Egy fél történet
Írta: Egervári József
Közzétéve 5 hónapja
Megtekintések száma: 95
Egy fél történet
Csak fél, az egészet felesleges elmesélnem, mert az első ötven esztendő eseménytelenül telt, belesüppedve a kispolgári dekadencia ragadós mocskába, a reménytelenség alkoholban oldódott, a depresszió démonai éjszakánként az ágy szélén vihogtak, csak a halál mutatott alternatívát a szabadulásra. Persze, a siker szépségtapasz volt antiszociális létemen.
Péntek volt, jól emlékszem, a kék óriásplakátok megtöltötték a kisváros központi terét; csak a platánok tiltakoztak, sűrű lombjuk, nyújtózó ágaik olvashatatlanná takarták az egy mondatba szőtt állami „bölcsességeket”.
Lezajlott a megnyitó, sokan voltak, elégedetten dörzsölte kezét Gubai Gerzson, a galéria tulajdonosa.
– Még a végén világhírű leszel – veregette meg vállamat. Csak egy grimaszra futotta tőlem, bár élveztem a sikert, a sok pénzt, de oly egyedül voltam a világban, akár az igazság, mely lassan pőrére vetkezve küzdött a barikádokon.
A látogatók már eloldalogtak haza, csak néhányan ácsorogtak a festményeim előtt.
Fehér gatya, sötétkék blúz, hátközépig érő vörös, göndör hajzuhatag. Félrebillentett fejjel bámulta a Mennyország és pokol című festményemet. Nem láttam az arcát. Odasétáltam hozzá.
– Pimasz képek, cinikusak és arrogánsak – jegyezte meg.
– Tényleg azok? – kérdeztem meg mosolyogva. Felém fordult.
– Elkéstem a megnyitóról. Nem ismerem a művészt, de ezek a pimasz, cinikus, arrogáns képek tetszenek – közölte. – Megismerkednék az alkotóval.
– Mindegy, ki az alkotó, a festmények már önálló életre keltek.
– Igen. Talán így van.
– Szia, Kamilla! – lépett hozzánk Gubai. – Eljössz velem vacsorázni?
– Szia, Gerzson! 2328-ban. Akkor érek rá.
– Sejtettem – válaszolta sértetten a férfi.
Kamilla váratlanul megfordult, kiverte kezemből a poharat, melyben finom, száraz vörösbor volt.
Az ingemre és a nadrágomra löttyent mind, a pohár ezer darabra tört a galéria márványkövezetén.
(Tízévesen, már nem emlékszem mi okból, nagyanyámnál aludtam és Lujza is, nagyanyám húgának lánya, aki tizenhat körül lehetett. Egy ágyba kerültünk, nagyanyám a másik ágyban horkolt, Lujzin csak egy bugyi és melltartó volt, rajtam egy kisgatya, összebújtunk az óriási dunna alatt, átölelt, éreztem hátamon kemény melleit, forró hasát. Tízévesen már elég jól tudja az ember, hogy férfi. Aztán megfordult, én utána, hozzábújtam, átöleltem, úgy tűnt, hogy mélyen alszik, egyenletesen szuszogott, én pedig néha mozdultam, tenyerembe keveredett a melle. Tízévesen már érzi az ember, hogy férfi. Be akartam jutni a melltartójába is, de nem sikerült, így a bugyija felé indult a kezem. Épp csak befurakodtam két ujjammal, megtapintottam az erőteljes szőrszálakat, akkor Lujzi megmozdult. Gyorsan elkaptam onnan a kezemet. Még néhányszor próbálkoztam, aztán én is elaludtam.
Néhány év múlva jót nevettünk ezen az egészen.
– Nagyon felizgattál, te kis mocsok! – vigyorgott Lujzi –, de egy kölyöknek csak nem hagyhattam, hogy a bugyimban kotorásszon.)
Kamilla megdermedt, nem mozdult, szeme elkerekedett. Megbabonáztak az orrán és arcán táncoló szeplők, gyönyörű, zöld szeme, telt ajka.
– Jaj, ne haragudj! – kiáltott fel rémülten. – Az én hibám. Elviszlek haza, gyorsan kimosom. Nem tart sokáig, remélem, a folt is kijön belőle.
Nem tiltakoztam. Gubai abban a pillanatban nagyon utált engem.
(Nagyapám szerint a nők arra valók, hogy boldoggá tegyék a férfiembert, majd megtudom. Nem fejtette ki, hogy ez mit is jelentett az ő értelmezésében, de elhittem neki.
