Homérosz szuperhősei avagy az Íliász, a becsület és a popkultúra
Írta: Csikai Gábor
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 163
Homérosz szuperhősei avagy az Íliász, a becsület és a popkultúra
Az utóbbi időben elég érdekes módját választottam régebbi irodalmi élményeim felidézésének, vagy éppen a műveltségemen fellelhető lyukak betömésének. Mivel bizonyos munkatevékenységeim lehetővé teszik, így időnként hangoskönyveket hallgatok, és elsőként európai kultúra egyik alapkövét, az Íliászt hallgattam végig. Már arról az élményről is érdemes lenne írni, melyet Bodor Tibor kellemes hangja és előadása tud szerezni az embernek. (Mint azóta utánanéztem, a színművész gyermekkorában vak nagyapjának olvasott fel, és ezért tekintette küldetésének azt, hogy minél több hangoskönyvet készítsen el a vakoknak. Célja, melyet sikerült is teljesítenie, az volt, hogy annyi anyagot hozzon létre, amennyit, ha január 1-én hallgatni kezd valaki, akkor december 31-ig megállás nélkül hallgathassa. Így 9000 órányi mű élvezhető Bodor Tibor előadásában, és annyira tiszteletreméltónak találták ezt a tevékenységet, hogy róla nevezték el a Vakok Intézetének hangoskönyvtárát is.) Ám a mű hallgatása közben inkább az a kérdés merült fel bennem, hogy egy ekkora klasszikus vajon mit tud mondani a ma emberének, és érdemes-e egyáltalán átrágnia magát az embernek a nehéz nyelvezeten, a temérdek hexameteren, hogy eljusson eddig az üzenetig.
*
„Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.”
E legendás sorokkal kezdődik Homérosz Iliász című remekműve, és ezeket hexametereket talán még az is fel tudja idézni, aki soha nem olvasta végig az eposzt. Ebben a pár a sorban lényegében megtalálható a mű témája nagyon röviden, és máig érvényes üzenetének magva is. Itt ugyanis Homérosz megemlíti a fő motívumot, Akhilleusz haragját, mely „sokezer kínt szerzett minden akhájnak”. Először nézzük meg, hogy ez a harag pedig miből is eredt?
A mű kezdeztén az akjhájok táborában dögvész tombol, ennek pedig az az oka, hogy Agamemnón foglyul ejtette Apollón papjának lányát. Ő hajlandó vissza is adni, azért, hogy a dögvész szűnjön, azonban úgy érzi, hogy az ő büszkeségén esett sérelem lesz, ha neki így kevesebb zsákmány jut. Ezért, hogy erejét és hatalmát megmutassa, a sereg legkiválóbb és legnépszerűbb hősétől, Akhilleusztól veszi el kedves ágyasát, Briszéiszt. Ezzel viszont a hőst a sérti meg büszkeségében, aki megfogadja, hogy addig nem harcol az akhájok oldalán, míg az őt ért bántalom miatt elégtételt nem kap.
Az eposz innetől kezdve lényegében arról szól, hogy Agamemnón, a seregek fejedelme vagy Akhilleusz, az utolérhetetlen hős lesz-e az, aki előbb feladja büszkeségét, és hogy melyikük lesz képes az egyre szaporodó veszteségek hatására a nép érdekét a sajátja elé helyezni. Véleményem szerint ez az egyik motívum, mely máig érvényes üzenetet hordoz. Vajon meddig lehet feszíteni a húrt, meddig lehet fontosabb a saját büszkeségünk mint a másik vagy az egész társadalom érdeke?
Homérosz válasza egyértelmű, míg az, amit mi adnánk erre a kérdesre, már nem annyira. A mű alapján a becsületet és a büszkeséget nem lehet feladni semmiért, Akhilleusz is csak akkor hajlandó erre, mikor a legsúlyosabb személyes veszteség éri (Patroklosz halála). A ma embere a büszkeségéért talán már nem menne el eddig.
De olvashatjuk úgy is Akhilleusz haragját, mint egy ember küzdelmét a jogfosztottság ellen, és ez is egy elég modern olvasata az eposznak. Hisz végsősoron Akhilleuszt attól fosztották meg, amihez joga van: részesedésétől a zsákmányból. Ő pedig azzal lázad föl a zsarnokság, az elnyomás ellen, hogy különleges képességeit nem kamatoztatja a köz javára. (Ebben az istenek is segítségére vannak.)
Végül ez a küzdelem teljes győzelmet arat, Akhilleusz visszaszerzi Briszéiszt, és ezzel helyreáll a kibillent világrend. Ezért azonban mindkét fél súlyos árat fizet; Agamemnón rengeteg hős harcosát veszíti el a falaknál és a hajóknál vívott csatákban, míg Akhilleusz – ahogy már említettem – legjobb barátját sirathatja. Ez az Iliász egyik, máig ható üzenete.
*
„És megijedt odalent Hádész, holtak fejedelme,
rémülten pattant fel a trónról, félve kiáltott:
föl ne hasítsa a fölötte a földet a szörnyü Poszeidón
(…)
S ekkor büszke Poszeidáónnal Phoibosz Apollón
és Árésszal szembe kiállt a bagolyszemű Pallasz;
Héra elé állt nyíl- és zajszerető, aranyorsós
Artemisz istennő, testvére a Messzahatónak;
Hasznotadó nagy Hermész Létót hívta ki harcra;
Héphaisztoszra a mélyörévnyű folyó dühe rontott,
Égi nevén Xanthosz, de Szkamandrosz az emberi nyelven”
Az eddigiek alapján természetesen feltehető a kérdés: mennyire modern mű az Iliász? Erre csak egy kétfenekű válasz adható: vagy elképesztően modern ez az alkotás vagy a félelmetes technikai fejlődés ellenére mi nem nagyon változtunk meg az elmúlt évezredekben. Az eposz ugyanis az eddig elmondottakon kívül is tele van olyan elemekkel, melyek a ma emberének is roppant ismerősek lehetnek.
