Kukorelly Endre: EZER és 3 avagy a nőkben rejlő szív
Írta: Nagy Andrea
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 298
Kukorelly Endre: EZER és 3 avagy a nőkben rejlő szív
Kukorelli Endre művének címével Mozart Don Giovanni-jával, és rajta keresztül a Don Juan archetípussal hozza összefüggésbe a regény narrátorát, akit az egyes szám első személy, és az elbeszélés jellege miatt az olvasó önkéntelenül a szerzővel azonosít.
A másik párhuzam és vezérfonal, mely elősegíti mondanivalója felfűzését egyes típusok köré, Lev Tolsztoj Anna Karenina című regénye.
A szerző „hű marad” megszokott szerkesztésmódjához, a szöveg nem bekezdésekre, hanem hosszabb rövidebb, önmagukban is egész, ugyanakkor egymással összefüggő részekre tagolódik.
A sorszámmal ellátott ezer 3-ak és a narrátor viszonyainak leszünk fültanúi, aki egy zsoldoskatona részvétlenségével, egy mindenben a mechanikusat leleplezni akaró, kiábrándult- kiábrándító, a gyökerekig (tövig) hatoló igazságkutató szemével, „az igazság – nő” , és a leteríteni akart vad kecsessségében, nemességében gyönyörködő, a vad bőrét, egyéb részeit már előre a majdani trófea funkcionalitásában szemlélő, élvező vadász mentalitásával, s nem is alig észrevehető jellegzetes férfidicsekvéssel ír a kalandjairól, sem testi vágyának tárgyát, sem önmagát nem kímélve meg a titoktalanítástól, a mindent kimondástól-megmutatástól, és a sokszor groteszknek látástól láttatástól.
A szerző a Tolsztoj regény egyes szereplőit inkább ürügyként használja saját, a nagy orosz szerzőétől minden ízében eltérő gondolat-érzésvilágának ábrázolására, csupán a típusokat, archetípusokat használva fel, ami bennük relatív, azt mintegy abszolút sajátságként bemutatva. Ilyen típus Oblonszkij, - belőle, aki minden adandó alkalommal igyekszik megfeledkezni arról, hogy felesége és gyerekei vannak, és Tolsztoj családapaként is mint „fiatal ember” módjára élő, népszerű és felszínes embert ábrázolja, Kukorellinél a férfi nem egyik nagyszerű, követendő példája lesz, hiszen szerinte minden férfi ösztöneiben poligám. Oblonszkij Tolsztoj regényében általános rokonszenvben fürdőzik fiatalos lendülete, elégedett, jóságos természete miatt, de az író közvetítése alapján az olvasó előtt inkább mint jóindulatú, ügyes, de meglehetősen önző, igazi fajsúly nélküli személyiség áll, aki minden szinten pazar és pazarlónak tűnő, de egy nehezen megmagyarázható érzék szerint inkább terméketlen életet él. Az elbeszélő a közeg hibájának tartja, hogy mást várnak el tőle. (Szerintem is tévedés mást elvárni tőle, a saját tévedése viszont abban áll, hogy megházasodott – azaz a társadalom adta összes előnyre és lehetőségre jogot formál, de ezek következményeivel nem akar foglalkozni, szembesülni. Felesége valóban az ellenpontja, akit részben ő maga taszít polárisan a helyzetébe – ő ugyanis a hat gyermek révén korán elhervad, és kénytelen csakis a kötelességeinek élni, miután férje nem veszi magára ezekből a rá eső részt.)
Szerzőnk a győztes-vesztes séma alapján Oblonszkijnak abszolút értelemben nagyobb értéket tulajdonít, mint a hat gyermeket megszülő, róluk gondoskodó, korán elhervadt asszonynak. Tolsztoj nem tesz ilyen megkülönböztetést, és mint a létfeltételekkel mindenkit ellátó Teremtő, minden szereplőnek odaajándékozza figyelmét. Amiben akár Oblonszkij, akár felesége, Darja megnyilvánul, az az emberi lénynek egy helyzete, és ahogy ebben a helyzetben gondolkodik és cselekszik, az pedig a jelleme.
