Fordított halak
Írta: Kriesch Natasa
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 467
Fordított halak
Minden esőnek más a hangja. Emlékszem annak a viharnak a dallamára is, mely eszem elvesztésének éjjelén tombolt.
Kip-kop-Kipi-kopi-kop-kop...
Éppen pánik kergetett végig az utcán. Egy láthatatlan nyomás elől menekültem, pillanatokon belül megnyúltak előttem a villámok s összement a járda a talpam alatt. A félelem le akart húzni Budapest városa alá, hogy megláthassam a milliónyi lelket, akik a világ tükrében rekedtek. Azt mondták, ott mindenki fejjel lefelé jár az utakon és fogatokat hajt a visszafelé szálló esőcseppek hátán. Hogy a szenvedés városában a villámok is hidegvérrel gyilkolnak, s a földből felfelé nyúlva lesnek következő áldozatukra. Üres lelkek s tomboló viharok vártak rám odalent, az elfeledettek világában.
Rohanás közben tengermély pocsolyába léptem, csizmám cuppanó hang kíséretében ragadt az iszapba. Egy pillanat volt az egész, jeges ujjak fonódtak a bokám köré a víz alatt. Sikítottam. Megpróbáltam kirángatni magam a csontok szorításából. Még hangosabban üvöltöttem, de nem hallott meg senki. Én se hallottam a saját sikolyomat, pedig éreztem, ahogy tüdőm a végletekig megfeszült. Egyetlen, hirtelen mozdulattal rántottam fel csapdába esett lábamat, mire a millió szarupenge térdemig szántotta a húst. A halott kezek megremegtek, majd visszahúzódtak az iszapba. Vérem halk csobogással hullott a pocsolya vizébe, s vörösre színezte a ruháimat, a bőrömet. Körülöttem hullámok gyűrődtek fel, és testem darabjait ringatták vállukon. Apró halak ütköztek nekem, majd meglepetten úsztak tovább hasukat felfelé fordítva. Szájukat tátogva siklottak előre, minden útjukba kerülő cafatomat bekebelezték. Tudtam, hogy ők is lentről jöttek, csupán valahogy a két világ közt rekedtek, egyaránt kirekesztve a valósból és igazból. Oldalukra fordultak a víz alatt s rám meresztették buborék-szemeiket. ,,Gyere le hozzánk! Itt sosem fogunk elfeledni és mindörökké melletted leszünk.”-suttogták- ,,Mi meggyógyíthatunk téged.”- az egyikük bizalmasan rám kacsintott és intett egyik úszójával. Megráztam a fejem, majd kiugrottam a két város közé ékelődött lyukból. Csizmámat hátra hagytam a halaknak s mezítláb, vérezve rohantam tovább.
Ámokfutásom közben kérdések milliói cikáztak keresztül-kasul az agyamon.
Lehet, hogy én is csak itt ragadtam? Hogy tényleg elfelejtettek és csak egy torz tükörképe vagyok önmagamnak? Ahogy egyre jobban húzott maga alá e feje tetejére állt világ, úgy váltam én is egyre biztosabbá gondolataimban: nekem nem volt a városban helyem többé. Talán a halakkal itt ragadtunk egyszer, de most, hogy mindenki elfelejtett, visszavágytam az őrületbe. A rohanás hamarosan vonaglássá, majd földön kúszássá vált, de mennem kellett tovább, nyomomban ügetett a téboly.
Hivogatott egy tükökép, mert idegen volt s talán engem sem ismert még. Tudtam, hogy Pest utcái alatt bárkivé válhatok és lehetek bárkié. Egybe kelhetek őrületemmel az ép ész oltárán s soha többé nem kellene azt mondanom: ,,nem akarok sírni többé, hiszen minden rendben lesz”. Igenis vágytam a könnyeket, mert lemosták sírásóim mocskát a bőrömről. Akartam őket, mert arra emlékeztettek, hogy a fájdalom tart csak életben. Tudtam, hogy a város alatt visszatérnének hozzám agyam legsötétebb fiókjába hajtogatott emlékeim is. Kisimítgathatnám s újra viselhetném őket. Olyan puhák, olyan kényelmesek azok a tekintetek, melyek gazdái épp a síromat ássák.
Nem bírtam tovább futni. Összegömbölyödtem szétszaggatott lábam körül s vártam azt, aminek el kellett jönnie. Nem is telt olyan sok időbe, míg utolért az őrület. Nagyon lassan járt, mégis hirtelen tűnt fel. Egyedül a nevemet ismerte, hiszen én neveltem bezárt falak közt s tanítottam meg gyűlölni és szeretve lenni. A következő pillanatban éreztem, ahogy a macskaköves út lesimítja könnyeimet az arcomról. Próbáltam feltápászkodni, de mintha a levegőben függő vízcseppek minden erejükkel a földre nyomtak volna. Kiszáradt kézfejek fonódtak a csuklóm köré, majd kezdtek visszahúzni oda, ahonnan jöttem. Körülöttem villámok cikáztak. Az esőcseppek furcsa ritmust játszottak a betonon, elmémbe vésődött minden rezdülésük. Kip-kop-Kipi-kopi-kop-kop....
Az ujjak elengedték a kezem, majd hátulról meglöktek. Hirtelen érte szívemet a tavi víz. Ereim megfagytak s hagyták, hadd fuldokoljak a város könnyeiben. Csak zuhantam a mélységbe egyre lejjebb s lejjebb, de az aljára sosem értem el. Holott csúszómászók megkeményedett holttestei, holott kékellő hullámok érték szétszaggatott bőrömet. Az áramlatoknak néha sikerült belém kapaszkodniuk, ilyenkor felfelé kezdtek sodorni, ám a felszínhez érve egy láthatatlan erő visszanyomott a mélybe. A lék megpróbált kilökni magából, de Pest városa többé nem látott szívesen. Azon volt minden erejével, hogy elfelejtsen, de volt benne valami vagy valaki, aki nem tudta kiradírozni nevemet a múltjából.
Így hát a feledés és emlékezés határára fagytam.
Uszonyok simogatták meztelen talpamat valahol a valóság és őrület között félúton. Érintéseik azt súgták: „minden rendben lesz. Csak várnod kell egy keveset és mindenki elfelejt majd végre.” Azt hiszem, hogy hittem nekik. De mindez nagyon régen volt már.
Még mielőtt a világ feje tetejére állt.
Adatok:
Név: Kreisch Natasa Alexandra
Iskola: Budapesti Leövey Klára Gimnázium
Osztály: 9.B
Felkészítő tanár: Földváriné Farkas Ildikó
Választott feladat: 3.) / C.) / b.)
(József Attila: Ringató kulcsszavait felhasználni. Felhasznált szavak: holott, ringat, csobogással, kékellő, tavi)