Egy fontos visszaemlékezés – és egy tyúkper…
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 234
Egy fontos visszaemlékezés – és egy tyúkper…
A költő forog a sírjában
„A földbe térünk mindahányan
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával,
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
2007-ben, a könyvhéten jelent meg egy igen fontos, dokumentumértékű, ámde szeretetteljes visszaemlékezés Faludy György utolsó éve címen, amelyben a rajongó szerző, a több könyves Milánovics Danica a költő 2005 szeptembere és 2006 szeptembere közti élete utolsó hónapjainak eseményeit követi nyomon. Morbidnak tűnik a megjegyzés, de igaz, a világirodalom legjobb művei bizonyítják, meg a kevésbé jók is, hogy a halál és a szerelem témája az alapja sok könyv sikerének. Mert a titokzatos, megmagyarázhatatlan érzéshez, a szerelemhez, a boldogsághoz mindannyiunknak közünk van ebben a sokak által érzelemnélkülinek, szeretetnélkülinek tartott korban, és ezért valami pótlékra van igényünk. A halál is valami titokzatos, megmagyarázhatatlan dolog, amitől félünk, pedig tudjuk, kikerülhetetlen része az életünknek, és azzal is tisztában vagyunk, minden ezoterikus blődség dacára, hogy a túlvilágból nem tér meg utazó. Nagy a valószínűsége, hogy a halál után a semmivé válás, pontosabban léleknélküli anyaggá válás az egyén sorsa. Csak emléke és a tollfogatók esetében művei maradnak egy ideig a köz emlékezetébe. Faludy csodaszépen fogalmazza meg mindezt:
„Arra gondoltam, hogy egyszer meg kell halnom – húsz vagy ötven év múlva, egyre megy – és attól fogva, olyan lesz, mintha sose lettem volna. Az emberek variációinak újabb és újabb milliárdjai születnek, de az én variációm nem tér vissza soha. Élnék én betegen, nyomorékon, a legiszonyatosabb kínokat se bánnám, csak énnekem ne kelljen búcsút mondanom! A megsemmisülés tökéletes lesz. Ha Isten éltet, díszsírhelyet kapok a Kerepesi temetőben, szép márványtáblát, rajta a nevem arany betűkkel – de mit ér mindez? 3000-ben nevemet sem ismerik, 5000-re elporlad a sírkövem, a temető elsüllyed a búzaföld, a romhalmaz, a gyártelep alá, a nyelv, amelyen írtam, eltűnik, a nép, amelyhez tartozom, kihal. A második halál tökéletes lesz. Aztán kihűl a nap, a föld összeütközik egy bolygóval vagy felrobban, és Michelangelo szobrait meg Bach partitúráit utánam hajítják a megsemmisülésbe.”
Milanovics Danica könyv a szerelemről és halálról szól, egy beteg, egyre csak gyengülő, majd haldokló öreg költő és a túl nagy felelősséggel terhelt feleség, Kovács Fanny megrendítő és mégis hétköznapi küzdelme az elmúlás ellen. És persze a költő holdudvaráról, barátairól, rajongóiról és olvasóiról is sok mindent megtudunk. Egy év küzdelem az elmúlás ellen. És megint micsoda morbiditás, a halál-téma valóban sikerre vitte a könyvet, a mű még ugyanabban az évben másodszor is megjelent, mintegy alátámasztva fenti okfejtésemet azzal, hogy a szerelem és halál témája bizony nagyon kelendő a könyvpiacon, az emberek nagy része ezért a pótlékért még pénzüket sem sajnálják. Ráadásul valami pletykát is reméltek megtudni a közelmúlt legnépszerűbb, kalandos életű poétájának utolsó hónapjairól valami izgalmasat, rendkívülit. Faludy kalandos életével, öntörvényű egyéniségével, másságával, mezítlábas lázadásaival mindig is foglalkoztatta a kíváncsi újságírókat és a szenzációra éhes közvéleményt, no meg versszeretőket. Szomorú, de igaz, hogy a nagyközönség jelentős részét, sajnos mindig is jobban érdekelte, és érdekli egy-egy híres költő magánélete, botrányai, mint a művei. Akik azonban arra számítottak, hogy bulvár-szenzációs, intimpistás, erotikus, sikamlós jeleneket találnak a könyvben, hogy a szerző különleges magántitkokat árul el, bizonyára csalódtak, mert ez a szubjektív hangú és ugyanakkor korrekt, pontos visszaemlékezés nem vájkál az öreg poéta magánéletében, időnként szeretettől, tisztelettől áthatott tudósítás, amelyben ott érződik a szerző szomorúsága, a költő iránti őszinte szeretete és az az elmúlás melankóliája. Ez a hasznos, hiányt pótló könyv nemcsak Faludyról és a feleségéről szól, a szerzőről is sokat megtudunk.