A győztes-vesztes képlet mindenütt uralkodik, a férfi-nő viszonylatban is harc, leigázás veszi át a kezdeti, nőkkel szembeni félénkség helyét. Mintha a félénkség és szégyenlősség csapna át a mindig és minden körülmények között felül levés látszólag biztos pozíciójának folyamatos hajszolásába. Nem is véletlen, hogy egyik legbensőségesebb élménye a kiszolgáltatott, gyerekarcú orosz prostituálttal való közösülés. Egy másik regényében is esik szó erről az epizódról, és több benne a gyengédség, mint ahogyan ott szerelméről, C.-ről, itt a 011-es számúról ír. A gyerekarcú lány szakadt ruhában és félénken érkezik – hozatják a nagy író vendéglátói - s bár eszében sincs a szolgálataitól eltekinteni, de a leginkább ez az epizód hasonlít a részéről valami szeretet-félére. A harc lényegi célja a nőszerzés eszközeinek – főleg a pénznek – a megszerzése – a tudatalattiból reflektorfénybe kerülő törekvés pedig a minden nőhöz való kizárólagos jog. Kulcsfogalmak a vágy, az unalom, és a harc.
Bár sematikusan, a szexuális magatartásnak az ő élményeit „minden férfi”-re kiterjesztő szemlélet felől közelíti meg a hősöket (mintha akár én azt gondolhatnám, hogy nyilatkozhatok „minden nő” szexualitásáról – Freud alapján lehet – de már Jung megkülönböztet néhány típust), a férfi hősök mindegyikével talál büszke azonosulást – Karenin kivételével, a női hősök esetében viszont a Tolsztoj által elénk álló pazar egyéniségekből semmi nem sejlik fel, talán Annából valami... Ez nagyon hasonló a szülőkhöz fűződő viszony ábrázolására – a gyengéden, azonosulással szeretett Apa, aki a szemében tiszta, az Apa munkahelyi viszonyába belebetegedett, pszichiátriára került, „hisztis” Anyával szemben. Életvitele ha nem is kizárólag, de részben az Apa felszabadítása, tisztaságának, őszinteségének igazolása az Anyával szemben, aki kívülről nézve becsapott áldozat, a fia szemszögéből inkább a társadalom, a közerkölcs nyomásának megtestesítője, az Apa kiáradásának korlátozója.
Szándékosan kegyetlen igazságkeresése közben, mely inkább a modern média és megkérdőjelezetlen tudományosság fősodra előre gyártott igazságainak az igazolására, kétségkívül saját pozíciójának a megerősítésére, azaz biztonságra törekszik, pornográf, bennem inkább gyomorgörcsöt mint erotikus izgalmat okozó leírásokkal szembesíti az olvasót. Ezek az általános igazságok rendre önmaguk cáfolatát adják, például önmagát Alfa-hímnek tartja, ugyanakkor nem vállalja a megfogant utódokat – (holott az Alfa-hím, ha már belemegyünk az efféle fogalomalkotásba, nem utolsó sorban erős felelősségvállalási képességgel is rendelkezik a termékenység-termelékenység mellett, jellemző rá a több utód, több család fenntartása – a narrátor inkább a felelősséget nem vállaló „fiatal ember” (ez a meghatározás 40-50... éves emberre is alkalmazható) típusához tartozik...)
Azon elmélet alapján, hogy a férfi poligám és a nő pedig csak egy férfit szeret (a beszélő fel is teszi a kérdést, mi szükség is van a többi férfira?) a barátnő „jogtalan” „helytelen” „félreértésen alapuló” féltékenységét egyszerűen letiltandó, hibás reakciónak tartja, elvitatja azt, hogy a nőnek is van határképzési „kódoltsága”. Ugyanakkor, ha az ő határát lépik át, akkor üt. És ez így rendben is van, mert a férfi az férfi, a nő meg nő... Képtelen észrevenni, hogy mindenkinek ugyanaz fáj, csak a kifejezés módja más. Itt megint a 'fiatal embert” látjuk, aki a társasjátékban kizárólag győzni akar, és ha játékát „elrontó” következményekkel találkozik, akkor azokat legszívesebben egyszerűen letiltaná. Az egészre jellemző a „Semmiért egészen” Szabó Lőrinc által oly jól megfogalmazott hozzáállása, bár ott bevalottan sérült, sebzett lélek ismer magára a szélsőségben. (És bármilyen meglepő, ez a semmiért egészen sem csak férfi jellegzetesség – de az olvasó ebben saját gyengeségét véli felfedezni, ahogy Szabó Lőrinc is végtelen kimerültségnek láttatja ezt a lelkiállapotot. Tulajdonképpeni lényege, hogy „szerelmem tárgyának ne legyen rajtam kívül élete”.)
