Eltűnt korok nyomában
Írta: Pődör György
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 545
ELTŰNT KOROK NYOMÁBAN
Beszélgetés Ilon Gábor régésszel kutatásairól, tapasztalatairól, a hazai régészet szerepéről és megbecsüléséről
Ilon Gábor neve ismerősen cseng az ország múzeumaiban és régészeti tudományos intézményei munkatársainak fülében, sőt, külföldön is számos országban. Ugyanakkor Vas megyében is népszerű, elsősorban az ismeretterjesztő tevékenysége és az aktív kutatásai során kialakított baráti kapcsolatai okán. Várpalotán született, népművelői, általános iskolai történelem tanári, történész és régész diplomával rendelkezik. Több mint kétszáz önálló tudományos publikáció, tucatnyi könyv szerzője és számtalan kiadvány önálló vagy társszerkesztője, a hazai régésztechnikus képzés megalapítója, korábban főiskolai oktató. Vele beszélgetek munkásságának tapasztalatairól, öröméről és gondjairól.
Főiskolás ásatási munkások a velemi Szt. Vid-hegyen. Ilon Gábor ül. Egy chilei régészhallgató barátja rajza, 1980 körül
1./ Kis János barátom néhány éve megjelent cikkében (Kőszeg és Vidéke) olvastam, hogy szüleidet a felvidéki Ógyalláról telepítették ki, de Te már Várpalotán születtél 1956-ban. Sorsmeghatározó évek voltak, s a családodat sem kímélték a változások. Mesélj ezekről az évekről, szüleidről és Vasba kerülésetek körülményeiről!
A település neve Bagota. A középkortól önálló falu volt. A csehszlovák szocializmus idején csatolták Ógyallához, a kiváló arany fácános söréről ismert, szlovák nevén Hurbanovo városához. Ez ennek ma egy kerülete. A párizsi békét követően számos nép kálváriája kezdődött meg Európában. Köztük például a magyarországi németeké és szlovákoké, s persze a szlovákiai magyaroké is. 1948-ban kellett elhagynia özvegy nagyanyámnak és három gyermekének a szülőföldjüket. Így került legkisebb, akkor 13 éves gyermekként édesapám a Somogy megyei Ráki-pusztára. Onnan az 1950-es évek első felében Inotára, az Alumíniumkohó kádjai mellé. Itt ismerkedett meg horvátzsidányi származású édesanyámmal. Ilyen előzmények után, „kevertként” láttam meg a várpalotai kórházban a napvilágot. Miután a kohó nem volt a legegészségesebb hely, 1969 karácsonya táján Horvátzsidányba, a nagyapámékhoz költöztünk. 1971-ben vettek lakást a szüleim Kőszegen. Innentől, egy ideig Vasi voltam.
2./ Az általános és középiskolai élet általában meghatározza az ember pályaválasztását. Akkor is éltek olyan pedagógusok, akik meglátták és csiszolták a „szellemi gyémántokat”, s fáklyaként vezették a tanulókat útjukon. Kikre emlékezel szívesen közülük?
Nemrég elhunyt gimnáziumi osztályfőnökömre Kőszegről. Ő, Németh Sándor ugyan matematikát és fizikát tanított, de egy nagyon jellemes, igazságos ember volt. Remek példakép, holott én igen kevéssé érdeklődtem a tárgyai iránt. Ugyanitt a történelemtanárom következetes és kőkemény számonkérései alapozták meg tudásomat és a rendszeres munkából származó, máig érvényes örömöket köszönhetem Neki. Ugyanakkor egyikük sem terelt valamilyen konkrét irányba.
3./ Hetedikes korodban határoztad el, hogy régész leszel. Mi motivált? Hogyan sikerült valóra váltanod elképzeléseidet? Olvasva életrajzodat, kacskaringós út lett belőle, de végül akaratod, tehetséged segítségével sikerre vitted elképzeléseidet. Mesélj ezekről az évekről az olvasóknak!
