Ignoramus et ignorabimus

Írta: Kazai Ágnes

---

Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 810

---

---

Ignoramus et ignorabimusⁱ

 

Híres jogászfamíliából származom, így már születésemkor eldőlt, egyszer átveszem majd apám ügyvédi praxisát. Míg a többi gyerek tündérmeséket hallgatott, engem a valódi, emberi történetek, kiváltképp a bűnesetek érdekeltek. Anyám féltő szeretete igyekezett távol tartani tőlük, de félelme végül alaptalannak bizonyult. Apám akarata sem teljesült, mert a jogi egyetem helyett az orvostudományit választottam.

Tanulmányaim során az első pillanattól kezdve ámulattal figyeltem az emberi test működését; a szívet, amint fáradhatatlan motorként a testbe pumpálja az életet adó vért, a belső szerveket szilárdan védelmező csontvázat és a bőrt, ahogy finom lepelként mindent jótékonyan elfed, beborít.

Érdeklődésem idővel mégis az agy felé fordult, amely oly türelmesen várta, hogy felfedezzék, és titkait megoszthassa velünk. Eldöntöttem, hogy egész életemet az emberi elme tanulmányozásának és gyógyításának fogom szentelni.

A század elején még keveset tudtunk az emberi gondolkodásról és viselkedésről. Az elmekórtan, az ideggyógyászat és a pszichológia, a lélek tana gyerekcipőben jártak. A tudományos ismeretek hiánya nem szegte kedvünket. Fiatalok voltunk, lelkesek és tettre készek, az emberi lét nagy kérdéseit akartuk megválaszolni. Milyen szerepet játszik az agy az emberré válásban? Értelmünk fejlettsége meghatározza-e cselekedeteinket? Orvosolhatók-e az elme bajai? Képesek leszünk-e valaha az akkor még tébolyodottnak bélyegzett betegeket a társadalom hasznos tagjává tenni?

Az egyetem elvégzése után bejártam Európa leghíresebb elmekórtani intézeteit Angliában, Franciaországban, Németországban. Izgalmas, pezsgő tudományos élet középpontjába kerültem, mégis hazavágytam, a külhonban tanultakat Magyarországon akartam hasznosítani. A legjobb helyre kerültem, a kor kiváló szaktekintélye, Moravcsik Ernő által megálmodott Elme- és Idegkórtani Klinikán kezdtem dolgozni. Gyermekkori vonzódásom a bűnesetek iránt nem múlt el nyomtalanul, a magyar jogászegylet börtönügyi bizottságának szakértője lettem.

Hosszú életem során sok szenvedést és a korabeli tudásunkkal meg nem értett jelenséget láttam. Ahogy az ember szívében megőrzi a legelső szerelem emlékét, úgy kísérte végig életemet első, igazán komoly ügyem, a felkavaró bűncselekménnyel vádolt Mótusz József esete.

A mai napig megoldatlan bűntett nagy port vert fel 1937 végén. Önök, fiatal kollégáim, nem hallhattak e szörnyű esetről, a korabeli újságok azonban hónapokig tudósítottak róla. December elején történt, hogy támadója több kalapácsütéssel halálra vert egy özvegyasszonyt Óbudán. A nyomozók sok személyt kikérdeztek, rokonokat, ismerősöket, szomszédokat, szinte hajtóvadászatot indítottak a gyilkos kézre kerítésére. Gyanúsítottak sorát hallgatták ki, de bizonyítékok hiányában mindenkit elengedtek.

Nagy nyomás nehezedett a rendőrségre, közeledett a karácsony, és a bűnüldöző szervek egy helyben topogtak. Véletlen folytán jutottak el Mótusz Józsefhez, egy szabóhoz, akinél megtalálták az áldozat kabátját. Ideális gyanúsított volt, a nyomozók úgy érezték, megütötték a főnyereményt. Először a férfi fiát, majd őt magát is bevitték az őrsre, ahol bevallotta a gyilkosság elkövetését. Később visszavonta vallomását, arra hivatkozva, hogy kihallgatása során a rendőrök folyamatosan bántalmazták, gyermeke bebörtönzésével fenyegették. Vádjait a vizsgálatot vezető nyomozók tagadták, az eljárás körülményeit végül nem sikerült megnyugtatóan tisztázni.

Az ügy a vizsgálóbíró elé került, a szabó kétségbeesetten tagadta a tett elkövetését. Az eset telis-tele volt ellentmondással. A vádlott egyszer részletesen leírta a helyszínt és a cselekményt, később mindent visszautasított, semmire sem emlékezett. Öltözetén, testén nem találtak vérnyomokat, ez felettébb különös volt. Az orvosszakértő állította, ilyen brutális cselekedetet teljességgel lehetetlen ekképpen elkövetni. Nem került elő az állítólagosan eltulajdonított pénz sem, és a vádlott alibijét a kocsmában többen alátámasztották. A rendőrségi fogdában a férfi többször zavartan viselkedett, elájult, fejfájásra, emlékezetkiesésre panaszkodott, ezért a királyi törvényszék elrendelte elmekórtani vizsgálatát. Ekkor találkoztam először Mótusz Józseffel.