Kicsoda Milánovics Danica?
Ki ez a lelkes, mindig csevegni kész, minden irodalmi lében kanál ember? A könyv második megjelenése utáni évben találkoztuk először egy leromlott kis eszpresszóban, a leromlott Déli Pályaudvar nyüzsgő zajában. Élvezetes csevegés volt. Egy naiv, nyíltszívű, nyílt lelkű, barátságos, könnyen kapcsolatot teremtő, kellemesen csevegő, szeretetreméltó, mint mondottam volt, minden lében kanál, örökké kíváncsi embert ismertem meg. Faludy elnevezése találó. Van ebben valami szeretettel teljes, kedves irónia és emberismeret, amely jól jellemzi a szerző örökmozgó, mindig kíváncsi egyéniségét, aki talán nemcsak azért vonzódott Faludyhoz, mert nagy költőnek tartotta, hanem azért is, mert rokonlelkek voltak a kíváncsiságban, az élet és irodalom szeretetében, a szerepléskényszerben, mindketten az örökös közléskényszerben élők fajtájából valók. A különbség „csak” a mentés másként módszerében keresendő: „csak” másként rakták össze a magyar ÁBC betűit. Az egyik költő, a másik gyermekvédelmi szakember. És mivel Faludy egész életében gyermek maradt, Danica jól megértette a benne élő gyermeket, megtalálta vele a hangot. Mindketten kifelé forduló, erős szociális, empátiás érzékkel megáldott, megvert emberek. Mint ahogy Faludy írói és költői eszközökkel fontosnak tartotta megörökíteni életének kisebb-nagyobb dolgait, úgy Milanovics Danica tanú és emlékiratíróként „kíváncsiskodva” Faludy körül, úgy érezte, hogy meg kell írnia a költőt, fotókban megörökíteni a jelent. Tudatában volt annak, amit Oscar Wilde, Faludy egyik kedves költője állít: „Amit nem írnak meg, olyan mintha meg sem történt volna.” Faludy is így vélekedett. Az öreget ez a kíváncsiskodás folytonos fotózás talán zavarta kissé, de nem mutatta, megszokhatta, talán szórakoztatta, hiszen tudta, a szó elszáll, az írás a kép megmarad. Meg aztán a hiúságát is legyezte a folytonos érdeklődés. Tudta, hogy az olvasók, a rajongók, az újságírók időnként idegesítőek, de a jelen megőrzése miatt szükséges rosszak. Hitt az írás erejében. Danica is. A szerző nem képzett újságíró, de jó újdondászként viselkedett, amikor lefotózott, feljegyzett, megjegyzett az öreg poéta utolsó évéről szinte minden lényegest, amit látott, tapasztalt. Igen, ahogy később a pereskedő özvegy a bíróságon megvádolta, - Danica valóban - „előre megfontolt szándékkal kíváncsiskodott”, rengeteg felvételt készített a költőről, barátairól, tudta, hogy ez valamikor fontos lehet. És igaza volt. Nem véletlenül idéz könyvében Faludy barátja, Csomós Róbert Az utolsó vacsora című írásából: „Faludyról minden morzsát össze kell szednünk, hagyatékul az utánunk következőknek, mert a költőóriás halhatatlansága és nimbusza az ő örökségük.” Hadd tegyem hozzá, nemcsak Faludy esetében megfontolandó ez, hanem minden jelentősebb írónk, költőnkről szólva is, hogy az irodalomtörténészek „alapanyagot” kapjanak az életrajzok és kritikák megírásához. Nos, Milánovics Danica ezzel az indíttatással, előre megfontolt szándékkal jegyzetelt, fotózott, ami a jelenben mindig egy kicsit idegesítő, de a későbbiekben, amikor cikk vagy emlékezés elkészült, és könyvben vagy újságcikkben látjuk