Fonákságok fonákságai II. rész
Írta: Novák Imre
Közzétéve 11 hónapja
Megtekintések száma: 354
Fonákságok fonákságai II. rész
A művészet mindig illusztrál, és ebben a vonatkozásban a talált tárgyak, az idézetek, a montázsok különleges szerepet játszanak az alkotás során. Igazi szellemi kaland, ha az élet darabjaiból egészet rakunk össze. Emellett párbeszédre is módot adó alkotói lehetőség is. Korunk egyrészt különválasztja a Részeket a létező Egészből, vagy pedig új Egészet alkot a darabokból. Nem csak egy rögzített pillanat jelenik meg, hanem több annál, általa bővül a jelentés. A XX. század művészetében fejlődött ki az avantgárd, amikor alapelvvé vált, hogy mindent szabad a műalkotásban. Alkotó módszerré vált a folyamatos rögtönzés, és lett modern korunk éltető eleme.
Az avantgárd gyökerei a múlt század elejére nyúlnak vissza Magyarországon is, de csak szűk körben volt ismert, mígnem a hetvenes években feléledt ez a művészi látás- és alkotási mód, miután kialakult az újszerű líra iránti igény. A törvényen kívüli művészeti mozgalom támasztotta fel, és Halász Péter színháza, Galántai György balatonboglári kápolna műterme, Szentjóby Tamás kiállítása, és Erdély Miklós és Hajas Tibor művészetszemlélete, happeningjei szolgáltak alapul. Ők bizonyították, hogy a happening és a beat-mise nem ősi orgia. Érdemes még kiemelni a hatvanas évek avantgárd alkotásai közül Baksa Soós Jánost, aki a hetvenes évek elején Németországba költözött, és ott a képzőművészetnek szenteli az életét. Január néven találhatjuk munkáit. Baksa Soós legendás alak volt, hol a Kex együttes énekeseként és zeneszerzőjeként hallhattuk, hol egyszemélyes színházat játszott. Cseh Tamás és Hobó is az ő köpönyegéből bújt ki. Ezeket a kezdeményezéseket a kultúrpolitika a föld alá kényszerítette, sokan külföldre távoztak, mások elhallgattak, belehaltak. Így - közönség helyett - újra csak csend vette körül a magyar avantgárd művészetet. Ezért is él olyan sok magyar – immár csak származású – művész szerte a világban. Pusztán városi legendaként él tovább a hetvenes években a budai hegyekbe felvitetett hajó emléke, ahol számtalan színházi előadás, performansz és kiállítás zajlott. A képzőművészet a formákkal és a színekkel éri el az alakváltozást, magát a művet a magasság, szélesség és a mélység által, míg a költő anyaga a szó, szavakkal, szókapcsolatokkal éri el a jelentésváltozást. Az avantgárd művészetet nálunk – és ez igaz Kassák óta – tisztelik, csodálják, ám de nem szeretik. Külön-külön minden kritikus, irodalmár kedveli, de közösen nem lelkesednek érte.
A fenti gondolatok szolgálhatnak szellemi alapvetésnek, ha Kukorelly Endre alkotói világát vesszük górcső alá. A versírás nála sem kultúrfikció. A Rész és az Egész, a Minden és a Semmi filozófiai megközelítésből indul ki. Rá is jellemző, hogy errefelé úgy élnek az emberek, mintha mindjárt itt lenne a világvége, mert itt valami mindig történik, de semmi sem folytatódik.
Korai versesköteteiben, melyek az 1980-as években keletkeztek, mint A valóság édessége, Manière és az Én senkivel sem üldögélek című kötetekben a lényeges és a lényegtelen közötti szétválasztást firtatja, illetve a végletek közötti távon mozog. Kicsit ironikusan, kicsit nem. Versei önmagukra reagálnak. Költészetének egyik kedvelt eljárását alkalmazza, a szétszedést, az összerakást, és az újraértelmezést – ahogy Thomka Ágota fogalmaz róla. Nemcsak nyelvérzéke tanúsít rendkívüli fogékonyságot ez iránt, hanem valamennyiünket érzékennyé tesz. Jó vele lépdelni a köznyelv/ irodalmi nyelv buktatóin, hisz fáradhatatlanul kipattanó ötletei gyökereikben kérdőjelezik megállandósult, berögződött tapasztalatainkat, rutinos észlelésformáinkat, s a megnevezésükben alkalmazott kifejezéskészletet.
