Íróként a katedrán

Írta: Fehér József


Közzétéve 8 hónapja

Megtekintések száma: 160



Íróként a katedrán

- Németh László vásárhelyi korszakáról -

„Vásárhely kővel van kerítve”- kezdődik a jól ismert népdal, ami egyrészt a három kilométer hosszú, hódmezővásárhelyi árvízvédelmi kőfalra utal (amit még a Tisza áradása miatt 1881-ben építettek e dél-alföldi mezőváros lakói); másrészt pedig ez a „kőfal-jelenség” egyfajta vásárhelyiségre is rámutat, mely az itt élőkre oly sokáig jellemző volt. Mit is takar ez a bizonyos vásárhelyiség? A tősgyökeres lakosság bezárkózását, az idegenek elöli elzárkózását, az idetelepülők – a helybeliek kifejezésével élve – : a „gyütt-möntek” kirekesztését, megkülönböztetését jelentette. A befogadókészség sokáig nem volt jellemző a városra.
1945-re azonban sokat változott a vásárhelyiek bezárkózó szemlélete. Németh László írót, aki 1940-ben már kétszer is járt e „Paraszt-Párizsként” is nevezett településen, a város jeles személyiségei: Márton Árpád elnöklelkész és Vörös Mihály gimnáziumigazgató hívja meg óraadó tanárnak. Grezsa Ferenc, majd pedig Olasz Sándor irodalomtörténészek írásaiból tudjuk, hogy Németh László vásárhelyi ihletésű regényeiben a fent vázolt jelenség már kísérletező alkotókedvvel és egyfajta mezővárosi tunyasággal is ötvöződve „csomorkányizmusként” bukkan elő. (Csomorkány egyébként egy Vásárhelyhez közeli, Árpádkori település volt, amit még 1596-ban egy tavaszi hadjárata alkalmával rombolt le a török-tatár horda. Az egykori település templomának romjai napjainkban is megtekinthetők.)
Németh László 1945 szeptemberében érkezik Hódmezővásárhelye óraadó tanárnak, kilenc évet tölt a városban. Elsőként Kristó Nagy István gyógyszerész Andrássy utcai patikájának emeleti szobájába költözik, egy évre rá a Bercsényi u. 27. szám alatti házba, majd a leánygimnázium igazgatói lakásában talál otthonra. 1947 őszén visszatér a Bercsényi utcai házba, ahol 1954 decemberéig, végleges távozásáig lakik.
A nagy író Hódmezővásárhelyt a „Boldogság szigeteként” tartja számon, „boldog Tomi”-ként emlegeti, bár ez a boldogság számára egyszerre jelentett számüzetést és felszabadulást. „ Aki az utolsó tizenöt-húsz évemről akar képet kapni: olvassa el az Égető Esztert; legalább ötvenszer voltam olyan állapotban, mint Méhes Zoltán abban a regényben.” Méhes Zoltán a regényben ugyanis öngyilkos lett. Ha ezt vesszük alapul, akkor bizony megkérdőjelezhető Németh László vásárhelyi boldogsága. Később, a Sajkodi Estékben megjelentetett „Hódmezővásáhely” című nagy esszéjében a „szikkel jegyes föld”-ről ír vagy a „szépség rangjára emelt torzság”-ról, mint az elmaradt mezővárosok lehetőségeiről. A Naplóban meg már azt írja, hogy szerencsés gondolat volt mégis ide, a társadalom legaljára kerülni. Ugyanakkor tetszik is neki ez a város:” a nagy csend, a benne alvó sivatag, a szent reménytelenség pusztája…” Hogy magányát enyhítse, barátokat keres, így talál rá regényeinek hőseire, olyan különc emberekre, amelyekről az Égető Eszterben is ír. Bozsó alakjában Mátyás Sándorra, Hallgató Sanyiban a zseniális Pákozdy Ferencre, Gulácsyban a „széles, kunarcú, tatármosolyú” Péchely Attilára, az ásványgyűjtő és kodály-tanítványra ismerünk. Még a Párizst megjárt későbbi múzumigazgatót, Galyasi Miklóst is különcei között tartja számon és formálja meg. A „Harc a jólét ellen” főhősét, a református Bethlen Gábor Gimnázium könyvtárosáról, Tölcséry István tanárról formázza meg, míg az Utazás főszereplőjét pedig Karádi György tanártársáról mintázza. Rátalál az író az értelmes tevékenységet folytatók mintapéldáira is, mint a nyelvtanulás megszállottaira: a Sipka-házaspárra, Gál Györgyire, a nagyműveltségű latintanárra, az ő tanári módszereit követő Rácz Miklósra és feleségére. A szeretteinek írt korabeli levele sok mindent elárul a közérzetéről:”Gyerekek, úgy érzem, szeretnek és én egész belemámorosodtam a tanításba. A legnagyobb előnye Vásárhelynek a relatív békéje. Valóságos elefánttemető: az emberek lusták, de emberiek. A legjobb hely számomra.” A háziasszonyáról, aki egy „mai szentség”, formázza meg Égető Eszter alakját, Grezsa Ferenc Németh László-kutató szavaival: „a magyar irodalom egyik legszebb asszonyportréját”.
