Kotullában nincsenek évszakok.
Írta: Németh Lili Veronika
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 43
Kotullában nincsenek évszakok.
Amikor ezt szóvá tettem Elenornak, csak rám bámult, mint aki érti mit mondok, de nem tud mit tenni. Aztán a szája egy veszélyes vonallá alakult. Egy tiltó jel, útlezárás, ami azt jelentette, nincs tovább. Most már fogjam be a szám.
Helyette tehát elkezdtem félbolondokat beszélni szép szomszédunk virágairól és udvarlójáról, akit csak úgy neveztek: az Istenvadász. Ennél a férfinál nem volt más, csak két tárgy: egy nyesőolló és egy Biblia. Amikor az Istenvadász megérkezett Kotullába; nem állt meg inni a falu közepére helyezett kútból; csak átvágott fullasztóan poros utcáin és átvágott cukormázként olvadó vityillói között, hogy elérje Katarina Ahmatova árnyékkal és virágokkal fedett kis teraszát. Az Istenvadász ekkor megállt a ház ablaka alatt és háromszor megérintette az üveget, kopogás gyanánt.
"Rózsalány, eljöttem, hogy megépítsem az egekig érő lépcsőt és lehozzam a napot."
Ahmatova okkal lehetett rózsalány és jácinthúg és liliomnővér, joggal nevezhették a botanikus fogalomtár akármelyik kisebb-nagyobb növényének, mert a sivár rohadás közt az ő lélegzete ígérte a tavaszt. A nő kinyitotta az ablakot és tulipánjai közül virágzó pillantást vetett az idegenre.
"Ki vagy te" kérdezte, "és miért akarnád lehozni a napot?"
A férfi sem volt rest: lekanyarította fejéről szép kalapját és meghajolt.
"Vagyok, aki vagyok - továbbá az, aki Téged szeret. S ha megépíthetném a lépcsőt, akkor a nap többé nem szárítaná a földet és nem csak egy kút lenne, hanem száz meg ezer; nem lenne többé éhínség és szomjúság és halál; csak virágok és örvendezés."
Bizony tetőtől talpig rododendron vörösre gyúlt Katarina és összecsapta kezeit. "S mégis mi kéne a lépcsőhöz, hogy minél hamarabb megépüljön?"
"Bizony, bizony mondom neked, hogy oda kell adnod nékem virágaidat, mert csak azt tartja meg a szél." felelte az Istenvadász. A szomszédasszony, virágasszony szomorú lett, akár egy meddő anya, de beleegyezett. Majd behajtotta ablakait, és kulcsra zárta ajtaját és énekelt, hogy meg ne hallja a metszőolló csámcsogását.
Legalább egy tenyérnyi idő eltelt, amikor is újra háromszor zörgettek Ahmatova Katarina most már üres ablakain. Kitárta hát őket és ott állt az Istenvadász, üres kézzel, fekete szájjal, mintha földet evett volna.
"Kész a lépcső?" kérdezte a lány, de már rázta is a fejét a férfi, lemondóan, szomorúan, üresen. "Hogyhogy, hogyan nem?"
"Bizony, bizony mondom neked, hogy több kell a lépcsőhöz, mint a föld virágai."
A lány tehát odaadta hajának szalmaszínét és szemének jácintkékét és ajkáról a rózsavöröset, hogy a lépcső biztosan és örökké álljon és örvendjen, aki él.
De a lépcső nem épült. Elenorral odasétáltunk, és a virágok nem akarództak a helyükön maradni: rohadásnak indultak, mert nem volt miből kinőniük. Hazaérvén elmondtuk ezt Katarina Ahmatovának, mire is felkapta fehér leplét amivel a nap ellen takaródzott és elindult hogy felkeresse az Istenvadászt, akinek már nem csak a szája, de szemei is feketék lettek a naptól. Épp egy fáklyát akart meggyújtani, hogy meglássa, mitől is nem sikerül az építkezés. A metszőolló és a Biblia mellette hevertek, elhagyatva és feketén Így, hogy a napon volt és nem árnyékban, a lány meglátta a férfi arcát és nevetett, mert íme látta, hogy amaz egy csaló, ő pedig egy bolond.
"Ahmatova Katarina" szólt a Vadász. "Hagyd ott egyszemélyes asszonyházadat és gyere velem hogy együtt harapjunk a Nap csuklójába."
De a lány megrázta színtelen fejét és nevetett; annyira nevetett, hogy az arcán végigcsurogtak a könnyek, egészen le a kopott és cserepes földre, ahol időtlen idők óta nem nőttek virágok.
És akkor így szólt;
"Mondd, odaadtad-e eszed és szellemed egészét ennek a lépcsőnek?" A férfi nem válaszolt.
"Mondd, odaadnád-e a szíved ennek a lépcsőnek?" De a férfi nem válaszolt.
"Lám, nincs mi végtelen." És Katarina Ahmatova nevetett és felkapta a metszőollót és kivájta saját szívét. Majd lekuporodott, eltemette a földbe ezt a szívet, és meghalt.
Az Istenvadász várt egy picit, elnézve a halottat, majd felkelt a földről és elfújta fáklyáját.
Majd, mint aki jól végezte dolgát, felnyalábolta könyvét és ollóját, elindult egy másik, messzi városba igét hirdetni.
Neki itt már nem volt helye.
Kotullában tavaszodott.