Játékszer
Írta: Tóth Gergely
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 276
Játékszer
Imádom a tengert. Csak ülni a homokos fövenyen, érezni, ahogy a hullámok simogatják a lábamat. Próbálnak mind feljebb kúszni, mint a kitartó szerető. Ez az otthonom, biztonságban vagyok. Jó ideje ülök itt. Nem bírok elszakadni. Figyelem a tarajokat és a haját látom bennük. A szeme pedig a haragvó tengert idézni. A mosolya, akár a napsugár, ahogy megcsillan a víztükrön, mint millió apró csillag. És már sosem láthatom. Elvesztettem őt. Örökre. Érzem, ahogy sós patak indul el a szemem sarkából, majd folyammá duzzadva hullik a sós tengerbe. Ez már a könnyek tengere. Hányszor sírtam itt… és még hányszor fogok. Sosem felejtem el azt a bizonyos napot.
Aeolisban jártam. Unalmas kisvárosnak véltem mindig is, mígnem megpillantottam őt. Hófehér ruhában, szemét lesütve sétált az utcán. A nap arany haját simogatta, a szél az arcát cirógatta, de ő nem törődött ezzel. A templom felé igyekezett az áldozati szertartásra. Ekkor olyan vágy kerített hatalmába, amit még nem éreztem soha azelőtt. Elöntött a forróság és belülről égetett. Éreztem, ha nem lehet az enyém, örökké fájni fog. A nyomába szegődtem, nem tágítottam. Beszélgettünk, bár szűkszavú volt. Azt mondtam, minden nap várni fogom a forrásnál. Ezen felkacagott. Milyen édes volt a nevetése, akár a múzsák éneke. Azt hitte, tréfálok, pedig nem. Minden áldott nap megvártam és elkísértem. Ő egyre többet nevetett, de mégis egyre szomorúbb lett. Végül az egyik nap szembefordult velem és megkérdezte, szeretem-e. Mert ha igen, akkor ne tegyem ezt vele. Menjek el és hagyjam. Kérte, sőt, szinte már könyörgött. A szeme vörös lett, a hangja remegett, önmagával viaskodott. Megfogtam a derekát és megcsókoltam. Kicsit küzdött. Inkább a lelkiismeretével, mint velem. Vörös ajkai édesebbek voltak a nektárnál. Ahogy az agyagedény kicsúszott a kezéből és eltört, mint aki lázálomból ébred, hirtelen eltolt magától, majd hátat fordított és elszaladt. Én pedig földbegyökerezett lábakkal néztem távolodó alakját.
Másnap ismét a forrásnál vártam. Hamarosan feltűnt fehérruhás alakja, de mikor közelebb ért, szomorúan állapítottam meg, hogy nem ő az. A papnő Eurüalé néven mutatkozott be, és arra kért, tartsam távol magam a húgától. A testvére az istennőnek szentelte életét és szüzességi fogadalmat tett, amit nem szeghet és nem is fog megszegni. Amikor elment, próbáltam felfogni mondandója értelmét, de a vágy teljesen elvakított. Tudtam, melyik éjszaka soros Ő az oltárnál. Aznap reggel kimentem az agorára, hogy gyorsabban teljen az idő. Megnéztem, milyen portékákat lehet vásárolni, meghallgattam a kofák pletykáit, vég nélküli csacsogását, vitatkoztam bölcsekkel, akik filozófusoknak nevezik magukat, megnéztem egy árnyas ligetet, majd délután kimentem a kikötőbe és a kereskedőhajókat figyeltem, ahogy portékákat rakodnak fel és le: vázákat Athénból, gabonát Egyiptomból, márványtömböket Tarentumból, cédrust Tűroszból, bort Megarából. Amott egy trierész evezői csattantak ütemesen a vízbe, hullámokat sodorva a part felé. Sirályok panaszkodtak egymásnak és hátrébb delfinek lejtettek örömtáncot. A tenger az én igazi hazám. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a nap épp lebukik a látóhatár fölött, akárha megmártózna ő is a végtelen kékségben, miközben ezüstköntösű húga, a hold birtokba vette az égi óceánt. Csillagok gyúltak, mint apró világítótornyok ezernyi kikötőben.