Olasz Sándor irodalomtörténész egyik tanulmányában úgy fogalmaz, hogy a csomorkányizmus a lustaság, esztelenség, elpazarolt tehetség és kultúra-éhség furcsa keveréke. Méhes Zoltán a város jellegzetes figurája „rendszeresen dolgozni nem szeret, de ambíció van benne, megtoldja a szorgalmat egy kis aljassággal. Nem rossz kulcs a magyar származásúak közéleti szerepében. Ha viszont a lustaság nagyobb, s amellett még élhetetlen is, önimádó cellájában, mint különc elégíti ki nagyravágyását. A csomorkányiak megfejtésének ez a különcsége. A legnagyobb rész, persze, még erre is a lusta - elvegyül a buta-lusták közt, s onnét dohog, lázít minden teljesítmény ellen. A magyar közönyt ők látják el harapós fogakkal.” Olasz Sándor úgy fogalmaz: „Előttünk a magyar kórtani atlasz, melyen áthúzódik az orosz, francia, a magyar regény mély ere: kórtani tárgyilagosság és (nem ritkán) szeretet keveréke.
De térjünk vissza az Égető Eszter című társadalomábrázoló regényéhez, melyben a történeti-társadalmi dimenziók oldalától elmozdul a létfilozófiai érdekeltség felé. Németh László tehát nem arra törekszik, hogy azt mutassa be, hogyan torzul el az értelmiség a vidéki élet sivárságában, hanem, hogy kihangsúlyozza: az őrültség az egész emberiség betegsége. Az oka pedig az emberi természetben rejtőző hiba. „Egy regénynek többféle jelentése van – írja Olasz Sándor - , és ezeket a jelentéseket Németh esetében még gyakori önrendelkezések is gyarapítják.” A műben nem csupán a csomorkányizmus bírálatát kell látni, hanem az édenteremtést és az őrültséget, ami ugyanannak a „dolognak” a két oldala. Egy mítoszteremtésnek lehetünk tanúi , mégpedig a Vásárhely-mítosznak. „A regény minden egyes fejezete egy-egy szonátaformában szerkesztett háromtételes kisregény: egy édenalapító kísérlet és a rá váró bukás története.”
Németh László eme regényének írása közben azt is bizonygatja, hogy minden alkotás két rétegből áll:”egy külsőből, mely a valóság érzetét kelti, és egy belsőből, amely az egységét.” A mítosz azért funkcionál modellként – hangsúlyozza Olasz - , mert mindkettő a valóság sokféleségét egységgé alakítja; a világ káoszába rendet, a történelmi ellentmondásokba harmóniát teremt, lehetővé téve ily módon a feloldást. A mitológikus gondolkodás elősegíti, hozzájárul a régi Vásárhely bemutatásához. A kőfallal, körgáttal körbefogott város számára az írói mitológia szigete.
Szabó Zoltán megfogalmazásában:”Magyarország térképét az írók tették élővé… Minden magyar író belerajzol néhány tájat a mappába.” Olasz Sándor mintegy kiegészítve az előbbi megfogalmazást, hozzáteszi: „ Miként Németh László rajzolta bele – világirodalmi mércével mérhetően – Vásárhelyt”.
Grezsa Ferenc szerint a nagy író vásárhelyi korszaka alkotói pályájának alapvető jelentőségű időszaka. Tanulmányíróként a „Tanú” folyóirat jelenti a fénykorát, szépíróként pedig a vásárhelyi katedrán eltöltött kilenc esztendő. „Írói műhelyében az utópiateremtő hajlam szembesül és szerencsés egyensúlyt alkot a növekvő realitásérzékkel.”


Forrás:
- Olasz Sándor: Németh László Vásárhely –mítosza /Tiszatáj. 2006. október 6.
- Grezsa Ferenc: Németh László Vásárhelyen