Kató Gáborné - Mégis csak
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 539
Kató Gáborné: Mégis csak...
- Itt vannak, ugye…?
Megállapítás volt ez, mintsem kérdés. De elég volt ránéznie a férje rémült tekintetére ahhoz, hogy tudja a választ. És abban a pillanatban igaznak bizonyult mindaz, amit a szomszéd falubeli emberek hírül hoztak, de ő nem hitte el egyetlen szavukat sem. Az emberekbe vetett hite és valami naiv angyaliság arra késztette, hogy ne higgye el a tömeges és brutális erőszakról szóló pletykákat. Mert csakis pletykák lehetnek…. mert azok hiába katonák, és hiába oroszok…. nem bánhatnak úgy a magyar emberekkel…Sem a férfiakkal, sem a gyerekekkel… főképp a nőkkel nem. Hiszen azok is emberek, gondolta… biztosan van feleségük, szerelmük, édesanyjuk, szeretőjük, húguk vagy nővérük… Kell lenni bennük érzésnek és kíméletnek…Muszáj lennie…Összehúzta szívét a jeges rémület.
- Itt vannak, ugye…?- suttogta résnyire nyílt ajkakkal.
Egyszerre mozdultak. A férfi feléjük lépett, és határozott hangon szólt hozzá:
- Hozd a kicsit! Felviszlek benneteket a padlásra, ott hátha nem fognak keresni.
- Veled mi lesz? Mi lesz, ha..? – és az asszony nem merte befejezni a kérdést, mert jobban félt a választól, mint a haláltól.
- Minden rendben lesz, kedves. – lágyult meg a szeretett férfi hangja. – Csak siess, hadd tudjalak gyorsan elbújtatni benneteket!
Belebugyolálta egy melegebb plédbe a kisbabát, aki a bőséges anyatej után békésen aludt édesanyja karjaiban, nem érzékelve a közelgő veszedelemből semmit. Magára terített egy vékonyka kendőt, úgy indult férje után a padlásra. Nem gondolkozott, gépies mozdulatokkal szedte a fokokat. Egyik kezével kapaszkodott, másikkal a gyermeküket szorította magához. A férje felsegítette az utolsó lépcsőfokról a padlás biztonságot rejtő sötétjébe.
- A nagyteknő alá, siess! – szólt az ember, majd rájuk borította a fateknőt, és amilyen gyorsan csak tudott, lemászott a létrán.
Az asszony magára maradt a kisbabával. A pici leány pár hetes volt csupán, és még mindig békésen szuszogott. Milyen fura - gondolta magában, ahogyan a vaksötétben lassan megsimogatta a pici kerek arcát- , mennyit vártak erre a babára… Már több éve voltak házasok, és nem jött a gyermekáldás. Pedig erősek és egészségesek voltak mindketten. A szerelemnek sem voltak híján, szépen, takarosan éltek. Csak a kisbaba, az nem akart jönni…
És amikor már végtelennek tűnő átsírt éjszakák után megbékéltek azzal, hogy kettesben, gyermekek nélkül fogják leélni az életüket, várandós lett. Csodának gondolta, az élet és a Jóisten csodájának. Mennyire várták ezt a babát, milyen szerelemmel és mennyi tervvel…Legszívesebben akkor és ott megállította volna az idő kerekét, mert annyira tökéletes volt minden: ők ketten szerelemben, szeretetben, egymást tisztelve, és a kislányuk, aki a legcsodálatosabb teremtés volt az egész mindenségben… Hogy irigyelték őket a faluban: szép pár, szép baba, szép porta, bőség a jószágok és a termések tekintetében…
És ennek most vége lehet egyetlen pillanat alatt. Hallotta az udvarukra betörő orosz katonák éles hangját. Nem értette a nyelvüket, de azt érezte, hogy őt, vagyis a nőt keresik. Hallotta a férje hangját is, aki erőltetett, nyugodt hangon magyarázta, hogy ezen a portán nincsen nő. Sem fiatal, sem öreg. Egyedül él, bizonygatta, feleség nélkül. Azok ordítottak az emberrel, a földre teperték, rugdosni kezdték. Az asszony még a padlás mélyén is tisztán hallotta a férje testébe csapódó tompa rúgásokat. Minden egyes puffanásnál sikoltott egyet magában. Azok meg csak röhögtek, fröcsögő röhögések közepette rúgták és bántották a férfit, akit kislánykora óta szeretett. Aki nélkül nem tudta elképzelni az életét. Aki az ő másik fele volt… és aki egyre halkuló nyöszörgéssel mondogatta, hogy nincsen nő a portán.