Eljött az idő. Megindultam az aludni térő városka utcáin. Sarum puha talpa nem vert visszhangot a köveken. Nem volt tervem, nem tudtam, mit fogok tenni, de tudtam, őt akarom. És éreztem, hogy ő is engem, így még őrjítőbb volt a vágy. Hamarosan kirajzolódtak a templom kontúrjai. Megálltam, a szívem majd kiugrott a helyéről. Vettem egy mély levegőt, megcsodáltam a tümpanon faragványát: Athéné és a gigászok csatája. Mindig ledöbbentett az emberek naivitása. Tényleg így képzelik el ezt az összecsapást? Egy bagoly huhogott a távolban. Elindultam felfelé a lépcsőn. A tetejére érve végighúztam a kezem az egyik hideg oszlopon. Jóleső érzés töltött el. Majd beléptem a templomba. A kevéske fényt fáklyák adták apró köröket kihasítva a sötétség birodalmából. Amikor közelebb értem, megpillantottam Őt. Az oltárnál lévő istennő szobra előtt állt. Imádkozott. Annyira belemerült, hogy még akkor sem vett észre, amikor egész közel léptem hozzá. Szeretlek – suttogtam a fülébe. Ő hirtelen megpördült, de belém ütközött. A szemem a szemébe fúródott. Szinte megmártóztam benne. Láttam a vágyat, a félelmet, a szerelmet, a kötelességet. Egy pöttynyi küzdőtéren az érzelmek, akár óriások vívták szörnyű viadalukat. Nem vártam meg, ki lesz a győztes. Átkulcsoltam a derekát és megcsókoltam. Forróság járta át a testem, ahogy egymáshoz tapadtak az ajkaink és nyelveink örömtáncot lejtettek. Egyre szorosabban húztam magamhoz. Vékony ruháján keresztül érezte meredő férfiasságom. Majd egyszer csak eltolt magától. Kérlek, ne… nem lehet. Zöld szeme partjait sós könnyek kezdték mosni. Letöröltem őket és újra megcsókoltam. Vadul, szenvedélyesen. Még küzdött. Nem erősen, de próbált ellenállni. Ledöntöttem a földre,
ráfeküdtem. Feltoltam a szoknyáját és beléhatoltam. Felszisszent, de átölelt. Feladta a harcot, beletörődött. Simogatott, a szemembe nézett. A tekintetében nem volt harag, csak szánalom és szomorúság. Éreztem, ahogy az élvezet megindul, átszáguld rajtam, és szinte felrepít az Olümposz csúcsaira. Remegve másztam le róla. Ő csak feküdt a padlón. Gyönyörű volt, mint egy megsebzett őzsuta. Lábánál kis vörös tócsa gyűlt össze. Arany hajfonata napsugarakként terült szét a hideg kövön. Csak néztem szobor szépségű arcát, fel-le emelkedő formás melleit, izmos combját. Bocsáss meg. Szeretlek ― suttogtam. Azonban rémület ült ki az arcán.
Követtem a tekintetét és megfagyott az ereimben a vér. Az oltár mögött, Athéné bronz szobra minket nézett. Arcára a düh rajzolt félelmetes barázdákat. A leány teste hirtelen megfeszült, fájdalom ült ki rajta. Szájából agyarak nőttek ki, bőre megfakult és pikkelyessé vált, háta felszakadt, szárnyak bújtak elő, ujjai végén éles karmok jelentek meg. Szeme fehérje sárga lett, közepe vörösen kezdett izzani. Haja kihullott, fejéből sziszegő kígyók hajtottak ki. Mögülem sikoltást hallottam. Egy papnő volt az. Amint a két nő tekintete találkozott, a papnő arca kifehéredett, kiáltása elnémult, vonásai megkeményedtek, szeméből eltűnt az élet, és ahol
eddig húsvér lüktetett, a helyén már csak egy kőszobor állt. Felpattantam és kirohantam a templomból az egyetlen helyre, ahol tudtam, biztonságban lehetek: a tengerpartra. Leroskadtam a homokba és a semmibe révedtem. A távolban egy kereskedőhajót pillantottam meg. A kikötő felé igyekezett. Egyből felismertem. Athéni. Athéné istennő városából. Elmosolyodtam és a vízbe vetettem magam.
Az athéni hajó elején álló férfi a partot fürkészte. Egy ifjút pillantott meg, aki felegyenesedik, majd fejest ugrik a vízbe. A hajótól nem messze már egy idős férfi emelkedett ki a tengerből. Bőre kék és zöld árnyalatú, hosszú hajába és szakállába moszatok nőttek, s megannyi apró kagyló és csiga vert benne tanyát. Az istenség kezében háromágú szigony jelent meg, mellyel teljes erővel a vízbe sújtott. Óriási szökőár indult a hajó felé, majd elérve azt, pozdorjává törte.
Ma egyetlen tengerjáró sem lesz biztonságban. A tengerek istene dühében és fájdalmában felkorbácsolta a tengert, gigászi hullámok indultak el, hatalmas tarajok emelkedtek, akár a hegyek.
A parton gyönyörű fiatal barna lány nézte döbbenten az eseményeket. Észrevettem őt. Elmosolyodtam és újra elmerültem, a víz hirtelen megnyugodott. Hamarosan újra fiatal ifjú képében bukkantam ki a kékségből a lány közelében. Mámoros pillantásunk összefonódott két lélek csókjaként. Egy medúza úszott el mellettem. Elmosolyodtam. A hullámok elmossák a múltat, de ha ügyesen meglovagoljuk, új lehetőségeket hoznak.