A motiváció igazából előttem is titok. Az ún. Nagy indiánkönyvnek azonban bizonyosan lehetett ebben némi szerepe. Persze sokat olvastam már 6. és 7. osztályos koromban az inotai Alumíniumkohó és a Hőerőmű könyvtáraiban. Leginkább történelmi könyveket, bizonyosan régészeti is került a kezembe… A Kőbaltás ember című rémlik…. A kőszegi érettségit követően – nem lévén jeles, s az érettségim sem az – a debreceni egyetemre jelentkeztem magyar-történelem szakra, hiszen az ELTE régész szakára bekerülni …s akkor talán B szak volt, nem volt egyszerű és kevésnek is éreztem ahhoz magam. Azonban Debrecen sem jött össze. Így – mivel már középiskolás éveim alatt ásatási segédmunkásként dolgoztam a velemi Szent Vid hegy feltárásain – felajánlottak egy múzeumi gyűjteménykezelői állást a szombathelyi Savaria Múzeumban. Egy év után, mivel ugyanitt felvettek a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolára, 11 hónapos, előfelvételis sorkatonai szolgálat következett Kalocsán. A főiskoláról akkoriban általában nem volt átjárás az egyetemekre, így az ELTE-re sem. Bár kísérletet tettem erre a minisztériumi felsőoktatási főosztályvezető ajtaja előtt is ülősztrájkolva. Ez talán 1979-ben történt. Ebben az évben házasodtam meg. Mint megyei ösztöndíjas Celldömölkön kezdtem meg népművelői tevékenységem 1981-ben, hogy mielőbb elhagyhassam a megyét, s valahol múzeumban dolgozhassak. Hogy a régészettudományban itt, Vasban gondolkodhassak, erre nem volt nyitott akkor a megyei múzeum igazgatója. Más tervei voltak velem, ami nekem nem tetszett. 1981-től már az ELTE történelem kiegészítő szakán voltam hallgató és azonnal felvettem a régészet alapozó tárgyait is. Celldömölkről ingáztam heti egy alkalommal, hétfőn hajnalban indulva…. 1982-ben már a váci múzeumban népművelősködtem és szinte nappalis hallgató voltam a régészeten… 1983 márciusában megszületett a fiunk… 1984-ben a történész, 1986-ban a régész diplomát vehettem át. Közben 1984 nyarától a pápai múzeum munkatársa, 1985-től igazgatója lettem. Az első két évben idős elődöm segítőjeként, majd saját jogon vezettem a járás területén a feltárásokat 1995 őszének végéig… Ezek közül nemzetközileg is a legfontosabb és 1996-tól alapvető egyetemi tananyag az 1984-88. évi németbányai késő bronzkori tell- és temetőásatásom volt. …Közben állandó kiállítást építtettem át, rendeztem, kiadványsorozatot indítottam, számos nagy sikerű időszakos kiállítást rendeztem, a TV kulturális műsorainak rendszeres szereplője volt az intézmény, embereket taníttattam. Restaurátort, néprajzost… ilyen segítők ugyanis érkezésemkor nem dolgoztak a múzeumban.1986-tól 2006-ig a Berzsenyin régészetet oktattam minden első évfolyamos történelem szakosnak, leendő tanároknak.
1988 februárjában megszületett a lányunk. Még valamikor a tavasz során beléptem a Fideszbe. A pápai szervezet vezetője is lettem. Így, az augusztus elejei tartalékos katonai szolgálat után, mint megbízhatatlant, véglegesen le is szereltek. … 1991 őszén aztán ki is léptem a Fideszből, egyúttal lemondtam önkormányzati képviselői helyemről és Kulturális, Oktatási Bizottsági vezetői posztomról is. Világosan láttam mivé alakul a párt, mi a vezetők valódi gondolkodása…. 1988 augusztusától felkérésre kezdtem meg a Vas megyei góri Kápolnadombon egy feltárást, ami több nyári héten át 1993-ig tartott. Ez volt életem másik igen fontos ásatása, nem csak szakmailag, de itt fogalmazódott meg bennem a régésztechnikus munkatársak kinevelésének szükségessége is.
4./A Föld rétegtana a geológusok számára ismert. A kutatás területei néha titokzatosak, máskor beszédesek vagy éppen hallgatagok. A régész számára is kihívás az egymásra rakódó földtani rétegek, a korok precíz szétválasztása, a harmadik dimenzió kiértékelése! Mennyire fontos a régész számára a társtudományok (földtan, építészet, történelem, a manufaktúrák) ismerete?
