HOZZÁM KÖLTÖZTETTÉK A LÁNYAI
Általában a muskátlikról keveset tudok,
az enyémről, aki anyámról maradt, kicsivel többet,
évszakonként elforgatom, odébb tolom, óvatosan,
mert a helyváltoztatást, megtapasztaltam, nem kedveli,
vízből is keveset, és langyosan, esetleg kézmelegen,
no, meg a hidegtől, huzattól kedvetlenül borzonganak
cakkos, borostás, haragoszöld levelei, sértetten,
de faládájában kedvvel nyújtóztatja gyökerecskéit,
a levegőtlen műanyag kaspóban utálkozva izzadt,
azóta szótlan csak a fényre kívánkozik, de nagyon.
Nem mondanám zárkózottnak, de tény, hogy vannak titkai,
virágot hogy mikor is hajt, előre csak ő tudja,
azt meg, hogy miért, kinek, azt meg még úgy,
nagyritkán virágzik bodrosat, váratlanul,
én ugyan bíztatva csepegtetek keveset olykor a tövére
valamiféle tápoldatot, de lehet, nem attól,
talán csak valahogy megsejti, mit várok el tőle,
s tényleg kedvemre akar tenni, ki tudja, hiszen
összeszoktunk az évek során, összecsiszolódtunk,
ezért is furcsállom, hogy kis ideje féltékenyen figyel,
mióta asszonynénémet hozzám költöztették a lányai,
nekik nincs rá idejük, életük folyvást egy rohanás,
hétvégeken majd, ígérték, hogyne, természetesen,
közben itt békében el lehet velem, elférünk bőven,
van az a háttámlás öreg karszékem, majd abban
kiültetem a folyosóra, ott reggeltől estig éri a nap,
békén kuporoghat bolyhos berlinerkendőbe burkolva,
lábán a kibütykölt mamamamusszal, figyeljen énrám,
milyen zenét szerethet, ha már soha nem szól,
csak les, könnytől fényes, apró gombszemével, némán,
ellesz itt nálam, jól elleszünk, nénje, egyet se féljen,
mi, meg a muskátli, ugye, megérdemeljük egymást.