Időtlen idézés

Írta: Szilágyi József


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 318



Időtlen idézés
Novák Valentin: Repedés – Fantáziák boldog árnyakról, Orpheusz, 2023

Az alcím szerinti boldog árnyak, a XIX–XX. század fordulójának neves írói, költői, művészei, az írói fantázia révén hús-vér hősökként öltenek testet egy évszázaddal később, a XXI. század közegében. Legendás személyiségüket megőrizve élik, élnék világukat a hipermodern mindennapokban, elszenvedve a kommersz, rohanó, elemi összetevőkre szakadt jelent, ahol a minőséget a virtuális valóság pótolja. Talán helyreállíthatatlan a repedés múlt és jelen között, és az „örök emberi”-ből ugyanúgy eltűnik az „emberi”, mint az „örök”. Úgy tűnik, e repedés helyreállítására bújnak elő és öltenek testet az elősorjázó, a magasabb lét közelében időző árnyak.
Az utókor által boldoggá avatott hősök fáradhatatlanul a cselekmény előterében sürögnek. Többek között Ady Endre, Krúdy Gyula, Cholnoky László, Csáth Géza és Kosztolányi Dezső, a ubiquitous szerző társaságában. A „magunk között vagyunk” érzését kelti a megidézettek megszólítása, amikor Kosztolányi például leginkább Degeő, Desiré néven bukkan fel, Tömörkény István Pityuként, Lovik Károly Karcsi úr néven szerepel. Mivel komplex univerzumába a szerző Novi Bálint néven önmagát is beleszövi, a cselekményt mesélő, szervező, elszenvedő „költőpalánta” egészen közelről követheti a kavargó eseményeket. Úgy tűnik, „nem csak kuszált egy mitológiát, amibe belecsempészte magát”, hanem történetei összetettségét „kiaknázva” önéletrajzi részletekkel fogadta bizalmába az olvasót (Nevetés, Atletizálás…).
A mába csöppent árnyak a foltozhatatlan repedés ellenére is igyekeznek megőrizni boldogságukat, akkor is, ha kedélyes Tabáni kvaterkázás helyett éjjel-nappali árudákból nejlonszatyorban vándorol a nedű a tikkadt jelenvalóba, ha Krúdy a Vívásban csak huszárvágás segítségével tudja kiküszöbölni egy gyorsétkezde ehetetlen menüjét és alpári törzsevőit, a Vallatásban pedig mindig kéznél lévő tehetségét kell szembe szegeznie a méltatlan utókorral.
Igazán kedélyes azonban, amikor az éppen akcióba lendülő írókompánia egy Mikszáth által vezetett míves Trabant limuzinban indul útnak Késmárkra – valamiféle összekontárkodott fiáker vagy postakocsi helyett – csülkös sztrapacska, portersör és kalandok után ácsingózva. S amikor Mikszáth megkérdezi: „Át tudtok palóckodni a hegyeken?”, újra megállapíthatjuk, hogy a Repedést a szerző korábbi köteteihez hasonlóan utánozhatatlanul egyedi fordulatai teszik a klasszikusokhoz mérhetővé, amely fordulatok furfangos összetettségét valójában egyszerűségük adja, a meghökkentő magától értetődés.
Vígjátéki jelenet, amikor hőseink házhozszállítással rendelnek Szindbád-velőscsontot pirítóssal, a szervírozásához pedig mahagóni asztalkát és herendi porcelánkészletet igényelnek a futártól (Pizzázás).
Bár a kötet irodalomtörténeti, utalásainak széles skálája lenyűgöző, de aki minden részletnek szeretne utána járni, minden szál ága-bogát felderíteni, feltétlenül tartson a keze ügyében valamilyen kultúr-enciklopédiát. A Repedés szinte miden sorában megnyilvánuló összefüggésháló időnként túlzsúfoltnak tűnik, amely összetettsége ellenére – vagy talán éppen azért – inkább hátráltatja a mélyebb rétegek felfedését. Inkább a humor felé tolja el a sokrétegű alaphelyzetet az, hogy sohasem lehetünk biztosak: vajon komolyan beszél-e, vagy csak viccel a novellaíró, s hogy mi történt meg, és mi a fantázia szüleménye. A téridőben cikázás időről időre odáig fokozódik, hogy a szerző már magamagát kénytelen lehorgonyozni:
„De térjünk vissza a mi időnkhöz (a jövőből), a mi terünkhöz (a hetedik kerületbe).”
(Olvadás)
Borújával együtt kiemelhető az Arany Jánost középpontba lebegtető Idézés, vagy a szerzőt szinte western hőssé avató Pusztázás. Nem maradhat említés nélkül, hogy szinte önálló fejezetet kap a közelmúlt két egyedülálló novellistája, az Élesztésben a nagyközönség számára lassan elfelejtődő Hajnóczy Péter, a Csillagnézésben a már majd’ elfelejtett Bólya Péter, és a fentebb már említett, az emlékezetből szintén lassan eltűnő Cholnoky László az Olvadásban. Az utóbbi novellában ironikusan fogalmazódik meg az írói hétköznapok gondja, amikor Cholnoky az ihletet várta, de az ihlet késett. Igaz, nem is ígérte látogatását. Az ihlet azonban nem hagyja el Novák Valentint, amikor az írói lét másik „mindennapi” velejáróját szövi bele maliciózus Tékozlásba, amelyben Ady, Csáth Géza és az egyharmad Cholnoky kisboltban árusítják ki tehetségüket. Mert „hiába állt éjféltől hajnali ötig rendelkezésre, feltűrt ingujjal, fehérített gallérral, a három őstehetség a pultok mögött, ez sem vonzotta az írónak, költőnek lenni akaró, ihlet szűkében fulladozó, tehetség nélkül is világhírnévre vágyakozó, remélt vevőkört. A játékos kifejtés még inkább kiemeli jelenünk szellemi válságát, amelynek legfőbb jele, hogy mindenki azt hiszi magáról, hogy zseni, és a legnagyobbaknak sincs esélyük, hogy továbbadják „…az önmagunkkal szembeni kétség fontosságát. A jól csinálom-e égető kérdését, mely a zseniket minden korban velőig áthatja.”
A kötet írásainak iróniába öntött szépségét talán a Száguldás Utóhangja adja vissza leginkább:
„…A napkorong a láthatáron gurul. Aranyos, hullámot vető ágytakarót hajít a Balatonra, amit áthasít a látott halak raja. A karjelzések pontosak. A nap, mindeközben, egy lépcsővel feljebb zökken. Csillogó ficánkolás a bárka körül… Degeő utolsó cigarettája parázslik fel.

Távolban, színt nyerve, felfehérlenek a kint éjszakázott vitorlások vásznai. Megsüti rajtuk a lajbit a szemtelenül éledező Nap. Melléjük ül a gardahalász. Tógáját ügyesen egyengeti.
Seuso vagyok – érezteti a többiekkel. Ugye, milyen gyönyörű ez a reggel is!”