– Na, nem repedt meg? Bassza meg! – közölte dohogva, amikor megszülettem, mert lányt várt első unokájának, de ettől függetlenül egészen jól kijöttünk egymással. Amikor józan volt, fantasztikus történeteket mesélt, órákon át hallgattam. Már akkor rácsodálkoztam, hogy mily gonoszak tudnak lenni az emberek.)
Ott ültem Kamilla nappalijában, fekete zokniban, kék alsógatyában és ciklámenszínű fürdőköpenyben.
– Bedobtam a mosógépbe. Meg is szárítja – közölte. – Jól nézel ki ebben a fürdőköpenyben – mosolyodott el. – Egy szelfi? Velem?
Éjfélig beszélgettünk, közben sokat nevettünk. Úgy tűnt, a hetedik dimenzióba sodródtam, ahol mézzel kenegetnek mindent. Hihetetlenül valóságosnak, ám mégis hihetetlennek tűnt. Kiderült, hogy Kamilla belsőépítész. Mutatta sok rajzát, tervét. Bámulatos könnyedséggel bánt a színekkel, a vonalakkal. Nem árultam el neki akkor még, hogy én festettem azokat a pimasz, cinikus, arrogáns képeket.
(Úgy gondoltam, nagy tisztelettel vagyok a nők felé, bár utólag azt mondom, inkább a félszegség és rácsodálkozás tartott kordában, önbizalomhiányos próbálkozásaim sokáig nem vezettek eredményre, pedig nagyon vágytam arra, hogy végre megöleljen valaki. Hosszú időn át csak beszélgetőtárs voltam, egy csodabogár, aki Shakespeare-t emlegeti, József Attilát, a modern drámákat, és jó hallgatóság, amikor kiömlenek a lelki bajok, ám mintha üvegből lettem volna, simán átnéztek rajtam, amikor udvarolni próbáltam. Persze, persze, sosem voltam egy Adonisz, sosem voltam nagy dumás, vicces épp csak kicsit, szóval így reménytelennek tűnt nőt szerezni magamnak.
Aztán egy főiskolai bulin megtört a jég, hajnal felé járt már az idő. Ha jól emlékszem, Beatrixnak hívták a hölgyet, enyhén spicces állapotban ácsorgott a rövidke lépcsősor tetején rövidke szoknyájában, melyet lassan és biztatón felfelé kezdett húzni. Nem álltam olyan messze tőle, hogy ne vegyem észre azonnal, hogy nincs rajta bugyi.
Másnap dél körül ébredtem, Beatrix ott feküdt mellettem. Jó ötletnek tűnt, hogy csupasz melleinek csókolgatásával ébresztem, ám felsikoltott, kiugrott az ágyból, maga elé kapta a takarót, s akkora pofont kevert le, hogy még két nap múlva sem hallottam rendesen a bal fülemre. Rövid kapcsolat volt, melyet a véletlen szült alkoholba mártva, a kijózanodás viszont megmutatta a valóságot.)
– Nem jött ki a folt. A nadrágodból és az ingedből sem – vágott egy grimaszt Kamilla. Oly bájos volt, hogy legszívesebben megöleltem volna. – Veszek neked egy gatyát és egy inget – mutatott rám. – Nem akarok hallani egy hangot sem! Legalább akkor találkozhatunk.
– Egy gatyát és inget megér, ha ismét látlak – feleltem.
(Első feleségem közgazdászként számokban és imákban látta a világot. Hilda okos volt, egy darabig szerettem az okosságát, kikezdhetetlen logikával és szakmai elhivatottsággal kezelte a kimutatásokat, mérleget, bevételeket, kiadásokat; a lakásban minden elvágólag volt elhelyezve, nem is értettem, miért jött hozzám.
Minden vasárnap templomban ücsörögtünk, ő áhítattal hallgatta a papot, én unatkoztam, családi ebédeken apja asztali áldást mondott, kávé után kicsit zsidóztak, kommunistáztak, majd mindenki békével hazament. Keveset szeretkeztünk, csak sötétben, Hilda még akkor sem volt hajlandó minden gúnyát levenni magáról. Sosem tartott tovább egy negyednyi misénél.
– Ne fess meztelen nőket és férfiakat – szólt rám egyszer szigorúan. – Isten nem díjazza a meztelenséget, mert az paráznaságot szül.
– Nem hinném, hogy ez Istent érdekelné – feleltem dühösen.