A geológia és a régészet egy tőről fakadnak! A rétegtan és az abból következő időrend mindkét tudomány alapja. Ugyanakkor a régészettudomány kutatásának „gyenge pontja” az ember. Gondolataira, lelkületére, életére csak a tárgyak, a jelenségek (sír, ház, kemence stb.) és más kísérő „jelenségek” (csigák, állat- és embercsontok, gabonamagvak, pollenek … kőzetek, földfestékek, ércek stb. …) a készítéstechnika utalnak. Nos, ehhez a komplexitáshoz a régész kevés! Csak számos tudománnyal, tudóssal együttműködésben lehetséges az embert bármely (!) múltban megismerni! Ezt persze néhány régészettel foglalkozó már a 19. század végén tudta. Így a Vasvármegyei Múzeumot máig a leghosszabb ideig (31 év) irányító, Kőszegen élő ősrégész, Miske Kálmán is (1860–1943). Az őskorból nincsenek írott forrásaink, de az Árpád-korból sem ismerjük pl. egy falusi ház építésének leírását, a kovács munkáját, de egy újkori üveghuta hazai termékeinek előállítási módját sem stb. S hogy mit gondoltak a bármely korban közösségük sérült tagjait gondozók vagy az egyik társukat eltemető emberek a halálról? – nem kis fejtörést okoz ez és a válaszaink csak részben hipotetikusak. Ugyanakkor sok mindent megtudhatunk, ha megfelelő szakmai és technikai háttérrel rendelkezünk. Pontosítom: ha erre a régész nyitott és már a terepen úgy tevékenykedik, vagy a behozott „leletekkel” megfelelőképpen bánik. Például, ha tudja: a fém korróziója megőrzi a hajon a tetűserkéket …és ez egyfajta testápolásra enged következtetni. Ha tudja: a vízben lévő nehézásványok beépülnek a fogba és abból következtetni lehet a megvizsgált egyén származási helyére. Persze ehhez nagy területen ismernünk kell a talajok, s így a vizek nehézásvány tartalmát… és máris a néhány százezer, vagy százéves migrációk kérdésénél tartunk! Ha tudja: a CT-vel belenézhetünk egy in situ kiemelt edénybe, s megtudhatjuk: mi van benne? Hogyan kell bontanunk, hogy helyezték bele a tárgyakat, hamvakat? … Ha tudja: egy emberi medence talajában bélférgek is lehetnek. Ha tudja: a fémvizsgálatok nem csak az adott kor készítéstechnikai rejtelmeibe vezetnek be minket, de a tájak közötti kapcsolatokra (kereskedelem? megszállás?) is rámutathatnak. …És folytathatnám a sort a tudományok sokaságán át. A határt csak a régész tájékozottsága és érdeklődése jelenti… és természetesen nem utolsó sorban a pénzügyi lehetőségei. Ugyanakkor, ha egy régész elég akaratos, és ha megfelelő beosztásban, munkatársi környezetben dolgozik, számos kutatási eredményt „húzhat be”. Másként: nem mindig a milliók, sőt, 10 milliók nyújtják a megoldás lehetőségét. Igaz, vannak olyan kérdések, illetve olyan szériákban vizsgálandó problémák, amelyekhez feltétlenül milliók szükségeltetnek.
5./Olvasgatva a régészeti adatbázis információit, vezető régészként csak Vas megyében több száz feltárás szakmai felelőse és dokumentáció készítője voltál. Hihetetlen a munkabírásod! Hogyan sikerült ezt a magánéleteddel egyeztetni?
Ma így neveznék: „közösségi régészeti feltáráson”, az előtérben állok. Bakonytamási, avar kori temető, 1994 aug.
Ezt annyiban kell pontosítanom, hogy a több száz azért jön össze, mert egy fél napos terepbejárás is feltárásnak számít. Amiről bizony jelentést kell készíteni a helyi múzeum adattára és a központi nyilvántartás számára is. De ugyanígy ásatás egy 3 napos leletmentés, ahogy egy több éven át tartó terepi munka is. 1995 őszén érkeztem, hívásra Vas megyébe, a Régészeti osztály élére. 1996-ban az Őrségben már elindult a magyar-szlovén vasút nyomvonala megelőző feltárásának előkészítése, majd ásatásai… és szintén egymást követték a megye új útjainak (86., 88., 89.) nyomvonalán végzett ásatások, a multik beruházásai, a lakóparkok…. Szépen és folyamatosan úgy alakult, hogy munkatársaim és jómagam évi 6-10 hónapot töltöttünk terepen. Természetesen normális időjárási és emberhez méltó körülmények között. Ez nálam a teljesítés alapfeltétele volt. Az én vezetésem alatt minden régészeti tevékenység határidőre, de néha az előtt befejeződött. Kemény, de korrekt viszonyom volt a beruházókkal és a munkatársaimmal, de a vezetőtársaimmal is.
A magánélettel összeegyeztetni? Nem könnyű. Persze én ezt csak utólag fogtam fel igazán. Vajon milyen egy feleségnek, élettársnak, gyereknek, ha ébren és koncentráltan csak napi 2-3 órát vagy Vele egy légtérben? Ha a szakmád a minden? Ha amit a terepen megtaláltál, azt tovább is akarod adni a szakmádban, de az egyszerű érdeklődőknek is? Vagy a felsőoktatásban, netán a kisebb gyerekeknek is? Évtizedeken át este, éjjel és hétvégeken írtam… Az utolsó 3 aktív évemben, amikor már terepen nem lehettem, napi 10-12 órában… A harmadik gyermekem, lányom 2004-ben, az élettársamtól született. Ekkor már két éve ismét Kőszegen éltem. Ma, ötödik éve, a harmadik kapcsolatomban, második házasságomban élek – egy kis faluban, Mesterházán, boldogan és nyugalomban.
6./Beszélj egy kicsit a vezetői tevékenységedről, a csapatmunkáról és az emberek segítőkészségéről! Hogyan indul egy lelőhely felkutatása?