viszont, belátjuk, hogy ezt a kis kellemetlenséget el kell viselni, érdemes elviselni. A szerző most 64 éves, fiatal-öreg, öreg-fiatal. Közvetlenül a nyugdíjas lét előtti napjait éli. A gerontológusok szerint a legaktívabb szellemi életkorban. Így is van. Évtizedekig polgári foglalkozására nézve, gyermekvédelmi szakemberként dolgozott. Hivatásának tekintette a szociális munkát, naivan hitt és hisz az emberek megváltoztathatóságában, hisz abban, hogy segíteni lehet és kell a megszomorítottakon, az elesetteken. És mint már említettem, hisz abban, hogy le kell jegyeznie, fotóznia, ami körötte történik. Eddig öt kis „dokumentum” könyvecskéje jelent meg, de nem tartja magát írónak, „csak” egy gyermekvédelmi szakembernek, aki ír. Mintha tudná, amit Ibsen oly találóan mond: „Az írás öngyógyítás.” A gyógyítás akkor is megvalósul, ha nem remekmű születik. A művészet terápia. Az írás önmagában is lehet gyönyörűség. Milanovics Danica nem tartja magát kirobbanó zseninek, tisztában van értékeivel. Most már az unokázáson és barátkozásokon kívül, azért él, hogy írjon, és azért ír, hogy éljen és csevegjen. Valóban nem zseni, de nyitott, olvasott, az élet gyakorlati részeiben különösen tájékozott nő, tudja, ki a rendkívüli ember, felismeri a tehetséget és tudja azt is, ki a rendes és ki a rossz. Dilettánsnak nem mondható, mert nem tartja magát írónak, nem büszkélkedik, legfeljebb titokban, hogy könyvei jelennek meg. Ő az önművelő polgár, aki eltartja könyvvásárlásaival az írókat, aki szereti a művészeteket. Örökmozgó, perpetuum mobile, akinek neve Milánovics Danica, de több a nevénél. Példa arra, hogy hasznosan kell élni. Másként nem érdemes. Legjobb és talán legidegesítőbb tulajdonsága a fokozott, időnként tapintatlannak érzett kíváncsiság. Szereti a természetet, szeret kirándulni. Repked a világban. Százhalombattán él már évtizedek óta, ott érzi magát otthon. Ott él férjével, aki türelmesen több évtizede elviseli öntörvényűségét, de aki talán beletörődött, megérti feleségének röpködő életmódját. Fia, Faludy valamikori barátja, a ma harminchét éves Vincze Attila Tamás. Könyvkiadó, könyvterjesztő, könyvszerkesztő és tollforgató. Tíz éve a Világóceán Kiadó vezetője. Két hasznos, népszerűsítő könyvét adta ki Faludyról. Az egyik egy „álinterjú- kötet”: Faludy világa, a másikat a népszerű ezoterikus írónővel készített interjúit tartalmazza: Faludy György, Szepes Mária: Gondolatok, portrék Máraira hangolva. Mindkét könyv a költőt népszerűsíti, hasznos adalék a Faludy-kutatóknak és a Faludyt tisztelőknek. Attila is ugyanolyan repkedő, örökmozgó, mint édesanyja. Járja az országot és kultúrát árul, vagyis könyveket, kultúrát terjeszt, de kevés ideje marad és keveset ír, pedig lenne tehetsége hozzá. Meg kellene írni azt az ötven kazettányi beszélgetést, amit az öreg költővel folytatott. Ezt a kitérőt meg kellett tennem, mert bevallom, befolyásolta, befolyásolja véleményemet, akár akartam, akár nem Milánovics Danica könyvének értékelésekor. Vincze Attila könyveinek értékelésében pedig befolyásol, hogy ő is meg édesanyja is Faludy barátja volt, miközben persze igyekszem megtartani elvemet, „csak a mű számít”.
