Jácco lajtorjája
Jácco lajtorjája
Jácco létrája
Jacco Berrachija krákogott, majd köpött egyet, ami annyit jelentett, hogy elfogyott tüdejéből a forró levegő, amivel a szájából előtörő szitkokat fűtötte. Mindazonáltal magát vallásos embernek tartotta, ahogy a vidéken valaha éltek mind, hiszen az Úr nevével ébredt, s azzal is tért napestenként nyugovóra.
Két kezét összecsapdosta, majd a zsebéből előhúzott rongyos, gondos asszony szem elől igazán rejtegetni való kendőjével alaposan megdörzsölte. A távolban, a szertefoszló fehéres füst, mintha csak addig bóklászott volna alattomos tétovasággal, míg végleg a látóhatáron túlra nem gördül mögötte bujtatott cinkosa. Akkor aztán Jacco is megindult a maga ködének szabadulásából, amit a düh és a harag eresztett fölébe. Le a töltés jobb oldalán, hogy hazatérjen.
A Voermoun sziklás vonulatai között vitte az ösvény a völgy közepén magányosan ülő házig. Abban őrizte magát évtizedek óta. A kőbánya emelte hajdan a kis házakat azoknak, akiknek a kő adott enni a vidéken. Mikor aztán a bánya megmakacsolta magát a családok csobogó kedvű élete elszivárgott a völgyből. Kiásta kíváncsiságuk számukra az új medret a szomszéd nagyváros felé. Elmentek. Elvitték örömüket, bánatukat, mindent, ami egy nagy közösséggé formálta a völgyben élőket. Ünnepek, vásárok, mesteremberek ügyességén megtartott kis közösség, csupa életet szolgáló emberség. Akadtak aztán olyanok is, akik maradtak, azok meg a földnek áldozták magukat így vagy úgy: ki a két kezével tette, dolgozott a földdel, ki pedig végleg eloldva magát mindentől egyszerűen belefeküdt egész testével.
Jacco olykor meg-megállt az élettelenül hagyott viskók előtt, s nem csak azért, hogy haragját bezavarja a sötétet fogó romok közé, mint valami elvert kutyát, de éppen úgy, ahogy a makacs, mesebeli bolond ember, aki zsákba gyűjtve töltögeti be a házba a világosságot, folyvást az összeomlott otthonokba hordta az emlékeit is, hogy feltámassza régen elmúlt boldogságát. Állt keserve magányát húzva magára, s vergődött a szavak és a hallgatás, a megértés és az el nem fogadás partjai közt háborgó lélekzúgásban.
– Öreg Qentrino, öreg Qentrino!
Birkózott e szavakban barátság és elutasítás egyaránt. Ivócimboráját és legjobb barátja emlékét lobbantották őrtűzként a gerendák álmos árnyai közt, amely előtt most megakadt.
– A vas hát, mégis erősebb volt a kőnél. Pedig mennyire esküdöztél, hogy közös a föld és mindaz, amit terem ember és föld meg ember és ember között. Fiaink, asszonyaink életére, oly erős a kötelék, akár a nyolcadik szentség. S tiszta úgy, mint a hit, amit ember az emberért tesz, s úgy nevezik, hogy barátság.
Nem folytatódtak a szavak, mert egy súlyos követ vágott az ásító fahasadékba. Az utóbbi időkben legtöbbször ez lett a vége az emlékezésnek. Nem tudta csillapítani indulatát ezen a délelőttön, így a többi viskó előtt nem talált maradásra. Pedig a töltésről visszajövet, mindig könnyebb volt emlékezni. Kevesebb lett a teher, nem csupán belül, de a világból való dolgok által is.
Jacco sohasem ok nélkül járta meg az ösvényt oda-vissza a sínekhez. Valamit mindig vitt, ami a hazaúton már nem nehezítette. Maga cipelte, még ha napokig fájt is a teste tőle. Ott fenn pedig, ahol a hegylábnál aláfordul a sín, és a város fele igyekszik, elhajította, hogy soha többé része ne legyen az ő megmaradt világában. Ahol maga dönti el, hogy mi mennyit ér a völgyben, mi tartja még az emlékezésben általa a boldogságot.