Ezt a tevékenységet évtizedeken át két szinten végeztem. Más volt a pápai múzeum igazgatójának, a Savaria Múzeum igazgatóhelyettesének és abban a Régészeti osztály vezetőjének vagy a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat (KÖSz) régióvezetőjének lenni és megint más egy feltárás vezetése. Az első esetben 12, az utolsó pozícióban időnként 400 ember munkáját irányítottam. Pápán egy járás, a KÖSz regionális vezetőjeként öt megye területén tettem a dolgom. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy mindkét területhez azonos tulajdonságok is szükségeltetnek. Ezeket most nem részletezném.
Úgy érzékelem, hogy egyébként is a feltárásvezetői tevékenység és munka érdekel igazán Téged. E területen fontos vezetői elvárásaim voltak magammal és munkatársaimmal szemben is: nyugalom, alaposság és mégis „pörgés”, előrelátás, jó logisztika, tisztességes feltételek, emberség, megfelelő figyelem és jutalmazás. Mára kiderült, számos ásatásom dokumentációját utólag használva – ezek az írás során nem mellőzhetők –, hogy nem minden beosztottam volt megbízható, alapos… Vagyis, én elhanyagoltam az ellenőrzést, nem voltam elég jó vezető. Egy nagy feltáráson a munkagépek kezelői, a lapátos segédmunkás, a talicskázó, a bontó ember, a rajzoló vagy fotózó, a mintákat, leleteket csomagoló, de a légi fotós, geofizikus, fémkeresős stb. együtt kell, hogy „lélegezzenek”! A legkisebb kihágás következménye is komoly. Egy példát mondanék csak, amely életem harmadik legjelentősebb feltárásával kapcsolatos. A 2009-11. évi ménfőcsanaki, közel 28 hektáros feltárásomon a beosztott régészeimnek és technikusaimnak kiadtam a verdiktet: minden 20. gödörből 5-8 kilogramm talajmintát kell venni. A célom – többek között az volt –, hogy „megvizsgáljuk”: hogyan viszonyultak a különböző korok emberei a vízhez, a halászathoz, a halfogyasztáshoz. A halcsont és a pikkely méretét ismerjük…. a felvett mintákat később szitasoron kellett leiszapolni, hogy a gyöngyök, gabonák mellett a halmaradványokat is kinyerjük. Sajnos a kiadott ukáz végrehajtását egy ideig nem ellenőriztem. Így nem vettem észre, hogy idővel leálltak a talajmintavétellel. A feltárási felület egy részéről ezért nem lettek mintáink… Így a magyar és angol nyelven megjelent feldolgozás eredménye csak részleges, hiszen csak reprezentatív értékű. Megjegyzem: 30 évvel korábban egyetlen hazai lelőhelyen történt ilyen célú, jóval kisebb léptékű feldolgozás, de ma külföldön is alig alkalmazott kutatási eljárás ez.
Ásatási naplót írok a Mesteri régésztechnikus tanásatáson, 2004 aug.
Egy addig ismeretlen lelőhelyről értesülhetünk a régészeti örökség ingó (pl. kőbalta, edénytöredék, bronztű, vassarkantyú, pénz) vagy ingatlan (pl. kőfal) elemeit, pl. lakóház alapozási árka ásásakor észrevevő normális állampolgároktól. Magunk terepbejáráson, pl. egy leendő gázvezeték nyomvonala szemlézése során találjuk meg, akár az előbb említett tárgyak töredékeit, vehetünk észre pl. egy elszántott kemencét, házalapozást, temetkezést. Más céllal készült légi felvételen látunk meg sírokra vagy településekre, templomokra utaló elszíneződéseket, de magunk is készíttethetünk/készítünk légi fotókat, újabban LiDAR felméréseket. Mindezek eredményeiről az adatokat az intézményekben „elraktározzuk”, s ha olyan beruházás készül – felhasználjuk. Pl. egy lakópark beépítése előtt az adott lelőhely ismeretében feltárjuk azt. A munka költségét természetesen az állja, akinek az érdekében áll a lelőhely elpusztítása. Ezt már évtizedek óta törvény garantálja és írja elő a teendőket Magyarországon.
7. Izgalmasan olvasmányos a 2008-ban és 2019-ben megjelent „Régészeti nyomozások Magyarországon” című munka, melyeknek a szerkesztője Te voltál. Sok-sok szakember munkáját kellett kötetekbe rendezni, összehangolni tartalmilag és formailag egyaránt. A földben rejtőző múlt, a sírokba zárt történetek vallatása nem könnyű munka. A kötetek kiállítása is látványos. Hány év és hány ember munkája ez?
A két Nyomozások kötet borítója...