Miánovics Danica könyvének külső megjelenésével is befolyásol. Jó kézbe venni ezt az ízlésesen megszerkesztett, szeretettel és szakértelemmel készített, szellősen szedett, könnyen olvasható, kézbe bújó, zsebbe tehető, kisalakú könyvecskét, nem megvetendő szempont, buszban, villamoson is olvasható. Drapp színű címlapján látható az öreg Faludy ismert alakja, sokat mondó fotója. Hosszú haj, kihajtott fehér ing. Sovány testét elfedi a már túl bő, szürke zakó, és a barna nadrág. Egyik kezét előre nyújtja, másikkal, mintha a székbe kapaszkodna. Kissé előrehajol, figyelmesen néz hallgatóira, úgy magyaráz, cseveg. Aki ismerte, mint magam is, még jellemző, nazális gyenge hangját is hallani véli. A kép mellett egy rövid mondat: „Egy jó barát visszaemlékezései a nagy költő életének utolsó évére és halálára.” A könyv hátoldalának felső részén két Faludy-idézet, amit a szerző fontosnak tartott kiemelni. Ezt én azért idézem, mert a szerzőre is jellemző, mit emel ki a költő több ezer oldalnyi művéből.
„Nincsen ember, írta Freud, aki valóban
hiszi, hogy meghal. Ebben tévedett.
Én már tizenkét éves korom óta
biztos vagyok, hogy egy nap elmegyek.”
„A sokmilliárd évnyi semmibe
úgy sejtem, nem kísér el senki se,
de örülök, hogy szeretnek, míg élek,
és én is nagyon szerettem, míg éltem.”
A hátsóborító középen egy kis bélyegnagyságú színes fotó. Ismert szituáció: a költő dedikál. A fotó felett, alatt megint egy jól kiválasztott Faludy-mondat, amit Vincze Attila jegyzett fel a költővel készített 50 interjúja egyikében: „Azon, hogy mi hozza a hosszú életet, még sose törtem a fejemet. Nem vártam. Ez egy váratlan átokként, áldásként szakadt a nyakamba.” A hátsó borító alján felirat: Világóceán Kiadó és a bolti ár: 1910 Ft., - véletlen, hogy ez a költő születési éve. És hogy ne lophassák el ott látható a kód. Az első belső oldalon a szerző és cím: Milánovics Danica Faludy György utolsó éve. Egy jó barát visszaemlékezései a nagy költő életének utolsó évére és halálára – személyes emlékek, feljegyzések, találkozások, fényképek és videofelvételek alapján. Alatta a szerző apró betűs kedves dedikációja, ami majd értékesebbé teszi fiaim számára az antikváriumban eladott példányt: Udvarhelyi Andrásnak Faludy György emlékére, megismerkedésünk alkalmából. Szeretettel. Danica. 2008. május 23. Alatta: Világóceán Kiadó 2007.
A mű XVII. fejezetből áll. Az utolsót elírták: XII. lett belőle. Mindegyik rész Danica és a költő találkozásait meséli el. Megtudjuk, hogy a 70-es években kapott ajándékba egy Faludy-Villont és férje dicsérte, hangosan felolvasta, neki nem tetszett, és évek teltek el, hogy Faludy nem létezett számára, de amikor elolvasta az 1980-ban kiadott Püski féle Összegyűjtott verseket, beleszeretett Faludy költészetébe és amikor hazajött költő igyekezett ott lenni rendezvényein és megismerkedni vele.
