Stiebel Sári - Kérem az unokám
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 578
Király Denisa - Stiebel Sári: Kérem az unokám
Kopogtak. Az ajtóhoz lépett, de, ha az ösztöneire hallgatna inkább úgy tenne mintha otthon sem lenne. A kopogás hatására a gyomra apró kaviccsá ugrott össze.
Tudta kik jönnek, de azért kilesett a kukucskálón.
Terebélyes, de alacsony asszony. Mellette hasonlóan széles férfi. Ötvenes korosztály.
Lassan elfodította a kulcsot a zárban.
– Na szevasz. Hol van az unokám? – törtetett be a lakásba a nő.
– Most aludt el. Alig aludt valamit ma – mondja csendesen.
– Akkor ne aludjon mikor én jövök, majd alszik, ha nem vagyok itt! – harsogta.
– Kezet nem mostok? – kérdezte félénken. Közben érezte, ahogy eléri kezét-lábát ugyanaz az érzés ami a gyomrában vetemedett. Utoljára érettségin érezte ezt, de akkor a sikertelenségtől félt, most mást féltett.
A hálószoba felé vezető útat igyekezett elállni.
– Legalább mossanak kezet, ha a tömegközlekedésről jönnek egy hét napos babához – gondolta.
– Nem mostok kezet? Pici még, az orvos is megmondta vigyázni kell míg a babáknak kialakul az immunrendszere – állt az asszony és a szoba közé.
Erre az megfordult vissza a fürdőszobához. Az erőszakos arckifejezés most már ellenséges színezetet is kapott.
De hál istennek kezet mosott. Legalább ezt elérte.
Viszont a fegyverhordozóként assziszisztáló társa úgy tett, mintha nem hallaná a felkérést.
– Apa nem mos kezet?– kötötte továbbra is az ebet a karóhoz.
– Hallod menj kezet mosni! – ripakodott rá férjére.
Az ember kelletlenül bement a fürdőszobába.
Megengedte a csapot, de nem mosta meg a kezét.
Az anyában vívott a gyermekét féltő ösztön és a tolerancia, mégicsak a férje szülei. Őáltaluk van gyermeke apja a világon. Nem érte nagyobb baj, felnevelték. Igaz, hallott pár hajmeresztő történetet tőlük, de mégiscsak túlélte a férje velük a gyerekkort.
A szobába belépő asszony azonnal megpiszkálta az alvó baba arcát mire az halk nyöszörgéssel felelt. A következő pillanatban kézbe vette majd háttal ülve az ajtónak a sarok felé fordult vele. Az amúgy is széles háta most mintha még szélesebbnek látszott volna. Teljesen eltakarta az anyja elől a gyermekét.
– Édes kis csillagom, ne félj semmit, elviszlek én magammal, tudom, hogy nem jó itt neked, majd meglátod milyen jó lesz nálunk! – intézte első szavait elfúló hangon unokájához. Még a könnye is kicsordult az érzéstől ami elöntötte most, hogy végre kezébe foghatta unokáját. Erre várt. Elsőnek szerette volna kézbe venni, de arról lemaradt. Pedig mondta, hogy ő majd megy és haza is hozza a kórházból, meg hogy képen fogják csak látni otthon, mert beköltözik. Hiába mondta, megtagadták tőle, hogy az unokájával legyen. Ekkora méltatlanságot! El is panaszolta mindenkinek, hogy bánik a menye azzal a pici babával.
– Megeszlek csillagom! - hajolt cuppogva a baba arcához.
Az ajtó résében álló anyát letaglózták a csecsemőjéhez intézett szavakat.
– Mit is tehetne? Kapja ki a kezéből a picit és küldje el Isten hírével őket örökre? Vagy csapja fejen hátulról? Mi baja ennek az asszonynak? Bolond? Biztosan az, mert azt mondta majd ő rendezi a gyereket, mert hogy tudná azt valaki akinek még nem volt gyereke – kergették egymást őrült sebeséggel fejében a gondolatok.
Hosszú percek teltek el, mire rászánta magát és kivette a matróna kezéből a halkan sírdogáló gyermekét. Nehéz volt elvenni tőle, szorította mintha attól félne elejti mikor átveszi.
– Vettél műtejet neki? Kap enni eleget? – kérte számon.
– Anyatejen van, nem kell műtej – válaszolta.
– Nem hiszem, hogy van elég tejed, vékony vagy, nincsenek melleid. Nekem se volt tejem meg a lányomnak se.
Azt is egy cigányasszony szoptatta a kórházban.
– Van elég, szépen gyarapodik – mondta szinte magyarázkodva.
– Na etesd csak meg azért sirat mert éhezik. Hagy látom! – parancsolta .
Engedelmesen bemegy a szobába a picivel, behúzza maga mögött az ajtót, de kárnak. Követi és árgus szemekkel figyeli közben cöccög, ingatja a fejét.
– Itt nincs tej fiacskám, ez üres, biztos hogy nincs! – vonja le a konzekvenciát.
– Vegyél te csak Sunarat!– ajánlja egy ismert műtej nevét.
– Fogtok ebédelni? – kérdezi mikor kiszabadul kényszerű helyzetéből.
– Fogunk.
– Csak ennyi van, Anyu megfőzött nekem előre pár napra, hogy legyen mikor hazajövünk a kórházból! – teszi eléjük az asztalra az ételt.
– Keressek még valamit enni. – javasolja mikor látja gyorsan elfogyott az étel.
– Jól laktunk, látod milyen keveset eszem és mégis hízok, hogy mitől azt nem tudom. A papa bezzeg eszik mindent, még éjjel is, zsírosakat is, ő attól ekkora, de én? – ingatja a fejét.
– Na megyünk papa? – kel fel az asztaltól.
– Mehetünk! – mondja a Papa.
– Na szevasz, aztán vegyél azt a tejet, puszilom az én kis csillagomat! – mondja búcsúzóul és úgy vonul ki az ajtón, mint Nagy Sándor a meghódított területekről.
Az ütközetben megsemmisítésre került az anya, a gyermek pedig járulékos veszteségeket szenvedett el több fronton is, és a harc még nem ért véget.