Gyuri! Ezeknek voltak természetesen előzményei. Tudományos kiadványsorozatot indítottam a pápai múzeumban, amelynek 6 kötetét adtam ki. Számos szerzővel közös alkotásaink ezek, ahogy a Savaria évkönyv kötetei is. Írtam azonban egy könyvet (1993) történelem szakos tanítványaimnak a régészetről. Ekkor még nincs internet… az iskolákban is írásvetítőt és diavetítőt használtak, ha volt. A tanár befőző celofánra kimásolhatta filccel a rajzokat a könyvből és … Egy festőművész barátom, Ughy István volt a társszerzőm, a rajzoló. A könyv 7 kiadást ért meg, de nem csak a Berzsenyis diákok használták. Még a határokon túl élő magyar diákokhoz is eljutott, s persze hazai egyetemekre is és nem csak a régész szakosokhoz. Az első használók voltak pl. az ELTE geológus hallgatói! Kiötlöttem és megszerkesztettem a régésztechnikusok „jegyzetét” (1999), amit a következő évben ismét meg kellett jelentetni, ugyanis elfogyott. Napjainkban valami hasonló szakemberképzést indított a Magyar Nemzeti Múzeum. Kérték az engedélyemet a könyv használatához. Ezt vagy 20 szakemberrel közösen jegyezzük Debrecentől és Szegedtől Budapesten át Szombathelyig tevékenykedőkről van szó, a fizikusoktól a biológusokon át a geológusig és a régészig. Összegezve: évtizedek alatt amilyen módon a munkásságom folytattam, egyre több nem régész szakemberrel ismerkedtem meg… hívtam Őket oktatótársnak, szerzőtársnak. További „kemény”, nemzetközileg jól ismert szakkönyvek (pl. zanati késő bronzkori urnatemető bilingvis, nemesbődi római kori temető angol nyelvű) budapesti, illetve oxfordi kiadásán túl egy valódi hazai tudós az itt élőknek is ír, rendez kiállítást, tart előadást. Hiszen nem szabad elefántcsonttoronyban végezni a tudományt, vagyis nem lehet öncélú köldöknézős a feldolgozás! És ne feledd, hogy általános iskolai tanár és népművelő is vagyok, ha pl. ez előbbit ugyan soha nem gyakoroltam, de évtizedeken át tartottam ilyen speciális tanórákat múzeumokban, iskolákban, közművelődési intézményekben. De talán nem nagyképűség, hogy az előbb tudósnak vallottam magam? És alapvető tény, hogy az ismeretek közérthető (!) átadásának „kényszere” nálam belülről jön.
2006 karácsonyára a családtól egy angolból magyarra fordított, az európai neolitizációjával kapcsolatos népszerűsítő, drága könyvet kaptam. Ebben azonban egy sort sem találtam Magyarországról. Nagyon „felkaptam a vizet”. Ilyet olvasnak a magyar érdeklődők, amelyben az egyik kulcsterületről egy szó sincs? Elszörnyedtem. Írtam egy tucat barátomnak, ismerősömnek, hogyha …és … írnának-e egy-egy tanulmányt a nagyközönség számára a saját szakterületükről? Miután igeneltek, egy szinopszissal megkerestem egy indulófélben lévő új kiadót, amelynek a vezetője ráadásul a Nemzeti Múzeum régész végzettségű numizmatikusa volt – Ő is igent mondott. Az általam vezetett egyesület is beszállt a költségekbe… Így született meg az első Nyomozások kötet 2008-ban. Az évtizedes évforduló alkalmából pedig már a kiadó keresett meg engem, hogy összehoznék-e ismét egy kötetet? Természetesen most én mondtam igent, s az eredmény monumentális lett. Ez még több szerző munkája. Ugyanakkor mindkét kötet ugyanazon grafikus-tervező és technikai szerkesztő szellemiségét dicséri és teljesítik ki az írásokat. Problémás volt persze, hogy a terjesztést nem kevéssé akadályozta meg a covid.
8./Izgalmas a Nyomozásokban írt ismertetőd a „Varázshegy” azaz a Szent Vid aranyleletéről. Vasiként büszke vagyok, hogy ez a hegy mennyit titkot rejtett és rejthet máig. Avass be ezekbe, legyél szíves!
Ennek előzménye, hogy 2015-ben egy budapesti szakkiadónál egyidejűleg magyarul és angolul is megjelent a könyvem az aranykincsről. Ennek alapján született egy rövidített változat az érdeklődő Olvasóknak. Tetszik a kiemelésed a „Varázshegyről”, hiszen anno, középiskolás segédmunkásként a hegyen, esténként gyertyafénynél, vagy petróleumlámpánál olvastam Thomas Mann művét.
Olvasom a kőszegi kertben a kutyámmal a Velemi aranykincs könyvem a bemutatója előtt (2015. dec. 10.)