Egy rajongó könyve
A dokumentumértékű könyv, értékes forrása lehet a kutatóknak. Milanovics Danica kis könyvecskéje mindössze 112 oldal és hatvan kép található benne. Ha a tiszta szöveget nézzük, alig fele a könyvnek. A mű másik felét kitevő fotók legalább olyan sokat elmondanak a szerzőről és Faludyról meg feleségéről, baráti, ismeretségi köréről, mint a szöveg. Képes könyvnek is mondható. Egy rajongó könyve. Milánovics Danica joggal állítja magáról, hogy Faludy-rajongó. Önmagában nem baj, ha egy ember rajongó, hiszen ez a szeretet túlzott formája és ez nem ítélhető el. Sőt a rajongók tartják sokszor a hitet a költőkben, hogy érdemes élni, írni. A rajongó tehát végül is hasznos eleme az irodalmi életnek, hiszen ő az, aki megvásárolja, olvassa a költő műveit, aki elmegy író-olvasó találkozóira, aki szembe dicséri, baráti körben és mindenütt lelkesen mesél róla. Ő a költő legjobb propagandistája. A rajongó, élő, ingyen-reklám. Úgy hozzátartozik az irodalmi élethez, mint a kerthez a rózsa vagy a rózsához a tövis. Mert bizony időnként idegesítő is lehet a rajongás. De Milánovics Danica nem fanatikus rajongó. Lelkesedése nem idegesítő, legfeljebb időnként zavaró, mert őszinte, felfokozott szeretetéből fakad. Időnként, - talán rajongása, szeretete miatt, bulváros túlzással - túlértékeli a költőt: Nagy Költőnek, Költőfejedelemnek, Lánglelkű Óriási Szellemnek nevezi. De ez ízlés dolga. És hogy túlessünk a rossz híreken, időnként, észre sem veszi, érzelgős, giccses hangot üt meg. De talán ez is túlzó szeretetének tudható be. Az pedig szakmai hiba, hogy versként közöl egy prózai szöveget, ami más tördelésben nagyobb hatást tett volna. Ezt talán egy figyelmes korrektor kihagyathatta volna vele vagy prózába fogalmaztathatta volna át. Hogy lássák olvasóim, íme a versnek nevezett szövegből egy részlet, mely azt bizonyítja, hogyha egymás alá tördelünk rövid vagy hosszabb sorokat, még nem vers, még szabadvers sem. Ebben a szövegben pedig rímek sincsenek, gondolatritmus sincs. Vagyis nem vers. Viszont prózának elfogadható.
„Reggel Faludynál.
Felébredtem. A csend szava fájt.
Este whiskyt ittunk Fannyval – sokat.
Én kólával. Ő megivott kis híján két üveg pezsgőt is…
Az üres pezsgősüvegek még ott virítanak
a konyhaasztalon,
egyik alján ott kotyog a maradék.
Reggel van, most másnap reggel. Csillaghegyen.
Faludy Gyurka és Fanny otthonában.
Este Gyurkába csöpögött az infúzió.
Szobájában rádió szólt. Könyvet kért két sovány térde fölé.
Szomorú kép. A nagy költő a betegágyban…”
És most hadd írom le más tördelésben. Figyeljék meg, ez a prózai szöveg hatásosabb, mint az előző verzió.
„Reggel Faludynál. Felébredtem. A csend szava fájt. Este whiskyt ittunk Fannyval – sokat. Én kólával. Ő megivott kis híján két üveg pezsgőt is… Az üres pezsgősüvegek még ott virítanak a konyhaasztalon, egyik alján ott kotyog a maradék. Reggel van, most másnap reggel. Csillaghegyen. Faludy Gyurka és Fanny otthonában. Este Gyurkába csöpögött az infúzió. Szobájában rádió szólt. Könyvet kért két sovány térde fölé. Szomorú kép. A nagy költő a betegágyban…”
Remélhetőleg a szerző nem orrol meg az irodalmi „leckéért”. És ezek után, már dicsérhetem is a könyvet és szerzőjét, mert bírálat adja meg a dicséret hitelét. Habár a dicséret is gyanús lehet. La Rochefoucauld például azt írta erről: „Dicsérni nem nagyon szeretünk és érdek nélkül senkit sem dicsérünk. A dicséret ügyes, finom álcázott hízelkedés, amely másképp elégíti ki a dicsérőt és másként a dicsértet: a megdicsért érdemei jutalmaként fogadja, a dicsérő viszont saját méltányosságát és ítélőképességét kívánja bizonyítani vele.”
