Karácsonyi emlék
Írta: Stok Lajos
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 744
KARÁCSONYI EMLÉK
2004. december 24.
Borongós hószagú kissé ködös idő volt. Ültem a konyhaasztalnál és az ablakon át bámultam a semmibe. Éppen delet harangoztak a Kossuth Rádióban, nem találtam a helyemet, felkeltem, de ennek semmi célja nem volt, csak járkáltam fel és alá a házban. A kis karácsonyfámat még reggeliben földíszítettem, és délre elkészültem az asztal megterítésével is. Nem sok mindent tettem az asztalra, mivel tisztában voltam vele, hogy nem nyitja rám az ajtót még egy rokon sem, nemhogy a barátok. Ugyan kinek hiányzik egy özvegyember? – gondoltam magamban. Az év október nyolcadikán veszítettem el a feleségemet és még mindig nem bírtam magamhoz térni. A gondolataim állandóan csak azon jártak, hogyan tovább, mihez kezdjek ezután?
A fiam már tizenhét éves volt, őt is nagyon megviselte az édesanyja elvesztése, nem szeretett otthon tartózkodni, mert mindenütt fájó emlékekbe botlott. Egy időre átköltözött a testvéremhez, aki egyben a keresztapja is volt, ott az unokatestvérével megvoltak valahogy, segített neki feldolgozni a történteket.
- De én hová menjek? – gondoltam sokszor magamban. Nemhogy ünnepi készülődéskor, de amúgy sem szerettem másoknál kellemetlenkedni, nem tartottam illő dolognak, de ha el is mentem valakihez, pár percnél tovább úgysem bírtam egyhelyben ülni. A szüleimet már korábban elveszítettem. Édesapámat egy évvel feleségem halála előtt, édesanyámat még 1998 májusának a végén.
Ezek a dolgok jártak a fejemben, miközben kifelé bámultam a konyhaablakon. – El kellene mennem a templomba – gondoltam, de ezt is hamar kivetettem a fejemből, mivel a tömegtől is irtóztam. Valahogy úgy voltam vele, úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne, az emberek engem bámulnak lesajnáló tekintettel. Amikor vásárolni mentem és a boltban sokan voltak, a fejem belefájdult a rossz érzésbe. Igy hát ültem tovább az ablaknál, és bámultam vissza a fájdalmas múltba. A gondolataim egyre csak gyötörtek, a feszültséget oldandó, egymás után szívtam el a cigarettákat. Ilyenkor úgy éreztem, egy kicsit könnyebb a bennem dúló fájdalom.
Egy idő után mégiscsak úgy döntöttem, hogy járok egyet a mezőn, hátha szűnni fog az a fura tompa fejfájásom, ami reggel óta gyötört. Felöltöztem, vállamra vettem a puskámat, és elindultam csak úgy céltalanul. Nem vadászni mentem, á … dehogy, csak úgy elindultam bele a semmibe, a felejtésbe. Kis idő múlva azt vettem észre, hogy szállingózik a hó. Még csak kis pelyhekben, de már elindult az idei első hóesés. Amikor már úgy éreztem, a mellkasomban végre oldódik a görcs, ismét keserűség öntötte el lelkemet, mert eszembe jutott mennyire tudott örülni a feleségem a havazásnak. Szemeim előtt megelevenedett egy emlék, amikor évekkel ezelőtt a fiunk még kicsi volt, mentünk karácsony alkalmával a szüleimhez kántálni, mennyire szerette húzni a gyereket a szánkóban. –Minden elmúlt! Ez már nem létezik! – gondoltam keserűen, és leültem a kanális szélén, egy kivágott fűzfa tönkjére. Rágyújtottam. A hó lassan szállingózott…
Elszívtam a cigimet, ránéztem az órámra, amely még csak délután hármat mutatott. –Mégiscsak el kellene menni a templomba – tanakodtam, – jó lenne legalább egy kis lelki vígaszt kapni. Nem muszáj nekem bemenni, kinn is megállhatok, ahogyan sokan mások is szoktak. Szenteste amúgy is tömve van a templom. Így hát hazafelé vettem az irányt, és nemsokára meg is érkeztem, mert most szaporáztam a lépteimet, mintha az iménti elhatározásom új erőt öntött volna belém. Otthon sem kellett kaparászni az öltözködéssel, hiszen az istentisztelet csak hat órakor kezdődik, és most még csak félnégy volt. Kényelmesen megfürödtem, elővettem a szekrényből az ünneplő ruhámat és lassan elkezdtem öltözködni. Mire elkészültem, ott is volt az ideje az indulásnak. Soha nem szerettem úgy menni a templomba, mint egyesek, az utolsó pillanatban belépni, mindig idejében ott voltam. Most is úgy rendeztem a dolgot, hogy legalább egy félórával hamarabb ott legyek, és egy kicsit beszélgethessek az emberekkel. Igaz, a beszélgetés nem volt nagyon kedvemre, de ha megszólítottak, nem mondhattam, hogy most nincs kedvem. Mint máskor, oly sok éven át, most is már jóval korábban tele volt emberekkel a templom előtti tér. Behúzódtam a templomkertbe, és csöndesen félre álltam egy számomra kényelmes helyen.
