„Egyesíted szellemeddel”
Írta: Nagy Andrea
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 199
„Egyesíted szellemeddel”
József Attila nem lett öngyilkos, véletlen balesetet szenvedett.
Nemrég zajlott egy vita József Attila halálának körülményeiről. Erről a tagadásvágyról eszembe jutott több más is, például „a Holocaust nem is úgy volt” stb.
Most nem is a tagadást szeretném tagadni, nem csak azért, mert a szememben, akár a viharjelzések a Balatonon, egyes balesetek az öngyilkosságot megelőző fázisban bekövetkező jelzések.
Most inkább az foglalkoztat, miért olyan fontos, hogy József Attila ne lett légyen öngyilkos? Az ő halálán nem lehet változtatni, az befejezett tény. Ahogy korábban mondtam, József Attilát szerintem a sorsával együtt kell elfogadnunk, nem lehet a zsenialitását és a lényét a sorsáról leválasztanunk,halála Isten és az ő ügye, mint ahogy a miénk is a miénk. A kérdés tehát, miért utasítjuk el öngyilkosságának tényét, amennyiben így teszünk
Azt hiszem, a Héroszról saját fogalmaink vannak, az én szememben József Attila épp a küzdelmeivel, mélységeivel együtt heroikus, és azt, hogy ezen felül, vagy inkább kívül Hérosz legyen, nem „igénylem”. Az, hogy mélységekben szólít meg, több minden egyébnél.
Azt sem tudhatjuk, ha már ez a kérdés felmerül, hány ember nem lett öngyilkos éppen azért, mert József Attilát olvasott. Sok kortársamnak, ahogy nekem is, kamaszkorunk elengedhetetlen társa volt a József Attila összes (és, részben neki hála, még élünk. Persze nekem előbb még meg kellett szabadulnom az iskolában tanított „munkásmozgalmi költővel” szembeni érdektelenségtől). Unásig ismétlem vele kapcsolatban, hogy ha van olyan, hogy magyar néplélek, akkor az azt jelenti, hogy mindegyikünkben van egy rész József Attila, és nem mindegy, hogyan bánunk vele, megtalálja-e a helyét világunkban.
Az ideálképzésen túl, mely egy képet szeretne látni a valóság helyett, a másik ok a tagadásra valláserkölcsi egyeztetés igényével jön létre. Szeretjük, tiszteljük József Attilát, aki viszont e tettével „megbántotta apát és Jézust”, - ahogy egy nagyon kedves, mélyen vallásos családnál tett látogatáskor hallottam ezt a meghökkentő mondatot - és az üdvözülés számára ezen nézetünk szerint csak akkor megtartható, ha bebizonyítjuk, hogy nem is öngyilkosság történt, hanem baleset (és később Latinovitssal szintén...).
Ez a gondolatmenet művészet és erkölcs viszonyának nyilván nem első, és nem is utolsó átgondolására késztet.
A művészetben, úgy gondolom, az erkölcs fordított helyzetben van, mint a vallás esetében. A vallásnál az erkölcs – elméletileg – alap, kiindulópont, melyből kell – kellene – eredményeknek születnie a viszonylatokban. A művészetnél pont fordítva van. Az „ami igaz, szép, ami szép, igaz” k
keatsi alapvetése bír, ha tetszik, erkölcs teremtő hatással. Az erkölcs nem kiindulópont, hanem eredmény. Itt az erkölcs magától, erőszak vagy erőltetés nélkül születik, az alkotás a belső igazság, belső szerkezeti logika révén „imádkozza bele” a történésbe, ábrázolásba. Ebben az értelemben erkölcsös az embert ölt Villon, Caravaggio, Gesualdo művészete, és szinte ordítja az erkölcsöt Laclos Veszedelmes viszonyok című műve, mivel itt a néző-olvasó minden szereplővel illetve aspektussal kénytelen valamennyire azonosulni, szembesülni, a (nem gyermeki, hanem infantilis, már-már tudományos...) kegyetlen játszadozás örömével együtt annak következményeit egyszerre átélni – ez főleg utóbbi műre igaz, ahol minden szereplő lélektani folyamataiban, megütközéseiben részt veszünk.
És megfordítva – a (mai) vallásos művészet csapdája a dogma és a giccs, mert a középkori kánon egysége, a mögötte álló szellemiség, mint alap (részben hál'Istennek) elveszett, illetve, hogy „az erkölcs az agy gyengesége” (Rimbaud), az, hogy az a-priori erkölcsiség a művészetben könnyen neo-viktorianizmust idézhet elő. Ámde!!! vagy ebből következően, az emberiség által öröklétre ítélt művek erkölcsi szempontból is magasan állnak, az igazságtartalmuk révén, mely a lélek és az összetett ember paradox létét nem letagadva-elhazudva szembesül-szembesít az Abszolúttal.