Nos én érdek nélkül dicsérem a szerzőt, sem kutyám, sem macskám, sem rokonom, se ismerősöm. És talán megbocsátható a sorokból áradó hűséges szeretet és a könyv egyéb értékei, hiánypótló volta miatt is. No meg, mert a műből kiderül, hogy Danica nemcsak mélységes szeretettel szereti a költőt. Nem felületesen olvassa, érti is. Többnyire okos, megértéssel írt a költőről, látszik, hogy ismeri kívül-belül. Úgy szereti, tiszteli, mintha nagyapja volna. Nem véletlen, hogy a mindig szeretetre és elismerésre vágyó öreg poéta szerette a mindig szeretetre és elismerésre vágyó rajongóját, akit még Fanny-project előtt ismert meg és „sziporkázó barátjának” titulálta a Pokol tornácán című könyvében is. Danica művének értékét az is adja, hogy nemcsak Faludy György utolsó hónapjairól ír, hanem lényegéről is, egyrészt ízelítőt kapunk a költő műveiből is a jól kiválasztott versidézetekkel, másrészt jobban megértjük a poéta egyéniségét, mert plasztikusan, élethűen írja le a költő magánéleti és társasági viselkedését. Ebből a könyvből megtudhatjuk, hogy a népszerű költő – körül-rajongottsága ellenére - mennyire magányos, magára hagyatott, hogy a rajongók – kivéve Danicát, Fannyt és néhány valódi barátját – csak szívükre vették a költő sorsát, gondját, vállukra venni nem voltak bolondok. Beszélgettek vele, csodálták, dicsérték, meghallgatták adomáit, itták borát és aztán hazamentek. A költő pedig egyedül maradt. Talán ez a magány vette rá, hogy meggondolatlanul elvegye feleségül Kovács Fannyt, meg talán élettárásával, Erickel való kapcsolata is meglazult. És akkor jött egy nem volt hozzávaló, nem eléggé művelt, kissé közönséges, csábító, szép fiatal nő, aki azt mondta neki, hogy szeretlek Gyurikám. És a szeretetre és igazi társra vágyó költő, támasza lett, szerette a maga módján, még ha érdekkel is, intézte ügyes-bajos dolgait, mindvégig mellette volt, ápolta, simogatta.
Ami a felség viselkedését illeti.
Danica egy nehéz helyzetben lévő fiatalasszonyt mutatott meg olvasóinak, akire a sors túl nagy terhet rakott. Az addig csak egy híres emberrel kötött házasság előnyeit élvező, férjével talán a kelleténél jobbal büszkélkedő, dicsekvőnek látszó, addigi fiatal életében többnyire csak a sikert élvező költőfeleség szerepét játszotta és élte, aki talán akaratán kívül kétes értékű celebbé vált a bulvársajtó jóvoltából, a média kedvenc témájává lett. Fanny, a kis hippilány, ahogy önmagát nevezte, közszereplővé nőtte ki magát. Nehéz objektív képet rajzolni, mert a róla szóló újsághírekből többnyire a botrányokról értesültünk a 92 éves aggastyán és a nála 65 évvel fiatalabb csinos nő, állítólag haszonleső házasságáról. A média pedig most sem a lényeget írta. Hanem, azt hogy egy férfitől szerette el az öregembert, hogy a férfi, az élettárs, Eric elmenekült e hármas kapcsolatból. Azt sugallták, hogy Fanny úgy érezte, meg kell szereznie a Szent István körúti lakást a fővárosi önkormányzattól. Úgy gondolta, hogy ez jár nekik. Azt írták, hogy meztelenül fényképezkedett öreg költőférjével, hogy annak halála után eladósodott és el kellett adnia a csillaghegyi szép lakást, hogy férjének könyveit, tárgyait, hagyatékát kezdte kiárusítani, hogy az irodalmárok nem szívesen írtak férjéről, mert tartottak Fanny pereskedő természetétől… Lehet, hogy mindezen hírek talán nem is jellemzők Fanny személyiségére? De annyi bizonyos, hogy az átlagolvasó elől a bulvár eltakarta az igazi Fannyt. Nem volt módunk megismerni a valódi Kovács Fannyt. Milánovics Danica inkább javított, mint rontott valamelyest ezen a bulvársajtó által rajzolt torzképen. A könyv arról is szól, hogy egy feleség, aki a híres költő dicsfényében élt, és valamelyest részesült annak sikereiből, anyagi jólétéből, most a költő megbetegedésekor, szemben találta magát a felelősséggel. Talán ez az igazság. Túl nagy volt ez a felelősség, a teher. Érthető, hogy időnként pánikba esett, hogy az italba menekült. Persze, hogy néha elveszítette fejét. Érthető, hogy időnként agresszív volt, veszekedett. Ez megbocsátható ebben a nehéz, embert próbáló helyzetben. Az vesse rá az első követ…