*

Az alacsony, vékonydongájú, bizonytalan járású férfi vonakodva lépett a helyiségbe, homlokát aggodalmasan ráncolta, gyanakvóan méregetett, tekintete félelemről árulkodott. Az őrökkel levetettem a bilincsét, így próbáltam a bizalmába férkőzni.

– Foglaljon helyet, kérem – mondtam nyugodt hangon. Csak a szék sarkára ült, mintha rettegne, hogy a hely örökre fogva tartja. – Dr. Goebl Frigyes elmeorvos vagyok, a törvényszék kérésére szeretném megvizsgálni.

– Doktor? Törvényszék? Mi történik velem? Nem vagyok beteg, nem vagyok bűnös, nem csináltam semmit, könyörgök, engedjenek haza.

– Kérem, nyugodjon meg. Tudja, hogy miért tartóztatták le?

– A rendőrök azt mondják, megöltem egy özvegyet, tudja, az öreg Kleinnét, de ez képtelenség. Soha nem bántanék senkit, egy idős asszonyt végképp nem. Régi kuncsaft, sok ruháját javítottam, mindig elégedett volt velem. Küldött kalácsot is a fiamnak, kedveli, ööö, kedvelte Ferikét. Mi lesz most vele? Az a fiú nem olyan, mint a többi, egyedül ki sem megy az utcára. Kérem, ne engedjék, hogy anyámhoz kerüljön!

– A szomszédok vigyáznak rá – mondtam bátorítólag, bár valójában fogalmam sem volt, mi van a fiával. Beszélgetésünknek nemsokára vége lett, mivel a férfi dörzsölni kezdte a halántékát, tarkóját, összegörnyedt, majd lefordult a székről.

Egy hét múlva ismét meglátogattam. Dühödten lépett a szobába, tekintetében nyoma sem volt a múltkori szorongásnak, zavarodottságnak. Nézése, megjelenése inkább agresszívnak tűnt.

– Kicsoda maga? Újabb zsaruval próbálkoznak, mi? Sosem adják fel? Mondtam már, nem ismerem a vénasszonyt, ha nálam lett volna az átkozott 300 pengő, már bottal üthetnék a nyomomat. Mikor engednek el végre? Ezen a rohadt helyen halálra éheztetnek és aludni sem hagynak. Istenverte őrök! A cimborák is várnak a krimóban, meg aztán a féleszű fiút is el kell valakinek látnia.

– Foglaljon helyet, kérem – mondtam megrökönyödve. – Egy hete találkoztunk, nem emlékszik rám?

– Találkozott magával a fene. Nem vagyok én bolond, akit egyszer látok, jól megjegyzem. Nem sokan járnak mostanság nálam, főleg nem az ilyen, kiglancolt alakok. Bizton mondom, egy a többi, nyavalyás zsaru közül.

– Nem vagyok rendőr, pszichiáterként segítem az ügyben eljáró vizsgálóbíró munkáját.

– Tűnjön el! Azt hiszi, nem tudom, mi az a pszichifráter? Azért, mert nem hordok ilyen, fényesre suvickolt cipőt, keménygallért meg flancos öltönyt, még nem vagyok teljesen agyalágyult. Tudom én, mit akarnak: rám bizonyítani a vénasszony kinyuvasztását, oszt ideküldenek egy kóklert, hogy majd bemásszon a fejembe. Takarodjon, nincs beszédem magával! Őrök!

Két hét is eltelt, húztam, halasztottam Mótusz meglátogatását. Addigi orvosi praxisom során nem találkoztam ilyen esettel, bár már olvastam róla. Valóságos lenne az átváltozása, vagy csak a bolondját járatja velem? Nem tűnt annyira éleseszűnek, hogy eltervezze és végrehajtsa e látványos színjátékot. Harmadik látogatásom megint eredmény nélkül zárult.

– Már megint itt van? Megmondtam, hogy menjen a pokolba! Zsaruk, szakértők, doktorok, egykutya mind. Sürget az idő, oszt nincs bizonyítékuk, tőlem aztán nem is fognak semmit megtudni. Őrök!

A következő héten újra próbálkoztam. A terembe belépő vádlott most öregebbnek és összetörtebbnek tűnt, mint az első alkalommal. A szemei alatti karikák súlyos kialvatlanságról tanúskodtak, a férfi reszketett, szinte összerogyott.

– Mi van a fiammal? Ugye nem engedték hozzá az anyámat?

– Nyugodjon meg, jó helyen van a fiú. Mi a gond az anyjával? – Hosszan gondolkodott, úgy tűnt, teljesen elmerül az emlékeiben. Végül halkan megszólalt.