A földdel szolgálták egymást ketten. Hol ő tett érte sokat, hol meg cserélték a dolgot. Ugyanígy az állatokkal. Kenyér, tej, hús teremtődött a ház körüli gondoskodásból. A várostól viszont semmit nem fogadott el. Ami neki a szükség, az megvan számára a két kéz erejéből. Régóta nem járt már nála senki a városból. Távol tartja magától, ami onnan jön, vagy oda szólít. Az elmenők csak-csak visszalátogattak az évszakok hordalékaként, de Jacco minden alkalommal egyre erősebben érezte a természetükön a változást. Márpedig éppen ezért gyűlt és zúgott a lelkében a harag. Megszöktek, elárulták magukat – mondogatta. Itt a völgyben negyvenszer váltott tavaszt a lankák találkozása, annyiszor új arcát mutatta. Mégis, az örökség, a szíve dobbanása a vidéknek semmit nem változott. Őrizte magát éppen olyannak, ahogy a teremtőtől kapta. Ezt gondolta Jacco. Hogy a völgy nem adja meg magát. Hajlíthatatlan időnek, Istennek, embernek. Ehhez tartotta magát akkor is, mikor az utolsó látogatót is elhajtotta a völgyből, mert árulónak találta, a megmaradásban. Hűtlennek az igazakhoz mérve, azon igazakhoz, amilyennek magát is tartotta.
Bement a házba, s leült a hideg földre. Megterített a kövön, hogy elköltse szerény vacsoráját, s lobbot adott a petróleumlámpának, melynek fénye igencsak félve mutatta meg a beállt estsötétben a falak őrizte maradékot. Se egy szék, se egy asztal, se egy ágy. Semmi. Csupán egy kis láda, egy feltekert szőnyeg, s maga a lámpa. A félénk fény attól óvatoskodott, hogyha talál még valamit Jacco haragja, akkor az is megindul az ösvényen, fel a töltéshez.
Az éjszaka közepén felébredt. Hiába a völgy bölcsőálmot nyújtó nyugtató ringatása, Jacco ezen az éjjelen más dolgokra volt hivatott. Előbb csak motyogott álmában, majd kiabált, aztán forgolódni kezdett, s legvégül felriadt. Egy fényes alakkal küzdött. Férfiereje nem bírt a nő határozott akaratával. Nem emlékezett már, hogy mi váltotta ki a veszekedést, de a tusában nem bírt felülkerekedni. Mintha valami különös földöntúli erő ellenkezett volna vele. A felesége jutott eszébe, akinek szavai mindenféle túlzó nyomaték nélkül, tettekkel felérő súllyal bírtak merő egyszerűségüknél fogva. A finom szövésű szőnyeg, mely évek óta ágyként szolgál, az ő keze munkája. Most, hogy ujjaival megérintette, mintha csak visszafejtegetni kezdte volna a munkát, forgott vissza az időben, s a legutolsó veszekedésük elevenedett meg benne. Az asszonyt próbálta Jacco meggyőzni a felől, hogy maradniuk kell a völgyben, dacára annak, hogy mindenki elvándorol a nagyvárosba. Hiába erősködött azonban Jacco, felesége nem adhatta áldását férjének, csak úgy, ha ő maga szakít vele, s a völggyel egyaránt. Jacco felesége volt az utolsó ember, aki elhagyta a völgyet.
Az álom és a múlt lassanként összefonódott Jacco haragos gondolatai között. Felkelt, a szőnyeget pedig feltekerte. Öltözött. Megindult a hold alatt. Az ösvényen könnyű és határozott léptek vitték a megszokott helyre. Hóna alatt a szőnyeg törődötten kókadt két végénél. Nem volt többé maradása. Emlékeivel nem szolgálta a megmaradás békességét.
Soha ilyen időben nem járt még a síneknél. Leült és várt. Várta az éles hangot, mely a kanyar mögül jelzi a dübörgő érkezését. Most azonban a fehér füstöt látni nem lehetett. Nem ígérhette általa a változó világ dagályának közeledését. Csak remélte, de igazán bizalma nem volt arra nézvést, hogy éjjel is hordják a málházott kocsik a szálfaterheket.
A sínpár a város irányába futva mutatta magát a holdfényben. A sötétben, vagy talán a városba érve összetalálkozik a két vascsík – gondolta Jacco. Fülét olykor rátapasztotta a sínekre, hogy így jusson közelebbi hír elébe.
Mikor végre meghallotta a jól ismert ütemes kattogást, már egészen közel járt a fekete óriás. Gőztől forró tüdeje majd szétvetette az éles sípot, amivel a sínen alvót riasztotta. Megállni már nem tudott volna a vad lendület, de Jacconak még volt ideje elugrania a sínről. A fehér füst teljesen beborította Jaccot, s bár torkaszakadtából üvöltött, a kormos képű fűtő hiába fülelt, az irtóztató erejű áradat dübörgése mellett néma maradt minden szó.