Vizsgáljuk meg példának az isteneket és az ő állandó eposzi jelzőiket! Fellegtorlaszoló Zeusz, széllábú sebes Írisz, stb. Mindegyik isten rendelkezik olyan tulajdonsággal a halhatatlanságon kívül, mely az átlag fölé emeli őket, és ezzel a képeségükkel folyamatosan beavatkoznak a halandók életébe. Nem ismerős ez valahonnan? Éppen az iménti két példa az, melyen keresztül legjobban kimutatható ez a párhuzam. Írisz leginkább a Marvel képregények Higanyszál, vagy DC Comics Flash, a Villám nevű szuperhősére hasonlít, míg Zeusz a Marvelnél Thornak, a DC-nél pedig Supemannek feleltethető meg
De ugyanez igaz a teljes isten-panteónra, szinte minden olimposzi lakónak megtalálhatjuk a párját a modern mitológiáinkban. Mert ma is vannak mitológiáink gáncstalan hősökkel, sötét lelkű gonoszokkal, csodálatos képességekkel megáldott félistenekkel és istenekkel, valamint egyértelműen jókra és rosszakra osztott koherens világképpel. Ezért állítottam, hogy vagy nagyon modern az Iliász, vagy az emberek igénye a mitológiák iránt nem változott semmit, hisz ma több mitológiával rendelkezünk, mint az ókori görögök.
Ezeke a mai mitológiák több csoportra oszthatóak. Vannak az egy ember által felépített világok, mint például J. R. R. Tolkien Középföldéje, vagy George R. R. Martin Westerosa. Az ősi mitológiákra azonban sokkal jobban emlékeztetnek azok a mítoszok, melyek bár általában egy ember emléjében fogantak meg (pl a Star Wars George Lucaséban, vagy a Marvel univerzum Stan Lee-ében), azóta számtalan ember építi tovább.
Még egy nagy különbség figyelhető meg az ókor és a modern mítoszok között: a mi modern mitológiáink multimediálisak, például az imént említett Star Wars történetei nézhetők moziban, tévében, olvashatóak képregények, könyvek százaiban, játszhatóak videójátékokban, az ókoriak viszont leginkább szájhagyomány útján esetleg lejegyezve épültek és terjedtek tovább. De ettől eltekintve a mitológiák teljesen ugyanolyanok.
Ennek oka valószínűleg az, hogy az ókori görögökhöz hasonlóan ma emberének ugyanúgy igénye van olyan világokra, melyekből példát és vigasztalást meríthet, ahol az erőviszonyok, a jó és rossz karakterek egyértelműek, amely univerzum világos erkölcsi alapot ad. Ezért halhatatatlanok a mitológiák és ezért hat modernnek sőt egyenesen posztmodernnek az a világkép melyet Homérosznál olvashatunk.
*
„Alkathoosz daliát (…)
ezt most Ídomeneusznak alája igázta Poszeidón,
megbűvölte szemét, ragyogó lábát lekötötte.
Visszaszaladni sem volt képes, sem félreugorni:
állt, meg sem rezzent, mint oszlop, s mint a magasba
nőtt lombos fa; közepén verte keresztül a mellét
Ídomeneusz kelevéze, az érc ing szerteszakadt, mely
annak előtte a vészt testétől visszavetette:
most tompán reccsent, amikor szétszelte a dárda;
döngve zuhant le a földre, a dárda szívébe hatolt be,
s mely míg még dobogott, rezgette nyakát a dzsidának…”
Vannak még elemek, melyek félelmetesen modernné teszik az Iliászt, ezek pedig a benne leírt csatajelenetek. A harci események hosszas, személyes párbajokra lebontott leírását hajlamos a ma embere kissé elunni, azonban ha alaposabban megvizsgáljuk ezeket, rá kell döbbennünk, hogy ezek is hihetetlenül maiak. A túlhajszoltan véres jelenetek, a naturalisztikus, néha már-már anatómai pontossággal leírt mészárlások akármelyik realista történelmi filmben (Gladiátor, A rettenthetetlen) megállnák a helyüket, de akár a nagy népszerűségnek örvendő slasher horrorok (Péntek 13., Halloween) is eszünkbe juthatnak.
Ebben a dologban az emberek alapvető vágya nyilvánul meg a borzongásra, a rettegésre, mely leginkább a romantika túlhajszolt világában jelent meg, majd innen szivárgott tovább a popkultúrába rengeteg zsánert kialakítva. Ennek gyökereit azonban ugyanúgy az ókori görög mitológiában és ezen keresztül az Iliászban találjuk meg, ahogy annyi minden másét is.
Ezért lett ez a mű párjával, az Odüsszeiával együtt az európai és ezen keresztül a globális kultúta alapköve. És ezért érdemes ma is elmerülni a kissé nehézkes hexameterekben írott műben, mert a ma emberének ugyanannyi, ha nem több választ ad az örök kérdésekre, ahogy évezredekkel ezelőtt. Ezek a művek ugyanis épp azért halhatatlanok, mert minden korok embereihez szólnak, a későbbi nemzedékekhez sokkal inkább, mint a kortársakhoz.