– Jó asszony az, csak sokat szenvedett. Apám elhagyta, ő meg az italnak adta a fejét. Nem volt pénzünk, vacsora helyett jobb híján elvert. Nem tehetett róla, szegénynek valami megpattant a fejében. Férfiakat hozott a házhoz, azok sokszor bántottak, anyám nem hitt nekem. Mondom, nem rossz asszony, istenfélő, csak hát a sors és az ital elvette az eszét. Védjék meg a fiamat tőle, kérem!

A férfi magába roskadt, történetének ezzel vége is szakadt. Próbáltam figyelmét arra, a végzetes napra terelni, sikertelenül. Egyre csak hajtogatta, hogy nem emlékszik semmire a kocsmán kívül, s egy ujjal sem bántana egy idős, magányos asszonyt, aki olyan jó volt a fiához. Tanácstalan voltam, mintha különböző személyekkel beszéltem volna.

A következő alkalommal Mótusz agresszív énjével találkoztam. Ekkor egy merész gondolat jutott eszembe, amely ugyan ellentmondott az általam vallott elveknek és az orvosi eskümnek.

– Alkalmam volt megismerni a családját, az anyja épp vacsorát főzött a fiának.

– Hogy került oda az a szörnyeteg? Annak a bolond fiúnak a maradék esze is elmegy miatta. Ha otthon lennék, be nem tenné a lábát, tudná, hogy nyomban kitekerem a nyakát. A házra fáj a foga, a fiút meg bedugná egy tébolydába. Ebből bizton nem eszik, egy kézzel csapom agyon.

– Úgy, mint özvegy Kleinnét?

– Arra, a fösvény vénasszonyra gondol? Ott dugdosta a fiókban a százpengőseit, közben velem javíttatta a koszos, szakadt ruháit. Mindig sápítozott, hogy nincs pénze, pedig elszedte a bérlők összes fillérjét. Mi is laktunk abban, az átkozott házban. A savanyú káposztalészag egész életemre megülte a fejem.

– Akkor is a házban volt, december 9-én?

– Ki emlékszik a napokra? A télikabátját foltoztatta velem, azon több volt a lyuk, mint az anyag. Egy hét múlva akart csak kifizetni, de nekem előre kellett a pénzt. Ennivalónk nem volt, a csapos tartotta a markát, már egy féldecit sem akart hitelbe adni. Elmentem hát az öregasszonyhoz, tudtam a bérlőktől addigra beszedte a lóvét. De miért is beszélek, többet aztán nem szed ki belőlem.

– Biztos gonosz volt az öregasszony, olyan, mint az anyja. Bántotta, gúnyolta, pedig sosem adott rá okot. Mindig tisztességesen viselkedett vele, éppúgy, mint az anyjával, ugye?

– Ezek, az öregasszonyok egyfajták, szívják az ember vérit. Kopogok, semmi, az ajtó nyitva, a vénség bömbölteti a rádióját. Rám ripakodik, mit keresek ott? Hát mit keresnék, a pénzemért jöttem. Nem, nincs kész a kabát, de kell az előleg a vacsorára, meg a kocsmárost is ki kell fizetni. Nem számított rám, nincs még hó közepe, majd utána fizet. Most kell az átkozott pénzed, különben be sem tenném ide a lábam! Káposztalészag mindenütt, a vénasszony sérteget, olyan vagyok, mint az anyám, piás, érzi rajtam, hogy ittam, miattam lett a fiam is félnótás. Takarodjak a házból, majd elküld valakit a pénzzel a kabátért!

Rikácsol, fröcsköl a nyála, rothadt fogai már a húst marcangolják az arcomról. Anya, anya, ne tedd ezt velem! Anya, jó leszek, ígérem! Te mocskos dög, többé nem árthatsz nekem! Visított, ahogy a kalapács lesújtott, de nem adta meg magát. Rúgott, karmolt, kapálózott. Innen nem szabadulsz, többé nincs hatalmad felettem! Fröccsen a vér mindenfelé, a bűzös vére, a szétfolyó agyveleje.

*

Benyújtottam szakmai véleményem a vádlottban rejtőző másik énről, a gyilkosról. Senki sem hitt nekem, bár a külföldi szakirodalomban találkozhattak ilyen esetekkel. Visszavonatták a jelentésemet, választhattam hivatásom gyakorlása és szakmai meggyőződésem között. Fiatal voltam, erőtlen és talán kicsit gyáva. Mótusz Józsefet végül bizonyítékok hiányában felmentették a gyilkosság vádja alól. A legtöbb kérdés megválaszolatlan maradt, az ügyet lezárták, idővel mindenki elfelejtette. Rajtam kívül.

Fiatal kollégáim! Köszönöm, hogy meghallgattak. A disszociatív identitászavart ma már ismeri és elismeri az orvostudomány, de jócskán akadnak kételkedők is. Az idő azonban nekünk, vagyis inkább önöknek dolgozik. Legyenek bátrak és kitartóak, merüljenek el az elme mélységeinek tanulmányozásában, fedezzék fel ma még ismeretlen titkait!

Merjenek kételkedni, s utána tudják meg, amit meg kell tudniuk! Wir müssen wissen – wir werden wissen!ⁱⁱ