Kukorelli a természetes cselekedet és a helyes cselekedet feszültségének dilemmáját érzi ugyan, de szinte nemi erőszakkal tesz hitet a természetes darwini támadhatatlansága, annak vélt jelentése-jelentősége mellett, és Freud saját nagyságától szenvedő szellemét is sejtem a háttérben. Tolsztoj világában olyan szabad lélegzést biztosít, hogy mindennek, mindenkinek helye van, Oblonszkijt is mindenféle prűd ítélet nélkül látjuk olyannak, amilyen, míg Kukorelli alapképletei a modern ember szorongásait tükrözik, modern, olykor prostituáltként kínálkozó, szellemi prostitúcióra csábító elméletekkel. Ilyenek a győztes-vesztes képletek, mindenféle árnyalás nélkül, körülbelül azzal kifejezve, ha győzöl, kefélhetsz, ha kefélhetsz, győztél. Ilyenképpen a beszélő tudatán keresztül a modern ember szorongásai a mai társadalmainkra annyira jellemző láthatatlan, de nem kevésbé esélytagadó Taigetosz ki nem mondott, lappangó jelenlétével igazolódnak, mivel az ember transzcendens gyökereibe vetett hitet társadalmi szinten vagy elvesztettük, vagy hiteltelenül manipulálunk vele – a lélekfejlődés nevetség és gúny tárgya, mert „tudjuk a dörgést” és nem akarunk – ezzel a mai fogalommal élve, mely már a gyerekekre mágikus szorongást bocsát - „lúzerek” lenni.
Tolsztoj a „működtető mechanizmusokat” a szenvedélyek keletkezését fényes és megvilágító logikával ábrázolja, de úgy, hogy a transzcendensben gyökerezettségét nem veszi el az embertől. Nagyon finoman ábrázol olyan dolgokat, amikor a nőkérdést beszélik meg – a férfiak... a jelenlévő nők pedig hallgatnak... Kukorelli a nárcizmusig menő énközpontúságot vállal fel, és itt a felvállalást nem ironikusan értem – miután az embertől elvette a transzcendenciát (ő, a társadalom, a tudomány, valaki...), kénytelen énközpontúnak lenni, nemiségét öncélú mechanizmusnak, a nőt kizárólag a saját vonatkozásában és nem önmagában látni, az egyén fölötti lélek-egységeket elutasítani (bár a családját szereti), és a lehetséges utódot, a magzatot, ráadásul olyan nőtől, akit még szeret is, elutasítani.
Bár a Kővendéget és Don Giovanni megbánását szükségtelennek tartja, a második rész – ha azonosulását elfogadjuk, és nem egyszerűen zsoldoskatonát látunk benne – nála is egyfajta szembenézés, és bár nem hal bele a szembenézésbe, mint Mozart hőse, egyre többször fáj a szíve, és egyre sürgetőbb a nősülés dilemmája. Egyre több olyan példát hoz fel, amikor nem ő „diadalmaskodik” (ami érzelmi viszonylatokban eleve meglehetősen vitatható alapállás, bár korábban nem is érzelmekről beszéltünk), egyre többször ő az, akit otthagynak. Ebben a részben valamivel több a gyengédség, az erotika.
Az elsőnél jóval rövidebb, részben az öregedéssel jelentkező változásoktól megszelídült, reflektálóbb második rész után a harmadik egészen rövid.
Érdekes az a lélektani érzéketlenség, ahogy az Anna Karenina egyik hősnője, Kitty női mivoltával magyarázza, hogy Kitty az első kitörése után, mikor szűzlányként szembesült jövendőbelije, Levin múltjával, utána ezen könnyedén túltette magát. Ismétlem, ebben a nősténynek a természetének megfelelő, önmagát boldogan a hím alá rendelő magatartását véli felfedezni, mert egyszerűen nem érti, hogy Kitty érzi Levin szerelmét, hogy vannak valóban szeretetté, valamiféle lelki közösséggé alakuló szerelmek, és hogy „a nők” (akikről nem tudhatok mindent) múlt ide, múlt oda, világosan érzik, ha egy férfi melléjük áll, ahogy az ellenkezőjét is pontosan érzékelik, mert a szeretett férfival kapcsolatban ez a nő (legalábbis úgy vélem) alapkérdése. (Hangsúlyozom, itt a „szeretett férfiról” és nem az adódott férfiról van szó.)
A fejezet végén játékos kérdést tesz fel, az olvasóra bízva a választ, hogy végül is meg fog-e nősülni.