A hegy örökségének elrablását az olasz egységért harcoló egyik helyi, hazatért katona kezdte meg. Természetesen a szőlőtermelés sem állt a régészeti emlékek pártján. Az 1890-es évek végétől Miske Kálmán ősrégész irányította itt a feltárásokat, amelyek állami és magán mecénási támogatásból 1914-ig rendszeresen zajlottak. 1907-ben magyarul, rá egy évre németül megjelenő fantasztikus könyve révén a hely világhíressé vált, máig tananyag minden európai, régészeket képző egyetemen. Az 1929-ben Miske által megtalált kincsről Vas megyei születésű példaképem, a Bécsben diplomázó Mozsolics Amália (1910–1997), a Nemzeti Múzeum régésze írt először és rögtön könyvet. A kicsempészett kézirat 1950-ben Baselben jelent meg, egy induló sorozat első köteteként. Később érdemben senki nem foglalkozott a leletegyüttessel. Az én kutatásomat a szégyen generálta. A 90-es évek végén a szegedi múzeum nagybecsű igazgatója egy országos, múzeumi „kincsekből”, általa Keszthelyen rendezett kiállításhoz kérte a diadémot (fejdísz). Pontosabban annak megmaradt, díszes aranyfólia bevonatát. A kincs egyes tárgyai az 1984-ben megnyitott állandó kiállítás vitrinjében voltak. Kivetettem, megfogtam, megnéztem. Le akartam beszélni Trogmayer Ottót a tárgy kiállításáról – nem tudtam. Ekkor határoztam el: restauráltatom, s akkor már írok is róla, hiszen… A több éven át tartó restaurálás megboldogult T. Bruder Katalinnak, a Nemzeti Múzeum főrestaurátorának remek munkája. Közben nagyon sok minden kiderült, láttam, figyeltem, konzultáltunk és anyagvizsgálatot is végeztettem. Világossá vált pl., hogy 1941 és 1984 között nem csak a lapokra összehajtogatott diadém aranyfólia borítását egyengették ki, de az aranyszálakból álló gombolyagot is. Utóbbi ezért van ma több mint 60 darabban. A könyvem kézirata lezárása előtti napokban, a kőszegi múzeumban megtalált, egyik Miske levélfogalmazványból derült ki, hogy milyen körülmények között és hogyan került elő az aranykincs. Ezekről addig senkinek nem volt információja! Egy élére állított kő alatt, a lapokra hajtogatott diadémba voltak becsúsztatva az összelapított gömbszeletek és az egész egy gombolyaggal volt áttekerve. Alapadatok, így az aranyak súlya sem volt ismert a kutatás előtt. Most már tudjuk összesen nincs 10 dekagramm. A tárgyakat a pásztázó elektronmikroszkópos-elektronsugaras mikroanalízisnél jobb és más módszerekkel is vizsgálni kellett volna, hogy kiderüljön: bányászott vagy mosott aranyból készítették-e azokat. Annyit azért megtudtunk, hogy az aranyfóliák aranyötvözetek, de nem elektronból készültek. A diadémot és az I. gömbszeletpárt azonos alapanyagból és talán ugyanabban a műhelyben hozták létre. A fóliák díszítésének összevetése a préselőminták azonosságát, vagyis egy aranyművesműhelyt, mestert sejtet. Az aranyfóliákat bronzlemez és valószínűleg bőr kombinációjára erősítették. Az aranyszálak pedig eredetileg talán textillel voltak kombinálva. Ez a fajta viselet és aranyfóliát díszítő motívumok pl. edényeken is, az ún. Urnamezős kultúra vezetőinek körében elterjedt. A kultúra nagyjából a mai EU területén konstatálható és az ilyen aranyaknak a velemi és a hasonló Ság-hegyi aranyfóliák voltak a legkeletibb előfordulásai. A „Napba öltözött” hölgy a Szent Vid és környéke elitjének első családjába tartozhatott, s talán a vallási vezető tisztségét töltötte be.
Kőszeghegyalja …. c. könyv 3. kiadásának átadója 2018. 09. 14-én, Kőszegen a Városi Könyvtárban. Huber László polgármester, a finanszírozó beszél, a szerző ül.
Az egyik iskola képviselői átveszik Kőszeghegyalja könyvet…
9./ Melyik kutatómunka volt számodra a legfontosabb?
