Három miniatűr
Írta: Peer Noémi
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 490
Három miniatűr
I.
Hirtelen milliárd apró atomra hullok szét. Valamennyi részecském, melyek mintha függetlenednének a tudatomtól, új egységet alkotnak, ez az új én néhanapján azonban lassú bomlásba kezdhet, alkotóim visszarendeződnek a régi énemmé. Akkor viszont, amikor itt van ő is, állandó feszültségben vagyok. Amióta itt van, ha heverek az asztalon és néznék ki az ablakon, nem látok a szememtől. Habár testem az ablak felé néz, a részecskéim egyenként őfelé fordulnak és szinte imádkoznak a válaszért. És a válasz rendre meg is érkezik. Ő is felém fordul, habár amikor rápillantok, látom, hogy ő is mereven bámul ki az ablakon. Ha megmoccan, milliárd részecském vágja magát haptákba, ha én mozdulok meg, ő reagál azonnal. De csöndben vagyunk. Ilyen az élete két darab, asztalon felejtett ócska mágnesnek.
II.
Már kilencvennyolc éve éltem itt. Az esztendők alatt mindig változott a táj, madarak jöttek és mentek, az évszakok megnyugtató rendszerrel forogtak el a szemközti dombon, a fölém boruló ég ezer színe is mindig a szokványos palettából festette föl magát. Hanem egyszer kivágták a szemközti domb erdőjét. Az a szegény, csupasz halom onnantól kezdve, mint az Édenből kipenderült első ember, szemérmesen hallgatott az ismerős, madárdaltól hangos dombság kellős közepén. Ám mielőtt megsajnálni lett volna időm, feltűnt a kis domb mögötti vidék, amit azelőtt sosem láthattam. És ott állt ő. A hosszú és nyugalmas évek alatt sosem
láttam hozzá foghatót. Éreztem, hogy ő is észrevesz.
Azóta eltelt újabb kilencven év, madarak és bogarak új generációi jöttek és mentek, de ő még ott áll. Üzentünk egymásnak a szelekkel. Nem hallotta a táj; a madarak, rovarok, bokrok előtt rejtve maradt a suttogás. De odalent, a nyirkos talaj mélyén vaksin tapogatóznak a gyökereink egymás felé.
III.
Et incarnatus est.
Amikor először megláttam, magam is meglepődtem, ahogy egy hang megszólalt a fejemben: nem őt kerested? Igaz, hogy akkor már rég nem kerestem senkit. Tíz éve éltem a szent fogadalom szerint – Krisztus menyasszonyaként.
Egy firenzei utam alkalmával találkoztunk. Ott állt az a tökéletesen kidolgozott, hideg test a talapzatán, gyönyörködtem a kézfejét átfutó erekben, a szilárd izmokban. Feszes volt, dinamikus és örökké fiatal. Rabul ejtett. Onnantól kezdve éjszakánként álmomban visszajártam hozzá.
Egy nap aztán besétált hozzánk a templomba egy fiatal férfi. Dávidként mutatkozott be. Módfelett ismerős volt, de hiába őrlődtem, nem tudtam, honnan. Volt a mozgásában valami rejtett; mint amikor egy reneszánsz szobor lelép a talapzatáról és a lépéseket ízlelgeti… Rám emelte a tekintetét, elmosolyodott. Az utolsó pillanatban eszméltem. Addig szunnyadó ösztöneim megérezték a ragadozó jelenlétét.
Et incarnatus est. Meg kell hagyni, jól sikerült neki.
Et incarnatus est: és emberré vált/megtestesült