Írta: Pődör György
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 516
Egyszemország költő fia
Böröczki Mihályról nem tudok elfogultság nélkül írni, s ennek számtalan oka van. Egyrészt sok évtizedes barátság mellett a tiszta szó, a költészet, a műszaki pálya vasúti oldala és nem utolsó sorban a vasi táj köt össze bennünket. Tisztelem költészetét, az összetéveszthetetlen stílust, a mérnöki pontosságú kidolgozást és pengeélű utalásait. Pályafutásunk sínpályái gyakran összefutottak egy-egy „állomáson”, hogy aztán mindketten be tudjuk futni saját utunkat. Törtem a fejem, mit, hogyan és miért is kérdezzek Tőle, a baráttól, az alkotótárstól, amikor rájöttem, a hívószavakat ő maga adta meg önéletrajzi megnyilatkozásban.
6. Engem egyszer már beavattál köteteid címválasztásának módjába.
Avassuk be most az olvasót is!
Semmi különös.Első verskötetem címe négy szótagosra sikerült, aztán a második is – azóta már tudatosan ragaszkodom a négy szótaghoz.
Könyvbemutatón
7. Írod: Vagyok. Tűnődöm. Létezem. Élek. Írok. Mit jelentenek ezek a szavak számodra és mit üzennek az olvasónak?
Nem tudom pontosan, hogy én cipelem a verset, vagy a vers engem. Ám elválaszthatatlanok vagyunk. Bámulom a világ képeit, aztán hirtelen belém ívódik egy, ami addig lüktet, amíg papír közelbe nem kerülök.”…és néha hallom, tisztán kattan\ agyamban, mint egy furcsa szerkezet,\ a pillanatról kész a fénykép,\ mellé szavak, szín, hangulat,\ a
tévedhetetlen hívójelek,,,,” Megfogalmazni nagyon nehéz, de segít a dal, a vers, hogy a sorok mögé tuszkoljam a megfogalmazhatatlant.
Könyvbemutatón: Időrendben, 2016.
8. Hogyan ágyazódtál bele a vasi irodalmi életbe? Mi a véleményed a vasi
irodalom mai helyzetéről? Létezik-e önálló vasi alkotóműhely?
Talán befogadtak.
Ám ez mai szemmel nézve – hoztam is, meg nem is, adtam is, meg nem is.Van, vagy inkább volt egy-két barát, segítő kéz.
Ezt is versben tudom a legjobban megközelíteni!
VÉN CSÖND
Messzi kerültek a régi barátok,
vagy a halál, vagy ezernyi a más ok,
visszamerengve idézem a múltat,
néma hiányok a semmibe fúltak,
fájdul a csönd is, a mélyibe látok,
messze kerültek a régi barátok.
9. Mi a véleményed a versek olvasottságáról, a költészetről, annak irányairól?
A szabadversek világa kitágította a lehetőségeket.
Tágul, mint az univerzum.
Sok az íróember, de kényes a papír, válogat a toll.
Nekem a vers dal, sóhaj, szívdobbanás.
A költészet nem szakma, nem mesterség, nem is hivatás.
Életforma.
Születéstől holtig.
10. Megfogalmaznád nekünk az ars poeticádat?
Talán megint egy verssel:
JUSS
Benő a nincsen, mint a dudva,
számomra nem terem babér,
s lassan már semmire sem futja
tizennégy sornyi munkabér.
Hogy mennyit érek – Isten tudja,
s mint nyűtt ölét egy rongy ledér,
szemérmetlenül odanyújtja
a jusst egy kifordult tenyér.
De mit nekem, ha jut a fényből,
kék égmagasból, tengermélyből,
a leggazdagabb én leszek.
Az egész világ velem dőzsöl,
s ha kifutok majd az időből,
költsétek el a pénzemet.
Nehéz záró szavakon gondolkodni olyan esetben, amikor a sok évtizedes kapcsolat ezernyi dolgot vetít elém, a kezdetektől, a közös vasi antológiákon át a barátság elmélyüléséig. Mindketten műszaki emberek is vagyunk, sőt, a vasút valahogy össze is kötött bennünket, Őt mérnökként, engem tanárként. Éreztük korosztályunk gondjait, megfogalmaztuk azokat és figyeltünk egymásra. Valahogy hiányoljuk is ezt az alkotói figyelmet a ma világában. Zárásként ajánlom figyelmükbe a címadó gondolat versváltozatát, ahogy ezt Böröczkí Mihály gyönyörűen megfogalmazta:
EGYSZEMORSZÁG
Egyszem ország, egyszem nemzet,
jó ezer év óta,
annyi íjas ifjat nemzett,
félte Európa.
Honnan jött és mit teremtett,
sustorognak róla,
ám, ahogyan István tett-vett,
rákerült a stóla.
Dúlta tatár, török sereg,
védte kuruc nóta,
piros-fehér-zöld a gyerek,
mégsincs, aki óvja.
Haragudták az Istenek,
fegyver is tarolta,
vonaglott, de nem engedett,
bárki verte holtra.
Sose védték más nemzetek,
himnuszban a sorsa,
határait a rettenet
körbekaszabolta.
Hegyet nőtt és rónát vetett,
verejtékes földjét
belviszályok, rongy emberek,
háborúk gyötörték.
Ravaszt húzott, hálót vetett
ujjbegyen ült sorsa,
körülzárták, s a ketrecet
nap-nap ostromolta.
Ment világgá, nagy álmait
kis ölébe fogta,
s kerek földön látták, amint
körbegurította.
Kenyerét ma daccal szeli,
redőt rajz az átok,
amilyet a mennyekbeli
Jóisten se látott.
Ihol élnek az emberek,
amúgy magyar módra,
mondják, ha a világ kerek,
hát kerek a porta.
Olyan kerek, nem is lehet
mást mondani róla,
tudja, ami odaveszett,
visszaaraszolna.
Mégis tavaszt hajt a vetés,
szivárvány húz ívet,
s aratáskor jövés-menés
dobbantja a szívet.
Fekete a föld gerezdje,
egy velünk a dolga,
s ráköszönünk reggelente
fölébe hajolva.
Forró öle kenyeret ád,
meleget a háznak,
új reggelt és annak hazát,
akit hazavárnak.
Akkor is, ha kettészelik,
s karaj a keserve,
forog-pörög, amíg verik
búzakalász nyelve.
Dobra vernek csapot-papot,
viszik, ami érik,
s amit a múlt jussul hagyott,
elkótyavetyélik.
Ez a kórság sem riasztja,
mintha csoda volna,
ezeréves anyja-apja
idelakatolta.
Magyarország, szívem szeret,
te vagy sava, borsa,
neked futnak bennem erek,
neked vagyok szolga.