Mindegyik fontos volt. Éppen az, amit csináltam. És én most a kutatómunkát a terepei tevékenységtől az írás megjelenésig értem. Én a főszakom szerint őskoros régész vagyok. Ez ugyebár az emberiség leghosszabb történeti időszaka. Hazánkban ez jelenleg a Vértesszőlőstől a rómaiak megjelenéséig terjedő, mondjuk 300 000 évet jelenti. Természetesen ezt egy kutató képtelen „átfogni”. Másrészt vidéken dolgozva, különösen egy kis múzeumban, ahol egyetlen régész vagy, mindent kell „ásni” – éppen azt, amit találsz! Ha van belső késztetésed, meg is kell írni! Persze más kérdés, hogy ahhoz egy „vájtfülű” specialista mit szól. Van természetesen nekem is elvileg egy „kiemelt” korszakom: ez a késő bronzkor, a Kr.e. 1650 – 750 közötti évszázadok időszaka a Kárpát-medence nyugati fertályán. Valószínűleg jövőre jelenik meg erről a szakmai életpályám lezáró, kétkötetes munkám, angol nyelvű összefoglalókkal. De sohasem foglalkozhattam ezzel az időszakkal annyit, mint mondjuk egy egyetemi oktató, vagy mint egy budapesti központi intézmény munkatársa. Talán jobb is ez így. Ugyanakkor a mellékszakom az egyetemen a középkor volt. Ezt az extrém szakválasztást csak azért engedélyezték, mert a váci múzeumban dolgozva ott éppen egy középkoros régészre volt szükség. A szakpárosításom, s hogy kismúzeumokban (Vác, Pápa) kezdtem a pályafutásom, talán ezek tettek alkalmassá arra, hogy a Bevezetés a Kárpát-medence régészetébe című, fent már idézett főiskolai jegyzet megírására vállalkozhattam. Akkoriban (2000) írtam tanulmányt, de egy kis könyvet is, az általános iskolai történelem tankönyvekben megjelenő, rendkívül avitt régészettudományi alkalmazásokról. A könyvekben példaként idézett hazai tárgyakról. Megküldtem ezeket a tankönyvkiadóknak is, de válaszra sem méltattak. Ezt olyan jelenségként tartom számon, mint napjaink laposföld-hívőinek biztos tudását. …és természetesen ástam középkori templomot (pl. Kéttornyúlak), várat (pl. Döbrönte), temetőt (pl. Mesteri). Amire késztetést éreztem, azt magam közöltem, de volt, amit másnak engedtem át publikálásra. Van, amit nem tudok publikálni, mert nem támogatja az az intézmény, amelyiknek illene.
Előadás Nagykanizsán a múzeumban (2019)
Előadás Celldömölkön a városi könyvtárban (2022)
A bronz és a kerámia természettudományos vizsgálata és az abban rejlő lehetőségek nagyon hamar felkeltették az érdeklődésemet. Így kérésemre több közös feldolgozást írtunk. Ezek az archeometria területei, ahogy az állat- és embercsontok (az előbbieben pl. a tojáshéjak), növényi magvak, pollenek stb. Így jövőre lesz két évtizede, hogy a születésétől alapító szerkesztőségi tagja és rendszeres szerzője vagyok az Archeometriai Műhely című, leginkább online és részben idegen nyelven megjelenő, nemzetközileg is kiváló minősítésű hazai periodikának.
10./ Vannak-e terveid, elképzeléseid régészként, szakíróként a közeli és a távolabbi jövőre vonatkozóan? Hogyan látod a régészet mai helyzetét?
Természetesen. Amíg bírom magam és van önkontrollom – igen. A nagyobb műveknek alapvetően egy akadálya van: az anyagvizsgálat, a rajzoltatás, a fotóztatás. A könyvkiadás háttérintézményt, anyagiakat igényel. Mindezekkel én már nem rendelkezem. Így az marad, hogy 1. megírok olyan ásatásokat, vagy csak egyes jelentős tárgyakat, amelyeknek teljes háttéranyagával rendelkezem, 2. teoretikus jellegű tanulmányokat alkothatnék. Jelenleg öt tanulmányt írok egyedül, egyet pedig társszerzővel, ami az első kategóriába sorolható. Néhány téma: kora bronzkori kartekercsek/viselet, kora vaskori dísztű/viselet, szkíta kori testpecsételő, élelemtermelés a késő bronzkorban, valamint két római kori temetőrészlet közlése is.
Nagyon szerettem volna még megírni egy olyan könyvet, amelyben Vas megye minden településéről szerepel minimum egy tárgy leírása, fotója vagy rajza és természetesen a tudnivalók róla. Időrendben, s azon belül betűrendben. Egy-egy történeti periódust röviden összefoglalva. Miért ezt és ilyet? Hogy a megye minden érdeklődő lakójában, diákjában, tanárában tudatosuljon: van mire büszkének lenni az adott településen, annak történelmi emléke a megye, az ország és az emberiség kulturális örökségének egyik eleme. Ugyanakkor Neki is akadhat teendője a megőrzésben, csak ki kell nyitnia a szemét és le kell hajolnia a kertjében.
A szakmai ars poétikám ugyanis, hogy soha ne tévesszem szem elől: a tárgy és a jelenség mögött az embert kutatom. A tárgy nem önmagában és önmagáért, hanem értünk, emberekért van, rólunk szól. Úgy gondolom, hogy a Vas megyei önkormányzat által adományozott (2005) Pável Ágoston-díj, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulattól kapott Kuzsinszky-díj (2016) és a szakmai felterjesztés után átvett Schönvisner-díj (2019) ezt igazolták vissza.