A rövidprózai műveiben, a Memória-part vagy a Mintha már túl sokáig állna írásokban gyakran és mélyen foglalkoztatják az irodalomelméleti problémái, az élményre, az érzéki befogadásra helyezi a hangsúlyt. Nincsenek írásainak hősei, csak alakjai. Különös elbeszélő, mesél, aztán megszakítja a szöveget - több irányból konstruál – aztán megy tovább, újra mesél, de lehet, hogy témát vált, vagy nem. Bármikor megvitathatjuk vele a világ rossz irányba való folyásának tapasztalatait. Ábrázolásának tárgya: a mondat, melyben megjelenik a mű és a lélek. A nyelv és a világradikális újragondolását keresi. Az a kérdés, hogy a gondolatot milyen egyedi nyelvi szerkezet hordozza. Életünk néhány tucat toposz összege. Ha egy igazi műalkotással találkozunk, feltárul egy titkos ajtó, és megismerjük a létezés teljességét. Nem hisz abban, hogy az írók és költők mondanivalója fontosabb, mint Mari nénié a harmadik emeletről. Újra a formánál tartunk. Ha ez sikeres, létrejön az érzéki-esztétikai gyönyör érzése, borsódzik a hátunk. Ha ez elmarad, akkor a mű szerkezetében van a hiba.
Kisprózái nem mindig önálló, behatárolt textusokként élnek, és így nem is tapadhatnak meg az olvasói emlékezetben szövegekként. Ugyanis állandóan alakulnak, szabad molekulákként vándorolnak, szerkesztődnek egybe és szét. Van jó néhány emlékezetes szöveg, erősszövegek, amelyekre emlékezünk, de mire újabb kötetben, újabb, továbbírt vagy redukált változatban olvassuk őket, már nem egészen ugyanazok: elkülönböződnek, átszerkesztődnek, áthelyeződnek máshová, egy másikszöveg vagy egy másik ciklus részévé válnak. Nem nagylélegzetű történeteket ír. A történet nála annyit jelent, hogy történetszilánkok, élethelyzetek, látvány s az ezekhez fűződő reflexió és önreflexió – vagyis inkább a hagyományos értelemben vett történet provokációját írja - ahogy fogalmaz róla Harkai Vass Éva irodalomtörténész.
Az Ezer és 3 avagy a nőkben rejlő szívcímű műve botránykönyv lett abban az értelemben, hogy a magyar irodalomban még nem írtak ilyen nyílt őszinteséggel a nőkről, a testiségről és a házasság hiábavalóságáról. A regény az Anna Karenina című Tolsztoj-mű radikális újraírása. Mesél a nőkről, lányokról, asszonyokról, romlottakról, romlatlanokról, és közben ír a férfi vágyról, annak testi és szellemi mozgatójáról. Megy a nők után, a nők elől, néha bevár minket, hogy aztán eltűnjön valamelyik nővel, és bemutassa őt az anyjának, hátha 008-ast, az eddigi egyetlen tetszőt, is lefőzi az anyai elismerés terén. Térben lát és vadászmezőkben. Mondatról mondatra képes feszültséget teremteni, vagy nem, de akkor nem is akar. A feszültség rombol, esz minket, a feszültség rossz. Űzi a boldogságot, vagy nem.
Az Azt mondja, aki él és az Egy gyógynövény-kertválogatott verseit úgy rendezte, ahogy elrendezik a kertben a virágokat, aztán virulnak és száradoznak. Minden törik, hajladozik, prüszköl és zörög. H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. című versciklusa a titokzatos német költőt idézi meg. Hölderin költészete koronként időszerűvé válik. Van ennek esztétikai vetülete is, de inkább a költő alakjának mítosza keltette fel az érdeklődést. A hazai érdeklődés gyújtópontjában Hölderlin görögségeszménye vagy még inkább mítoszinterpretációi állnak. Költői szerepe, hallgatása vagy őrültsége máig eldöntetlen probléma, de egyben vonzó téma is. Számára Hölderlin feltehetőleg nyelvi jelenségként, és elsősorban meglehetősen szabályszegő szórendje és egyedi szintaxisa miatt lehetett érdekes. Gyermekverseit Samunadrág címmel gyűjtötte össze, melyekben a hazánkban is népszerű svéd gyermekversek látásmódja és hangvétele elevenedik meg. Kukorelly saját versvilágához alakította: a hat és háromnegyed évesek gondolkodását ötvözi humorával, nyelvi játékosságával.
