes tenyerét Ibolya vállára Bodona néni. A kislány szipogva, reszkető ajakkal nézett rá.
– Itt nincsen virág!
Bodona néni az orrnyergéig összehúzta szemöldökét.
– Télen nem terem. Ezt sem tudod, te balgatag leány?
Ibolya elkámpicsorodott. Az Úristen nem veheti el tőle a virágokat. Szájába folytak a könnyei, letérdepelt a magasztos kép előtt, földre hajtotta homlokát és fohászkodott, esedezett, ígéretet tett, hogy jó gyermek lesz, cserébe a Szent Szűz adja vissza az ibolyáját, az ő drága ibolyáját. S akkor villámcsapásként hasított belé a felismerés, hogy talán a Szent Szűz keze nem ér el a földekre, ki kell vinni a természetbe, hiszen be van zárva a négy fal közé. Így amikor Bodona néni elaludt és horkolása egyenletes szólamot képzett az éj csendjében, Ibolya ráállt az egyik rozoga sámlira és leemelte a faliképet. Húzta maga után, mint vándorlegény a megpakolt tarisznyát.
Jeges fuvallat csípte Ibolya arcát, a jegenyefák kényszeredetten hajlongtak az ég haragja előtt. A szél megkopogtatta a keskeny szemű ablakokat. Gyertyafény villant mögülük. Ibolya megbotlott ijedelmében, amikor meghallotta Bodona néni óbégatását. A kép földre zuhant, elnyelte a terebélyes hótakaró, csupán ő kapálózott, nehogy a virágok sorsára jusson a fehér pokolban. Bodona néni felemelte és haza parancsolta. Elszörnyedt ábrázata örökre beleégett Ibolya emlékezetébe.
– Meggyaláztad a Szent Szüzet! – így sopánkodott szüntelen.
A történtek után Ibolya többé nem kellett Bodona néninek. Martona Mihály jött el érte, egy gyéren lakott községbe vitte, ahol hegyek zárták körbe a tájat és tarka virágok helyett szénafű hajladozott a keskeny út mentén. Martona bácsi leszakított abból egy csokorra valót. Kézen fogta Ibolyát, hátravitte a pajtába és az ölébe ültette.
– Virágot a törékeny kis virágnak. Majd én felügyellek, rendes asszonyt faragok belőled!
Simogatta a törökbúzaszín haját, durva érintésével égette az arcbőrét, kajánul vigyorgott felette. Ibolya nézte a szénafüvet, jóravaló gyermekként szagolgatta, mégis illattalan volt. Egyedül Martona bácsi bűzlött a baromfiürülék és a föld érett szagának egyvelegétől, miközben a mellkasához szorította a fejét.
Teltek-múltak az évek. Ibolya keble kidomborodott, suta járása puhává finomodott, akárcsak a sebes fülű, haszontalan fekete macskáé, Martona bácsi legkedvesebb jószágáé. Karcsú dereka megakasztotta a kíváncsi tekinteteket, különösképp Dalos Mátyásét. Fürge lábú, szép orcájú legény volt, besegített Martona bácsinak az ácsmesterségben. Minden reggel kedves mosollyal és egy szál virággal érkezett. Bár egyszerű réti virágokat hozott, Ibolya koszorút készített belőlük, hogy a hajába tűzze. Örömködött felette egészen addig, amíg Martona bácsi magával nem vonszolta a pajtába. Hájas testével egészen nekifeszült, fújtatott, eldőltek a sárban. Földes kezével Ibolya fejét szorongatta, összegyűrte és bemocskolta a gondos virágkoszorút, azután magára hagyta a lányt. Ibolya szemhéja vörösre duzzadt, csak sírt, amíg Dalos Mátyás egy újabb szál réti virággal meg nem örvendeztette másnap.
Várt és várt, hogy szóra nyissa száját, feltegye azt az égető kérdést, ami megváltoztathatja a sorsát, ám Dalos Mátyás víg ábrázata egyre keserűbbé vált, látogatásai ritkultak, a tőle kapott virágok elhervadtak. Ibolya némán szipogva simogatta a szirmukat. Martona bácsi karcosan megjegyezte, hogy ilyenek ezek a legények, a vágyálmaik ide-oda hajtják őket. Félelemre még sincs ok, a vén lókötőket már nem sodorja tova az áramlat, ő örökre itt marad mellette. Ibolya pedig ordított, toporzékolt, mert Dalos Mátyás nem ilyen, jóravaló, tisztességes ember.
Mi sem változott kerek egy évtizeden át, hiába kérlelte Ibolya a Szent Szüzet, hogy szaggassa ki a fertőzött földből, fohászai süket fülekre találtak. Telt-múlt a tavasz, rügyet bontott, kivirágzott és elhervadt, Ibolya bőre megfonnyadt, törökbúzaszín hajába ősz szálakat festett a gyötrelem. Martona bácsi halála után lélegzett fel először. Bátorságot gyűjtött és felkereste a patakvölgyet, ahol az ibolyák az ég felé nyújtózkodtak. S kitépte őket egyesével, mert nem vigyáztak rá, cserbenhagyták, elárulták. Ott ült, napról-napra, magányában, búbánatában, mérgelődött, hogy az Úristen minek teremtette a virágokat, hogy az emberfia leszakítsa és meggyalázza? Az Úr pedig szótlan maradt, a virágok beszéltek helyette, csak növekedtek és sokasodtak, míg május elejére lilába borult a vidék.
S ott, az andalító lila álomvilágban látta meg újra Dalos Mátyást, aki kifigyelte és követte, de megszólítani már nem merte. Elmesélte, hogy Martona bácsi elzavarta, amikor házassági ajánlattal rukkolt elő. Fortyogott Ibolyában a harag, öklét verte az égre, hogy miért így és miért most, mikor a szirmát leszaggatták, a szárát kitépték az anyaföldből és a maradványait csizmával megtaposták?
Dalos Mátyás két kezébe fogta a tenyerét, mint egykor Ibolya édesanyja. Rámeresztette bársonyos fényű, kerek szemét és így felelt:
– Számomra örökké te leszel a leggyönyörűbb ibolya.
Nem sokkal ezután lakodalmat ültek és a városba költöztek. Akkortájt értette meg Ibolya az édesanyja ajándékát. A Szent Szűz bizony őrzi a virágokat. Ha el is hervadnak, vagy kiszakíttatnak, új erőre kapnak és rügyet bontanak, hogy benépesítsék a földet. Éppen ezért egy kövér fürtű orgonát tűzött a leánygyermeke keblére, hogy megoltalmazza minden időben.