Az öregember léptei nehézkes, de elszánt futásba szöktek. Korbácsolta a szív a szókat, de a hatalmas lénynek nem tudott ártani vele. Azóta gyűlölte, mióta csak az első mérnök a völgybe érkezett és építőmunkásokat kért a sínek lerakásához. Jacco tudta, hogy minden ott romlott el. A város felvágta a nemesen szunnyadó völgynek erét, s azóta folyik el ereiből az élet. Az elszivárgó emberek maradék élni akarása, az utolsó csepp vére pedig éppen ő maga.
Mikor a lábai már nem bírták a reménytelen üldözést, térdre bukott. Egészen közelről kattogtak a kerekek. Erőt vett magán mégis, hiszen újabb tehertől kell megszabaduljon, ami az őrhely szent fényét emlékével beszennyezi. A szőnyeg.
– Légy átkozott! – kiáltotta el magát, mikor az utolsó kocsi húzott el mellette. Majd erős kezeit haragba mártva átlendítette a feje fölött a szőnyeget, ami a szerelvény utolsó részébe hullott.
Így végezte a faragott támlás szék, melyet Carlignot készített neki még akkor, mikor ő is a völgyben élt és faművesként dolgozott a közösségben. De szinte első szóra hagyta el őket, mikor a mérnök munkával biztatta a férfiakat. S lám, ma minden nap többször itt vágtat el a síneken, s a hatalmas vasszörnyet kantározza. Ekképp hajította a kocsikra a házból a fazekakat, poharakat, mindent, amit csak az öreg csapos, Qentrino felesége, Lucia készített. Fazekas munkát azóta sem látott olyat senkitől, de nem bánta, hogy a feledés ködét árasztó holmikat az elvágtázó szörny gőzt vető homályának adta vissza. Képek, ruhák, szerszámok s minden, ami csak gáncsot vetett a megőrzés útjába, az így végezte a házban.
– Meg kell maradni! Nem veszhet el!
A szaladó ösvény igazán visszafogottan kínálta örömét a hazatérő Jacconak. A romos épületmaradványok előtt megállva szokatlan csendben engedte el szeme pillantásait. Mire saját otthona küszöbét lépte át, már nem érzett magában szinte semmit. Ürességet fogtak át bordái. S mindez csak fokozódott, mikor az ajtófa felső gerendája elől behúzta a nyakát, s átlépett a küszöbön. Nyoma sem volt a ládának. Mindössze a lámpás kuporgott a sarokban. Kényszeredett sírásba görbült. Védtelennek, erőtlennek érezte magát, hogy megtartsa a maga által szabott munkát. Ott lopják meg, lám, ahol csak akarják, s ez ellen már nem maradt több ereje küzdeni. Pedig neki maradnia kell.
Azon az estén nem vitték haza a lábai. Miután ellátta az állatokat, ellenkező irányba indult. S mikor elfogytak a léptek, már teljes sötétséget dobott az égre az éjszaka. A csillagok szilánkjai szinte felsebezték azt a kevés józanságot, ami Jaccoban megmaradt.
– Uram! – üvöltött bele az éjszakába, majd térdre hullott. Karjait széjjel tárta és az égre emelte síró szemeit.
– Nincs már semmim! Csak a megmaradás! Hogy tartanom kell az életet. Miért nem adod áldásod? Hagyj meghalnom, vagy vezess engem! Úgy érzem elfogyott minden tűzifám (ami az emberek bűne: a feledés, a változni akarás), mellyel a megmaradás utolsó pásztortüzét táplálom! Vagy tán nem a bűnnel kellene a szeretet fényét táplálni, hogy elpusztítom, ami nem kívánatos, ami rossz, ami bűn? Talán éppen azzal teszem jól, tartom meg a tűz melegét, fényét, ha együtt megyek a változással, s ez a vakmerő tettem már maga a tűz megóvása, hogy még e mellett is tudom tartani rajta a figyelmem, a szívem, a hitem? Mondd, mit kell tennem!?
Jacco nem kapott választ.
Közelgett már a lángot vetni készülő hajnal, mire hazatért, de még mindig tapogatóznia kellett a fényben fel nem mosdatott ösvényeken, s a házában is. Levetkőzött, ruháit széjjel szaggatta. Nem volt már semmi egyebe. Csupán egy hosszú, bokáig érő, fehér inget vett magára. A sarokból kiemelte a lámpást, s a még mindig sötét udvarra ment vele. Egy rongydarabon összetörte az üveget, s a petróleum egy szemvillanás alatt belebújt a husángra csavart rongyba.
A töltéshez érve fogott lángot a fáklya Jacco kezében. Mintha a nap visszább bújt volna a történteket látva: nem akart a világ fölé lobbanni. Jacconak hagyta meg ezt a feladatot.