Rom. A Szovjetunió története című esszéregény a kommunizmusról szól. A kommunizmus himnusza című dal arról szól, hogy a kommunizmus a vágyunk, a szárnyunk, emberek…. Na, Kukorellynél arról van szó, hogy ez miért nem volt jó, és miért nem lehetett ez a vágyunk és a szárnyunk. A fontolva haladó kultúrpolitika romhalmazt hagyott hátra. A kötetről Németh Gábor így fogalmaz: Minden komolyan veendő tárgyilagos leírás, elemzések és széles körű szakirodalom használata mellett – sőt ellenére – igen személyesen: a történet(ek) inkább magántörténet(ek). Mondhatnám: annál jellemzőbbek a korra: arra a cirka negyven évre, amelyet a szerző a létezett szocializmusban leélt, de arra a korszakra is, amely ezt megelőzte és előkészítette. Az alcímben szereplő komonizmus egyfajta a gyerek-nyelvhasználatra utaló tréfa, egyrészt jelzi azt, hogy itt tudományosan (sőt „todományosan”) nem lesz megmondva a tuti igazság, másrészt, hogy ez egy nagyon is személyes, és beszélő helyzetéből (életkor, plusz a rendszer jellegéből fakadóan infantilizáló mivoltából) következően „gyerekes” szöveg. A könyv a széppróza, az esszé és a történetírás beszédmódjait élvezetesen váltogatva kalauzolja az olvasót olyan tájakon, amelyet ha ismer is, adott szemszögből biztos nem. Véleményem szerint a magyar irodalom - a szépirodalom - még jócskán adós a szocializmus/kommunizmus (kinek hogyan tetszik vagy nem) ilyen típusú személyes, és objektivitásra törő, vidám/komoly, kritikus/önironikus kibeszélésével. Mondhatni, ilyen típusú komonizmus-kalauzt Kukorelly Romján kívül eleddig nem írtak.
Tündér Völgy, avagy az emberi szív rejtelmeiről című regényében fájdalmas melankóliával és iróniával jelenik meg az apa és a család sorsa az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán, szerteágazva, a budapesti Szondy utcától Kassáig és a Kárpátaljáig, majd vissza, ahogyan az emlékezés ingája mozog. Műfaját tekintve vallomás, visszaemlékezés, esszé- és családregény egyszerre. Az elbeszélő személyes történeteit sorolja. Az apa alakja és halála az összetartó erő. Körülötte a Kádár-rendszer mindennapjainak eseményei hol iszonytató, hol nevetséges világa jelenik meg.
Országházi divatok című 2014-es életrajzi regényében, amikor parlamenti képviselőként az emberek által felfogható világot vizsgálja, akkor a hatalom rejtelmeit kutatja. Naplószerűen pontos feljegyzéseket ír, és közben történészként és irodalmárként a politika klasszikusait idézi, veti össze tapasztalataival, amiket a parlamenti patkónak nevezett színtéren figyelt meg.
Sajátos a prózatechnikája, melyekben rejtett utalások szólnak a fogékony olvasóhoz. Pengeéles kontúrokat húz, a kor szellemét tükrözi. Képes egy-egy szófordulattal a dolgok visszáját is bemutatni, a maga útját járja, úgy ír, ahogy versen kívül szokás beszélni. Kukorelly – hangnemében és hangvételében is - megkérdőjelez minden hagyományos bizonyosságot és értéket. Az intimitásból indul, és oda is érkezik vissza, közben találkozunk néhány istennővel. Begyakorolta a köznapias stílust. A lelki finomságokra való érzékenység jellemzi, de nem az individualizmus csődjét írja. Az emlékezete vezeti, és gondosan komponál. Megfigyelései precízek. Mondatai banalitás- és sallangmentesek. Nem csak a legrosszabbról ír. Folyamatosan gondozza szövegeit. Nem akarja tudni, hogy hová és merre megy, csak megy finom szomorúsággal. Futball emlékezéseiben is pontos. Gólok, percek és méterek tekintetében is helyesek, nem csak a szereplők esetében. Tudja, mit jelent, ha egy focista Karába vagy Koplárovics Béla magasságokba emelkedik.