A tudomány helyzete? Nos, szerintem nem rózsás. Ritkán volt meg az elmúlt 4-5 évtizedben – a korábbról meg nem érdemes beszélnem – az a kegyelmi pillanat Magyarországon ebben a szakmában, hogy megfelelő, a nemzetközi mezőnyhöz hasonlítható anyagiak álltak volna a kutatás-feldolgozás területén a rendelkezésünkre. Itt és most elsősorban a célzott, szakma által kitűzött kutatási témák finanszírozására gondolok, de legalább ugyanilyen lényeges, hogy egy megmentett jelenséget hasonló mélységben vizsgálhassunk, mint egy külföldi kollégánk. Legyen példa ismét a neolitizáció. A legutóbbi nagy projekteket a német régészeti intézet finanszírozta, részben pedig az útépítéseket megelőző feltárások terhére voltak megvalósíthatók. Az ún. Lendület-projektek a tudománynak csak néhány periódusára (pl. bronzkor, mohácsi csata) és csupán néhány évre adtak lehetőséget a világhoz történő felzárkózásra, és nem a kiteljesedésre. Korábban, az ezredforduló körül a Soros Alapítvány által nyújtott támogatással sajnos rosszul sáfárkodott a szakma. … Egyre kevesebb a régészhallgató, így természetesen a régész is. Nem véletlenül. A fizetés szégyenletes, a közalkalmazotti státus és annak minden kedvezménye elveszett. A munkahelyi körülmények, nem mellékesen a terepiek, az útépítő munkások lehetőségeit ma meg sem közelítik! A tűző nap, a sár és a fagy nem nyújtanak kellemes hátteret a minőségi kutatáshoz. Ezek után nem meglepő, hogy sok a pályaelhagyó, jó esetben a külföldön régészkedő, a pocsék dokumentáció. A múzeumokban rendelkezésre álló technikai háttér (pl. térinformatika, szoftverek, szerverek stb.) többnyire siralmas. Két futball stadion árából az összes dunántúli megyei múzeum 21. századi színvonalú raktározását meg lehetett volna valósítani! Nekem úgy tűnik, hogy egyre többen gondolják azt, a régészek közül is sajnos, hogy a fémkeresőzés, a geofizika és a LiDAR helyettesítheti a hagyományos, földmunkával járó feltárást. Ugyanígy a régészet „társadalmiasítása”, az ún. „közösségi régészet” sincs a helyén és nem azonos a fémkeresőzéssel. Ez nem ma született meg és nem angolszász területről importálódott. Pl. magam is gyakoroltam már a 80-as évek elején a váci múzeum kőtára átrendezésekor, vagy a 90-es évek elején több Veszprém megyei feltárásomon. Alaptétel számomra: a kincskeresés nem azonos a régészettel, a kincs nem azonos az emberrel! A kincs egy félremagyarázott és félreértett kifejezés! Az építkezéseket megelőző régészeti tevékenység minősége semmiképpen sem hasonlítható össze a célzott és nyugodt körülmények között folytatott ún. tervásatással. … Egyre kevesebb a restaurátor is. Számos mgyében ezt a tevékenységet is kiszervezték…. Ez a folyamat pedig nem igazán mellőzhető egy tudományos feldolgozási folyamatban. Lásd feljebb a velemi aranykincsről elmondottakat! Nem utolsó sorban: komoly etikai kérdés és ezen a területen egyetlen, úgy ahogy még létező komoly, központi tudományos fórumról vagy megyéből sem tudok komoly tudományos projektről. Miért és miről? Az elmúlt 30-35 év nagyberuházásaiból (pl. útépítések) származó több 100 tonnányi, többnyire áldatlan körülmények között pusztuló leletanyag feldolgozására mi a stratégia? Az ugyanis biztos, hogy egy ekkora leletmennyiség értelmezésének egyértelmű következménye lesz/lenne: a Kárpát-medence történelmének átírása az őskőkortól a török kor végéig.
Kedves Ilon Gábor! Köszönjük, hogy megosztotta a Hetedik olvasóival gondolatait a régészet hazai állapotairól, az egyéni örömökről, gondokról és ennek a munkának a társadalmi, nemzeti fontosságáról. Az ember néha azon csodálkozik, hogy egy tartalmas szakmai élettapasztalataival rendelkező értelmiségi ember, komoly kutatóévekkel és eredményekkel a háta mögött, szavai miért nem találnak meghallgatásra. Úgy tűnik, mintha nem is tartanák fontosnak az erre illetékesek történelmi múltunk „kincseinek” feltárását, megismertetését. Maradnak a hamis illúziók, áthallások, a féligazságok, és az egyre nehezebb helyzetbe kerülő múzeumok, lassan elhallgató, igazi kutatók.