A sínek között langyos volt a föld, a talpfák között pedig még az előző napok forrósága szunnyadt. Fájdalmas volt az első lépés, szinte azonnal szálkát fogott a mezítelen talp. Jacco felszisszent ugyan, de rögtön mosoly oldotta meg a fájdalmát. Aztán a másik láb következett. Majd egyik a másik után. Nem nézte hová lép, csak tette lépteit egyik mozdulatból a másikba a sínek között. Szemeit a távolba meresztette. Oda, ahol úgy hitte, az egymás mellett futó sínpár összetalálkozik. Talán néhány óra járás után, talán csak a városban. Talán csak az Isten előtt. Innen a völgyből indul, és ki tudja hova van támasztva a vége. Mint egy hatalmas végeláthatatlan létra. A völgyben már minden elveszett, nincs mit őrizni itt, meg kell indulni az élet fokain, lépésről lépésre jutva. Nem tudni meddig tart. Hány foka van ennek a létrának, melynek talpfái a megmaradás, a megtartás feszülnek keresztbe. Amelyen a meztelen lábak szálkába lépve mennek előre megállíthatatlanul. Hosszan elnyúló ágai pedig, a vascsíkok összetartják a fokokat.
Maga előtt tartva a fáklyát haladt Jacco, s a nap talán ettől visszakozott annyira. A város felé tartó, talpfákon lépkedő alak messziről egy fénylő, földöntúli jelenségre emlékeztetett. Testetlen, alaktalan lénye várakozást hordozott pillanataiban.
A nap nem késlekedett tovább. Kivárta, míg a fáklya kialudt Jacco kezében, majd szokatlan gyorsasággal emelkedni kezdett. Jacco pedig csak ment és ment. A föld legsötétebb, legmélyebb zugából, a felejtés, az elmúlás berkeiből a megbocsátás, a fény égi kapui felé. Talpfáról talpfára tette szálkáktól felsebzett lábait. Fokról fokra a létrán.
Éles fütty hasított keresztül ég és föld között, de Jacco egy pillanatra sem ingott meg. Nem nézett se balra, se jobbra, se hátra, csak előre. Arcát sugárzó nyugalom szálai szőtték át.
Kattogó és zakatoló hangot hozott a szél, melyet szűnni nem akaró sípszó idegessége fokozott. A szerelvény kocsii rönkök tonnáival zúdultak Jacco léptei mögött. Majd szinte fület siketítő éles hang szökött át Jacco feje fölött, mint valami magas tengerhullám. Arca már nem volt olyan fényes és sima. Szemei izgatottan mozogtak, de nem mert hátat fordítani. Szemeiben élénken élt a forró gőz által terebélyesedő, mindent eltakaró fehéres füst, amit csak akkor szokott látni, mikor a világ elrejti előle, s szemei láttára vész el a remény. Ám most boldogság töltötte el. Hiszen ő maga az, aki a ködön átlépve előbbre jutott. S a feledés ott, messze a homályon túl rekedt. Legyőzte a gonoszt.
A szívet tépő csikorgás és a dübörgés elült. A gőz nehezen türtőztetve magát sziszegett. Jacco lábaiba nem jutott több lépés. Mozdulatlan volt. A vezető leugrott a mozdonyról, hogy megnézze mi történt. Alighogy leugrott a magasból, s szaladt előre a töltés mellett. Jacco remegett és sírt. Összetörten állt a sínek közt, még mindig vigyázva, hogy a talpfán álljon s ne közöttük. Remegve, zokogva oldalt fordította a fejét. Megismerték egymást, de nem volt most helye a szavaknak. Jacco ekkor hirtelen megindult. Qentrino is visszaszökött a helyére és lassan megindította a mozdonyt. Így haladtak. Lassan, nagyon lassan. A város felé.
A hír gyorsan szállt. Egyre több bámészkodó kísérte a gőzöst és a fehér ingben a sínek közt lépdeső öregembert. A pályaudvaron már morajló, sűrű sötét felhőként összegyűlt tömeg várakozott. Jacco szíve nagyot dobbant, látva, hogy a fénylő ég kapujához támasztott létra utolsó foka ismét áthatolhatatlan homályba veszik.
– Uram! Hát már örökké ez lesz a sorsunk? – szakadt ki Jaccoból a zokogás. S még mielőtt elérte volna a tömeget, összeesett.
Forgott vele a világ. Nem tudta már, hogy hol, milyen magasságban van. Elhalkult körülötte a mindenség. Elúsztak a színek, a fény is kiolvadt a szeméből. Súlytalanul feküdt, a mozdulatlanság borogatta testét.
Utoljára még érzett valamit ebből a világból. Különös érzés jutott ajándékul, ami hosszú évek óta nem szólította már meg.
Emberkéz simítása volt. Ismerős és puha.