Danica visszaemlékezéseinek utolsó fejezeteit olvasva, időnként könny szökött a szemembe, a szánalom, a sajnálat érzése kerített hatalmába, amikor a szerencsétlen fiatalasszony és a 96 éves öregember elmúlás elleni küzdelmeinek tanúja voltam. Olyan reménytelen küzdelem volt ez, mint Márai Sándor és felesége Lola küzdelme, amit a Napló utolsó, legőszintébb kötetéből ismerhetünk meg. Íme egy megható részlet az utolsó éjszakáról, Faludy élet-halál küzdelméről. „Szeretném elfelejteni azt a rettenetes éjszakát – emlékezett Danica – Gyurka haját, arcát simogattuk, de ettől még nem tért magához. Haldoklott. Mi ilyenkor a teendő? Kinek mi a felelőssége egy ilyen helyzetben? Fanny ott aludt mellette ezen az éjszakán is. Én az egyik szobában, az emeleten Fanny édesapja és Jancsi a másik szobában. Nem sokat aludtunk. Faludy állapota reggel is változatlan volt. „Ébredj Gyurkám!” – kérte tőle Fanny, de ő ekkor már minden jel szerint, más dimenzióban létezett. Jancsi – (Danica íróbarátja. A szerk.) és én elmentünk, mindenki a maga dolgára. Össze-vissza telefonálgattam, mit lehet tenni ilyenkor, milyen orvos, kórház kellene, ki tudna segíteni? Fanny délután négykor esemesezett: Gyurka meghalt.”
Aztán olvashattam a temetésről, a torontói Faludy emlékpark avatásáról, a költő kanadai barátairól, Ericről – akiről később tudtuk meg, hogy öngyilkos lett Katmanduba. Hat év múlva kezembe került Milánovics Danica újabb könyve – Te vagy a hajnalcsillag avagy ősök és utódok között. Ebben a kötetben külön fejezetet szentel Faludynak és amkor a szerzővel újra találkoztam, elmesélte a könyv tragikomikus utótörténetét, elküldte a per iratait.
Egy tragikomikus per
Igaz lehet a régi rómaiaknak tulajdonított mondás kétszeresen is. Habent sua fata libelli, azaz a könyveknek megvan a maguk sorsa. Tótfalusi István, a kiváló műfordító és ismeretterjesztő szerint ez felületes és csonkolt megfogalmazás, mert az eredeti szólás Terentius Maurusnak A betűkről, a szótagokról és mértékekről című poétikai tankölteményéből való és pontosan így írta: „A könyvek sorsa attól függ, mennyire tudja befogadni az olvasó”. Esetünkben a csonkolt forma igazsága is tagadhatatlan, hiszen Danica könyvének is meg volt, megvan a maga sorsa. Az anyaggyűjtés, megírás, a kiadás körülményei, és persze a fogadtatás, a siker. És a per. Milánovics Danica, aki szinte együtt szenvedte végig a családdal Faludy utolsó évét, és egy időben jó barátnője volt az özvegynek, baráti kötelességének érezte, hogy külön dedikált példánnyal kedveskedjen, amire a válasz váratlanul, meglehetősen durva volt. Fanny beperelte volt barátnőjét. Pedig mint közszereplőnek tudnia kellett, hogy a véleményeket el kell viselni. Ráadásul, a szerző véleménye nem volt sértő. Fanny Danicával hosszú ideig barátkozott, meghívta férjének rendezvényeire, életének bizalmas részeleit mesélte el neki, rengeteget esemeseztek, órákig beszélgettek telefonon, sokat csevegtek ital mellett hármasban a költő asztalánál, együtt ápolták a beteg költőt, együtt ültek a költő halálos ágyánál, és együtt aggódtak. Összekötötte őket a költő iránti szeretetük. Aztán a költő halála után elhidegültek egymástól. Fanny egyedül maradt. Megszűntek a mulatozások, a szereplési lehetőségek. Fogytak a barátok. A magány pedig rossz tanácsadó. Amikor Fanny beperelte Danicát, nem vette figyelembe, hogy férje szerette és kedvesen sziporkázó barátjának nevezte, hogy Danica mindig önzetlen és segítőkész volt velük és talán tudatában volt annak is, hogy a békességet szerető öreg férje, bizonyára ellenezte volna a pereskedést.