Az orgonán Lajos bácsi (Czébely Lajos költő) halkan játszott, amíg a nép gyülekezett. A csöndes orgonaszó úgy hatolt bele az éjszakába, mint valami megváltás. Mindig szerettem hallgatni az orgona hangját, és most is gyönyörködtem benne. Annyira elbűvölt, hogy észre sem vettem, hogy már a felálló éneket éneklik. A templom tömve volt a hívekkel, mint általában karácsonykor mindig. Megkezdődött az istentisztelet, de nekem csak zúgott a fejem. Egyszerűen nem tudtam semmire koncentrálni, úgy éreztem magam, mint aki lebeg a levegőben, minden érzésemet elveszítettem. Még a felénél sem tartott az istentisztelet, de én már nem bírtam tovább. Lassan, észrevétlenül kihúzódtam a fenyőfák alól, kimentem az utcára, és elindultam hazafelé. Máskor mindig vagy kalapot teszek a fejemre, vagy sapkát, most semmit, valami oknál fogva. A hó egyre jobban esett, és ami a fejemen elolvadt, az végigfolyt az arcamon, összekeveredve a könnyeimmel. Alig vártam, hogy hazaérjek, és becsukjam magam után az ajtót.
Nagyon nagy volt a fájdalmam, a múlt tragédiája annyira gyötört, hogy nem tudtam, mit tegyek! Úgy éreztem, menten megbolondulok. Leültem a megterített asztalhoz, orosz szokás szerint töltöttem egy kis bort a talpas pohárba, és rátettem egy szelet kenyeret. A néhai feleségem ritkán megivott egy kis vörösbort, és ezzel a cselekedettemmel is rá emlékeztem. Magamnak is töltöttem, és hármunkra ittam meg, mert közben eszembe jutott, hogy édesapámnak is szenteste van a születésnapi estéje. Ahogy megittam a bort, kitört belőlem a keserűség. Annyira elfogott a sírás, hogy nem bírtam magammal. Fejemet az asztalra hajtva egyre csak zokogtam, folyt a könnyem és rázkódott az egész testem. Nem tudom meddig ment ez így, arra ébredtem, hogy kissé hűvös van a házban egyszál ingben. Megnéztem az órát, éjjeli negyed kettő volt, tehát huzamosan elaludtam. Kinéztem az ablakon, a hó továbbra is esett, és már mindent fehér lepel takart be. Kimentem a teraszra, rágyújtottam, a fehér hólepelről eszembe jutott az a kis sirhalom ott a messzeségben, egy másik országban, ami az egykori szeretett feleségem testét takarta, aki szeretne most is itt lenni velünk, a gyermekével és velem, a saját, keservesen épített házunkban, de a sors másként rendelkezett. Az alattomos kór elragadta őt tőlünk idő előtt. De mikor is van itt a halál ideje? Van-e értelme a halálnak? Vajon hogyan dől el, hogy a kaszás mikor, kit arat le? Miért él az egyik ember aggastyán koráig, a másik meg még meg sem ízlelheti az életet? Miért választja el az anyát a gyermekétől, a feleséget a szerető férjtől? Miért?
Ezt a karácsonyt sohasem fogom elfelejteni, amíg élek. Az első karácsonyom volt egyedül, telve voltam bánattal és keserűséggel. A máskor oly kedves emlékek csak sajgó sebeket téptek fel, a szeretett lény arcát látva majd meghasadt a szívem, s az agyam robbant szét.
Most úgy hozta a sors, hogy más országban tartom a karácsonyt, nem idegenben, de mégsem otthon. Már itt vannak az unokáim, a fiam, a menyem, az egész család egyben, de nem tudok felejteni, mert tudom, hogy ott a messzeségben van egy kis sirhalom, amit már tizennyolc éve nem látogattam meg, mert a körülmények nem engedték nekem. Csekély vigasz ez, nem keresek kifogásokat. Odahaza van egy kis házikó, amelyben valaha annyi sok vidám percet töltöttünk el, most ridegen, hidegen, egymagában várja gazdáit. Már csak én mehetnék, vagy már én sem.
Vannak, akik azt tartják, hogy az idő mindent megold, mindent begyógyít! Lehet, hogy igazuk van, de nálam ez nem vált be. Sosem fogok felejteni, és nem is akarok, mert huszonegy évet és három hónapot nem lehet csak úgy elfelejteni, esetleg látszólag leplezni, de a belső fájdalom az mindig megmarad.
Most is karácsony jön, és a távoli kisfalumban az emberek ismét istentiszteletre készülnek, de én csak lélekben leszek köztük, ami akkor is nagyon jó érzés, hogy van egy hely, ami az otthonom!
BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK!