Egy kiábrándult értelmiségi

Írta: Novák Imre


Közzétéve 8 hónapja

Megtekintések száma: 158



Egy kiábrándult értelmiségi
Michel Houellebecq francia íróról

 


Nem megváltható a világ.

 

Nem csak a francia festészet, hanem az irodalom is örökifjú és felkavaró. Izgalmát az adja, hogy összekapcsolódik benne a tudomány a művészettel. Gondoljunk csak a nagy nemzedékekre, a művészet különféle ágait megújító alkotókra, megfogalmazóira, a világ felkavaróira, a szabadság hirdetőire. Baudelaire, Verlaine, Balzac, Valery, Camus csodaszámba menő örök ifjúsága ma is él. Hol magányos csúcsként emelkednek ki, vagy óriás hegyekként magasodnak előttünk vagy fölénk a nagy öregek, de mindig akad egy új nemzedék, amelyik hozzájuk hasonló magaslatra jut.

Az elmélkedés és az önvizsgálat mindig is jellemző volt a francia nyelvű irodalomra, így van ez Michel Houellebecq esetében is, aki 1956-ban, - egyes állítása szerint -, 1958-ban született Michel Thomas néven, Réunion szigetén, egy tengerentúli francia megyében. Szülei nem törődtek vele, hatéves korában kommunista nagymamájához adták, és Crécy-la-Chapelle-ben élt. Hozzá való kötődését mi sem fejezi ki jobban, mint hogy írói névként nagymamája leánykori nevét választotta. Egy meaux-i gimnáziumba járt. Népszerű volt, osztálytársai felfigyeltek jó elemzőkészségére, de arra is, hogy távolságtartással figyelte őket. Egyébként Einsteinnek becézték vagy csúfolták.

Költőként indult, és lelke mélyén még ma is annak vallja magát. Mindenkit megbotránkoztatott szabadszájúságával, majd egy sajátos, horror novellákat író, amerikai szerzőről, Lovecraftról írt életrajzzal hívta fel magára figyelmet. Mélyen megragadt benne egy mondása, hogy soha nem veszek részt abban, ami körülvesz, sehol nem vagyok a helyemen. Megkerülhetetlen volt számára nyelvezete, architektonikus elbeszélésmódja és személyisége. Az írásban Kanthoz hasonlította, mert mindketten arra törekedtek, hogy túllépjenek emberi mivoltuk határain. Lovecraft az ép ésszel felfoghatatlan rémségek és borzalmak megteremtését kísérelte meg.

Houellebecq 1980-ban szerzett agrármérnöki diplomát. Megnősült, fia született, de nem talált munkát, nehezen éltek, el is váltak, ő pedig pszichiátriai kezelésre szorult. Irodalmi ismertsége húsz éves korában kezdődött, több irodalmi körnek is tagja lett, többek között a Gyanús alakok társaságának, a vele egyívásúakkal jelentek meg az írásai. Szókimondásával sok olvasót szerzett, mert hajlunk a botrányos esetek, szavak megértésére, mert őszinték.

Művei születésénél a kiábrándultság bábáskodik, unja a manipulált fogyasztásra berendezett világot. A nyugati ember melankóliájáról, a pszichedelikus szerek csalóka mámoráról ír, hiszen a világegyetemben mindenütt bizonytalan és kétes kimenetelű kísérletek zajlanak. Az ő alkotói módszerére, megközelítésére is jellemző az a baudelaire-i felismerés, hogy az íróban ott kell lennie az önmaga kritikusának is, nem csak az alkotás folyamatát ellenőrzi, hanem az ihletet és a dolgok gyökerét is. Hétköznapian szól dilemmájáról: A testem egy vörös cérnával varrt ruha,…/régóta gyűlölöm ezt a húst, ami él / itt a csontjaimon, ahogy a zsír bevonja./…és minden eltűnik, semmi újjá nem éled, /élni nincs kedvem, a haláltól rettegek.

Nálunk csak most kezd ismert lenni, de hazájában igazi sztáríró, provokatív írásaival rendre felkavarja a közvéleményt. Rezignált lázadó. Az élet komoly dolgairól beszél, de nem andalító táncdalstílusban. Az ellenkultúra bajnoka, kultúrpesszimista író. A nihil leszivárog nála a gyökerekig. Tabudöntögető, igazi provokatőr, úgy tartja, a gyengeelméjűek kiváltsága a boldogság. Ő az örök elégedetlenségben hisz. Válásai óta magányosan él, igazi, végleges lakhelyet nem talált magának. Az emberi kegyetlenséget tartja a világ problémája gyökerének, meg azt, hogy nincs demokrácia, csak a rezsimek váltják egymást a hatalom élén, ezért van az, hogy az emberek gyanakvóbbak a tudományokkal szemben, mint valaha.

A francia klasszikusok közül Zola, Balzac érdekli, Dumas untatta, különösen Vernét kedvelte. Balzachoz hasonlóan a társadalmat vizsgálja, elemzi, de vele ellentétben nem az apró tényekből rakja össze az egészet. Imádja a romantikus költőket, Verlaine-t, Mallarmét, és közel álnak hozzá a nehéz emberek, a nagyágyúk, kiváltképp Dosztojevszkij és Nietzsche. Az eszmék világában van otthon, ideológiai alapon szerkeszti írásait. Szinte minden szereplőjében érezzük az ő gondolatait, de mégsem önéletrajziak a szövegek.

Első regényét 1994-ben publikálta A harc területének kiterjesztése címmel. Az emberek egy kis szerelemért, szexért, élvezkedésért ölik egymást. A főhős élete csalódások sora, és undorodik a világtól. 2000 tavaszán a saját felolvasásában lemezen is kiadta őket Bertrand Burgalat zenéjével, Emberi jelenlét címmel. Iggy Popot is megihlették szövegei, lemezt is készített, amúgy számára is kedves az előadó. Irodalomról szóló írásokkal is jelentkezett, 1998-ban jelent meg Hozzászólások című kritikagyűjteménye. Közben folyamatosan jelentek meg verseskötetei.

Houellebecq szellemtörténeti úton jár, a nagy összefüggéseket keresi. Így van ez az 1998-ban keletkezett Elemi részecskék című regényében is, ami egy testvérpárról szól. Michel híres tudós, Bruno irodalomtanár és író. Bruno a szexualitásban keresi az élet értelmét, testvére a tudományban. Hősei az emberi teremtés újratermelésén gondolkodnak. A szereplők a XX. század második felében lezajlott társadalmi és emberi kapcsolatok megváltozását elemzi. A regény levegőjében száraz apokalipszis lebeg. Úgy gondolja, hogy az individuális lét és az ebből fakadó szabadságérzés alkotja a demokrácia természetes alapját. A hatvanas évek szellemiségébe visz, ahol virágok bódítanak, de a felszabadító Nagy Szellem nem jelent meg a spiritiszta szeánszokon, és a virágok is elhervadtak. A regény vége jócskán a jövőbe visz minket egy metafizikai vízióval, a XXI. század közepébe, amikor már az emberiség legyőzte önmagát, és tudományos módon, laboratóriumokban – nem szexuális úton – reprodukálja önmagát, kiküszöbölve a strukturális instabilitást. Ekkorra a testi örömszerzés már csak egy önmagáért való cselekvés marad az életben. A szép halálleírások mellett a testi szerelem különféle módjáról ír, van itt minden, ami szem szájnak ingere, és mellette a kötet egyfajta evolúciós válasz a halhatatlanságra.

A 2000 elején született Lanzarote című írásának a cselekménye nem érdekes, hanem itt is a főhős elmélkedése a fontos. A férfi a magány és az életuntság határán toporog, még szerencse, hogy anyagi gondok nem sújtják. A helyszín és a regény címe a Kanári-szigetek egyik része, ahová szívesen látogatnak gazdag turisták. A mű egy nyaralás unalmáról szól, amit összekapcsol azzal a múltbéli felfogással, hogy a bennszülöttek a szigetről nem moccantak ki, mert a partjaikon túl elterülő vidéket a kétértelműség és bolyongás földjének tekintették.

Nevezték az írást pornográfnak, hímsovinisztának, iszlámellenesnek, xenofóbnak, de ez őt nem zavarja. A kötet mellé a szigeten készített fotóit is megjelentette. Pikírt modorban, vitriolos megjegyzéseket tesz az ezredfordulóról a telitett jólét közben. Szó van itt a francia gőgről, meg az angol, német gyengeségekről is. A regény azt bizonyítja, hogy nagyon jól lehet éldegélni úgy, hogy nem várunk semmit az élettől. Azt mondta, hogy az iszlám a leghülyébb vallás a világon, erre beperelték, de a bíróság a szólásszabadságra hivatkozva felmentette. Amúgy a vallásról nincs rossz véleménye, azt gondolja, hogy jó megoldás sok mindenre. De képes a nőkről is bántót mondani, mikor azt fejtegeti, hogy ők a férfi sorsok megrontói.

A csúcson című regénye is a szexturizmus témáján keresztül a nyugati társadalmak érzelmi kiürültségéről és kielégítetlen szeretetéhségét mutatja be. Hol cinikus, hol fájdalmas igazságokkal, együttérzően, mert szerelem nélkül élhetetlen a világ. Az Egy sziget lehetősége 2005-ben íródott. Apokaliptikus vízió. Főhőse, Daniel tipikus Houellebecq-i alak. Megkeseredett értelmiségi, már a szex sem segít neki a világ élvezésében. A klónozás témáját fejtegeti, egy új faj létrehozásáról elmélkedik, és közben a férfiak és nők viszonyáról gondolkodik. Körülötte pusztul a táj, korcsosulnak az emberek, szerinte az utolsó órákban vagyunk, sőt már azon is túl. Az emberi klónok egyszerre írják önéletrajzukat, valamint kommentálják elődeik feljegyzéseit a világról. A szereplők lemondnak sorsuk megváltoztatásáról.

A térkép és a táj írása 2010-es. Goncourt-díjjal jutalmazták. Ebbe a műbe magát is beleírta, mert a térképek fotózásából élő képzőművész, Jed Martin találkozik vele, a visszavonultan élő íróval. Saját maga karikatúráját írta meg, néhol iszákos, rosszul öltözött alaknak leírva, aki bűzlik, mint egy hulla. Egyébként több valóságos személy jelenik meg a párizsi művészvilágból a műben a saját nevével, és több részletet átvett más szerzőktől, de ebben az esetben elkerülte a botrány, mert a művészi célú újraalkotás – ahogy Borges mondta – nem lopás.

Az agyunk a teremtés legrejtélyesebb része – vallja, és a gondolatok közti utazás vonzza őt is. Ahogy írásait és a vele készült interjúkat, róla szóló kritikákat olvasom, és regényei kódját keresem, egyre inkább az a meggyőződésem támadt, hogy neki is Jack Kerouac a meghatározó szerző, gondolkodó, ő is az Úton című könyve hatása alatt él még mindig. Sejdíti, hogy jogalkotással teremtett károk között élünk. Nem szereti az anarchistákat, a környezetvédőket, ellenszenvesek neki, és fölháborítja természetimádatuk. Nem tartja magát francia patriótának, inkább úgy lakik Párizsban, mint egy szállodában, ahol az ember szeret kényelmesen élni.
Néha hamis adatokat közöl magáról. Úgy tarja, nem a média hozza a sikert és a pénzt, amire amúgy nem is titkoltan nagyon vágyik, hanem a szóbeszéd, attól lesz valaki keresett, sikeres, mert ez a legjobb marketing. Azt mondja, amit gondol, politikai ateista, titkos, világi pap. Szerinte a technika írja a történelmet és néha a vallás. Ha azt kérdezik tőle, hogy mer egyszerre nőgyűlölő és antiklerikális lenni, azt mondja, úgy teszek, mintha halott lennék. Hisz a lélekben, mégha az ellenkezőjét állítja is. Túllép a racionális bizonyosság keresésének kényszerén. Kedvenc témája az utazás, a szexuális szabadság, kedvenc vidéke, tája a sziget, ahogy a nagy klasszikusok is szívesen választottak egy elkülönült világot műveik helyszínéül.

Nem áll hadilábon a hagyományos történetmeséléssel. Művei morális parabolák. Munkamódszere, ha igaz, éjjel egykor kel, és félig kábultan, tompán kezd írni. Addig dolgozik, amíg rosszul nem lesz a betűktől. A vásárian tarka-barka írásokat szereti, ez pihenteti. Nem a történet fontos nála, hanem a figurákat bontja ki. Nem a szex foglalkoztatja, hiába találunk bőven ilyen jeleneteket a műveiben, őt a szeretet és a gyász érdekli, mert a halált jobban le lehet írni, mint a szerelmeskedést, ennek ellenére gyakran akadunk műveiben az egymással találkozó testnedvekről szóló leírásokra. Szereti a nőket, meg nem is, valahogy így van ez. Szívszorító dolgokat akar írni, segít felfogni semmisségünket. Amúgy szívesen beszél rébuszokban, és szívesen elzárkózik a világtól, és csak füstölög magában, amúgy erős dohányos, elszív naponta 40-50 cigarettát is. Ilyenkor nem csinál semmit. Nála az emberi cselekedetek a szabadság és az előre nem láthatóság fogalmainak összekeveredésére épül.

Az anyja kis szerencsétlennek nevezi, mert sértette a róla alkotott irodalmi kép. Csakhogy az anyja nem törődött vele, ezért talán megbocsátható - az amúgy is kritikusan fogalmazó írótól – az anyjáról festett, nem túl hízelgő kép.

Gyakran szerepel a fősodorbeli médiában. Jól kifejezi a korhangulatot. Írói módszerében jelentős szerepet kap a dolgok alapjainak megkeresése, a mozgatórúgók bemutatása és az ítélkezés. A jóléti állam végét írja, mely úgy fejeződik be, hogy még nem vált általánossá. Hangot ad a társadalom szenvedőinek, lúzereinek, ahogy Z Varga Zoltán írja róla. Elmélyed a vesztesek pszichológiájában. Leírja a léha emberfaj eltűnését, mert jön az új ember, és ez igazi paradigmaváltást is jelent. Művei a lélek lehetőségeit firtatják a társadalomban, néha brutálisan igazságtalan állításokkal. Hősei kivétel nélkül elbuknak. Az olvasók olyan széles rétegét szólítja meg, akik megcsömörlöttek az irodalom akadémizmusba hajló stratégiájától, és a szókimondó szövegmondásra vágynak. Szövegeiben gyakran utal Pascal és Baudelaire helyzetelemzéseihez hasonlóan arra, hogy az ember eleve bukott lény, boldogtalanságra született belső ellentmondásai miatt, és lehet, hogy örökké egyedül vagyunk a világban.

A 2015-ben megjelent Behódolás (Soumission) című regénye a Charlie Hebdo-beli lövöldözés napján jelent meg. Az újság aznap az ő szatirikus képével a címlapján jelent meg. A történet főszereplője egy francia oktató, aki a Paris-Sorbonne Iszlám Egyetemen tanít. Áttért az iszlám vallásra, ami 2022-ben már általánosan elfogadott. A francia nők többsége már burkában jár, a monogámiát felváltotta a - saríában elfogadott - poligámia, és a nők zöme, ahogy - az arab országokban bevett, már nem dolgozik. Houellebecq ebben a regényben is meghökkentő, félelmetes jövőképet fest elénk, amin nem csodálkozunk, mert csak azt adja, ami lényege. Mindig is keresi a veszélyt. Néhány éve azt nyilatkozta, hogy az iszlám a „leghülyébb” vallás a Földön, és csak azután módosította véleményét, hogy elolvasta a Koránt. De akkor már késő volt, több fenyegetések özönét kapta, iszlamofóbnak nevezték, és számtalan muszlim szervezet be is perelte, így rasszista izgatás miatt bíróság elé állíttatták. A Charlie Hebdo-beli gyilkosságsorozat után megszakította legújabb kötetének népszerűsítő körútját, és vidéken rejtőzött el. Gondolom, nem azért mert másképp látná a világot.

Számtalan díjjal tüntették ki. 1992-ben Tristan Tzara-díjjal, aztán 1998-ban az Ifjú Tehetségek Nemzetközi elismerését kapta meg, de tulajdonosa a Goncourt-díjnak és annak ellentétének, a November-díjnak is. Spanyolországban Schopenhauer kitüntetést kapott, míg nálunk a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként, Budapest Nagydíjas szerző lett.