Az özvegy – mint később kiderült – megalapozatlan vádja, állítólag személyiségi jogainak és férje kegyeleti jogainak megsértése volt. Végig olvasva a jogi bikkfanyelven, magyartalan, nehezen érthető peranyagot, sajnos azt kell írjam, hogy felesleges, csak anyagi és erkölcsi kárt okozó, tragikomikus tyúkper volt. Vihar egy pohár vízben, amelynek egyik elszenvedője a gyanútlan, jószándékú Danica volt. És persze szenvedett bizonyára az özvegy is, aki meg volt győződve igazáról. A hamis tudatú ember nem tudja, hogy hamistudatú. Öt hosszú évig húzódtak az idegőrlő hosszadalmas tárgyalások, Danicának minden egyes alkalommal Százhalombattáról kellett utaznia Budapestre. Szerencsére, sajtóbotrány nem lett az ügyből, a szenzációra éhes hiéna-újságírókat nem értesítették, - ez az első tudósítás a perről - mert egyik fél sem akart botrányt. Én vagyok az első és nem örülök, hogy hírt adok az ízléstelen perről, de a könyv történetéhez hozzátartozik. Kis magyar tyúkperben mindenki veszített. A szerző, Milánovics Danica megnyerte ugyan a pert, de rengeteg energiáját és idejét emésztette fel viszálykodás. A halott költő is veszített erkölcsileg, nem emelte tekintélyét a hozzá méltatlan tyúkper. Az özvegy veszítette talán a legtöbbet. Nemcsak ötmillió forintot, hanem maradék tekintélyét is, amely ismét csorbult a közvélemény körében – már, aki tudott a vesztes perről. Fanny ismét veszített hiteléből. Éppen szándékával ellentétes volt az eredmény és akik tudtak a perről, azoknak a szemében a gyakori botrányhős, a mindenáron pereskedő képét erősítette meg. És persze veszített a jogi szakma. A peranyag fogalmazói megerőszakolták a magyar nyelvet. Ha lenne pénzem és energiám, beperelném őket nyelvrontásért, a magyar nyelv méltóságának, személyiségi jogainak megsértéséért. Miért nem tanulnak meg magyarul jogászaink? Pedig elődeik, Kölcsey, Eötvös Károly, Kossuth, Deák és a kevésbé ismert valamikori kollégáik bizonyították, hogy lehet egy jogi szöveget szép magyar nyelven is megírni. Vagy a nyelvrontásnak, az érthetetlen jogi tohuvabohu nyelv használatának oka: az igazság eltakarásának szándéka?
Pedig talán nem kellett volna pereskedni, hiszen Milánovics Danica jószándékúan, tapintattal írta meg könyvét. Mintha csak megérezte volna Danica a könyv írása közben, hogy volt barátnője, Kovács Fanny olyan pereskedő kedvű ember, aki azt hiszi, ha a bíróság igazat ad neki, akkor igaza is van. És talán azt is tudni vélte, hogy Fanny pereskedéseit jó jövedelmi forrásnak tekinti, amikkel adósságait kívánja csökkenteni. Milánovics Danica, mint kiderült, joggal félt. „A falra festett özvegy” valóban megtámadta, megfeledkezve volt barátnője önzetlen segítségéről. Ismerve az állítólag pereskedő kedvű Fannyt, Danica nagyon vigyázva fogalmazott minden mondatot, mert félt a pertől, ezért ügyvéddel nézetett át minden oldalt, nehogy támadási alapot szolgáltasson, nehogy megsértse a költő és felesége személyiségi jogait. Így aztán a könyvben – a feleség vádjával ellentétben – egyetlen elmarasztaló jelenet, jelző sem olvasható. És a bíró is így látta, így döntött. Ennyit a szomorú, Fannynak költséges, vesztes tyúkperről.
(Aki többet akar megtudni, az olvassa el Milánovics Danica Te vagy az esthajnalcsillag, avagy ősök és utódok között című könyvének Faludy Györgyről szóló fejezetét - (Világóceán Kiadó. Bp. 2014. 212-223.l.) vagy az olvashatatlan peranyagot. - Mindezt el kellett mondanom, mert az irodalomtörténetbe a befogadók, az olvasók is hozzátartoznak. Hiszen olvasók nélkül az íróknak felkopna az álla.
xxx