Életkép(telenül)
Írta: Egervári József
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 663
Életkép(telenül)
Már botrányosan öreg vagyok
(vagy régi),
okostelefonomtól sem lettem
okosabb
(csak okoskodom, mondják),
a mesterséges intelligencia
sem javít rajtam,
látszatországban nem látszom,
és hangom is alig van.
(Hosszú, néma folyosókon
gomolygott a kórházszag,
olykor hullaszaggal keveredett,
mely inkább képzelt,
mint borzasztó,
vagy inkább borzasztó
képzelgés közben;
letakart, nyikorgó kerekű
kocsikon utazott a Halál
a proszektúra felé,
hozzátartozók nélkül,
de ő vigyorgott.
Ma vajas kiflit ettem délben,
ez egyben reggeli is volt
[kaviárt nem hozott senki],
a szolgák korán halnak,
mi az az emberi méltóság?,
kérdeztem, van még?;
az ablakon át bámultam
a kicsiny teret,
a fölé terpeszkedő sárga templomot,
a lehajtott fejjel siető embereket;
mindenki viselt maszkot,
igazit, nem csak virtuálisat,
épp hajtották be a sok iskolást,
az okítás elengedhetetlen,
az ajtóban a vírus fennakadt,
nem is értette:
a hit, netán a sötétség nagyobb?;
a Szabadság egy padon ült,
fehér kalapban, fehér ruhában,
nem mosolygott,
nem mosolygott rá vissza senki,
talán nem ismerték fel.
Munkások egy szoborállításon
munkálkodtak,
a bronz alak
[talán férfi, talán ember, talán politikus]
seggéből egy csavar állt ki,
azzal rögzítették a cirádás
bronz padhoz,
az utókor – úgy tűnik – hálás.
Kiintegettem az ablakon
a padon ülő Szabadságnak,
nevetve visszaintegetett,
az emberi méltóság csorbításánál
csak a beleegyező gyávaság rosszabb!,
gondoltam,
bekaptam az utolsó kiflicsücsköt.)
Keresem azt, ami összeköt,
láthatatlanul, de erősen,
vizslatom azt, ami elválaszt –
felfegyverkezett szavak
tényleg ölni tudnak;
és a halál sem vigyorog mindig,
Isten teremtménye,
aki leginkább emberre hasonlít,
ismét megbukott.