Aztán abbamaradt a nyöszörgés.
Meghalt, a férje meghalt. Ő itt lapul a padláson a sötétben, a kislányukat magához szorítva, a férjét pedig megölték az idegen, orosz katonák. Halálra rúgták. Szórakozásból.
Szinte eszét vesztve kezdett imádkozni. Alig hallhatóan mormolta az ima strófáit. Először a több évtizede megtanult sorokat mondogatta: „Miatyánk, aki a mennyekben vagy…” – kezdte sokadszorra. De pár perc elteltével abbahagyta az imádkozást. Félt, remegett, reszketett. Végtelenül kiszolgáltatottnak és dühösnek érezte magát. Dühös volt a Jóistenre, aki azért ajándékozta meg őt ennyi csodálatos dologgal, hogy most elvegye? Hát mit ártottak ők neki? Mit ártott a férje azoknak a katonáknak? Mi köze van nekik a háborúhoz? A harchoz? Ők csak élni akartak. Élni békességben, tisztességben, szeretetben.
Összekuporodva a teknő alatt, a kisbabával az ölében perlekedett Istennel. Összefüggéstelenül motyogott, majd abbahagyta a motyogást is. Hangtalanul sírt. Olyan erősen rázta a testét a zokogás, hogy a kisbaba felriadt álmából, és halkan nyöszörögni kezdett. Ringatta, csitította a gyermeket, aki megérezhette az édesanyja bánatát, mert egyre hangosabban kezdett sírni. A nő paraszti józan eszével tudta, hogy a gyereksírás mindkettőjük végzetét okozhatja. Anyai ösztöne viszont legyőzte a félelmét, és minden lelki erejével azon volt, hogy megnyugtassa a gyermekét.
Nagyon hallkan dúdolni kezdte neki azt a dallamot, amit annak idején neki is énekelt az édesanyja, ha rossz álomból felriadva nehezen tudott visszaaludni. De a dal most nem segített. Ekkor megpróbálta mellre tenni a picit, gondolván, hátha, jóllakottan visszaalszik. Idegesen rángatta a kendő alatt a pruszlikot, amitől a kisbaba még nyűgösebb lett, és még hangosabban sírt. Már nem gondolkozott azon, hogy mi helyes, és mi nem: tenyerét a pici szájára szorította, úgy próbálta elhallgattatni gyermekét.
Nem érzékelte, hogy mennyi ideig szoríthatta le a kislánya száját. Mostanra biztosan elaludt, gondolta magában. Lassan levette a kezét a pici arcáról… aki megérezve a szorítás enyhét, tele torokból bőgni kezdett. Benne volt abban a sírásban a csecsemő és az édesanyja minden félelme, bánata. Zengett a teknő, és zengett a padlás is. Az asszony ereiben megfagyott a vér. Tágra nyílt szemmel bámult a sötétbe. Tudta jól, mi következik…
Már koppant is a létra, ahogyan újra a falhoz ért. Dübörögtek a léptek fel a grádicson, kivágódott a padlásajtó. Szerencsétlen nő összerezzent. Egyre közelebbről hallotta a csizmák kopogását. Érezte, hogy őt keresik, hogy őket keresik. Tudta, hogy nem fogja tudni megvédeni az életüket. Sem a magáét, sem a kislányáét.
Felcsapódott a teknő, és erős férfikarok ragadták meg. Olyan hirtelen rángatták talpra, hogy ideje sem volt kinyitni a szemét. Bántotta a szemét a fény, és egyébként sem volt értelme kinyitni és látni a poklot. Akkor inkább csukott szemmel akarta elviselni a rá váró borzalmat…
Csak állt, mint egy rongybábú, aki egy síró játékbabát szorít magához… Egyre erősebben rángatták a vállát, és valaki hangosan beszélt is hozzá… de már nem érzékelte a külvilágot… Pedig ismerős volt a hang, de az nem lehet, gondolta, hogy ez az ő hangja legyen…nem lehet, hiszen ő… halott…