– Honnan tudod?
– Te honnan tudod, hogy érdekli?
Egyre kevesebbet festettem, a megvető pillantásai megbénítottak. Ha nem volt otthon, akkor is ezek a tekintetek kísértettek. Talán az a legpontosabb meghatározás, hogy uralta a teret, akkor is, ha nem volt ott. Gúzsba kötött.
– Tudod, hogy mi soha nem nevetünk? – szegeztem neki a kérdést.
– A világ nem vicces – közölte komoran. – Csak az idióták vihognak örökké. Másnap összepakoltam a cuccomat. Megvártam, amíg hazaér a munkából.
– Elutazol? – nézett végig rajtam, soha nem felejtem el azt a megvető grimaszt.
– Elköltözöm.
– Már ideje volt. Apám megmondta, hogy te nem vagy méltó a családunkhoz.
– Nem akarok méltó lenni.
– Na, látod, ez a baj, hogy te senkinek sem akarsz megfelelni.
– Nem. Tényleg nem.
Fellélegeztem. Két hosszú év után. Végre szabadon festhettem, kiállításokat rendeztem. Egyre több festményt vásároltak tőlem, külföldön is keresték képeimet.)
Kamillával két hónap után összeköltöztünk. Badacsonyban vettem egy házat, a teraszról a Balatont láttuk. Ő lakberendezett, én újabb képeket festettem. Imádtam, amikor dolgozott, teljesen átszellemült, imádtam, ahogyan főzött, azt is imádtam, amikor meztelenül a medencében úszott, amikor odaült mellém a teraszra, vállamra hajtotta fejét, imádtam, amikor büszke volt rám, és én is büszke voltam rá, pedig soha nem dicsérgettük egymást. Akartam, hogy ő alakítsa át új házunkat.
Ja, és továbbra is imádtam szeplőit.
(Második feleségemet Biankának hívták. Buja egy némber volt, kivételes adottsággal a helyzetkomikumra, sokat nevettünk. Biankának csak a szex és a shopping számított. Sok szex, sok shopping. Egy idő után már csak bevásárlóközpontokról, ruhákról, cipőkről, táskákról, ékszerekről beszélgettünk.
Nem, ezt rosszul mondom, valójában soha nem beszélgettünk, csak ő beszélt. És kifigurázta az embereket, ízléstelenül hahotázott, és közölte velem, hogy unalmas vagyok. A barátaim is. Nem érti, mit esznek rajtam. Persze, a nagyságos művész úr, elájulnak tőled, pedig nem tartasz el rendesen, vágta a fejemhez, amikor nem akartam megvásárolni az összes ruhát, amit kinézett magának. Másfél év szellemi nyomor. Minden más fontos volt, csak maga az élet nem, mely megállt, egy helyben toporgott, semerre nem akart indulni.
Három órán át festettem egy ördögalakot. Sokáig bámultam, amikor elkészültem vele. Bianka csak délután ért haza. Undorodva bámulta a festményt, aztán odalépett, ujjával vigyorgó képet rajzolt a félelmetes ördögfejnek. Először ki akartam dobni az emeleti ablakon, majd a konyhakést akartam belemártani, végül csak annyit mondtam, másnap elköltözöm. Már szeretkezni sem akartam vele.)
Nem tudott róla, Gubaival beszéltünk össze. Meglepetésprogram, közöltem Kamillával, öltözz fel. Mindegy, mi lesz rajtad, te akkor is gyönyörű vagy.
Hatvankilenc akvarelljét állították ki, egy német műkereskedő azonnal szervezni kezdte a berlini kiállítást. Kamilla orrán és az arcán a szeplők erősebben virítottak, láttam, hogy kapkodja a levegőt a megnyitó alatt. Néha felém pillantott, én pedig visszapillantottam.
(A férfiember úgy hiszi, mindig kell tartozni valakihez, ám én sokáig nem gondoltam úgy. Eltelt vagy húsz év, alkalmi kapcsolatoknál nem futotta többre, nem is akartam többet. Ismert művész voltam, egy paraszthajszállal szebb az ördögnél, de mindig akadt olyan nő, aki boldoggá akart tenni, én viszont már nem nagyon hagytam magam, a szabadságom mindennél fontosabbnak látszott. Nevetni, beszélgetni, szeretkezni, szabadnak lenni. Valamelyik mindig hiányzott, a nők úgy gondolták, én egy váza vagyok, ha vendégek jönnek, kitesznek az asztalra, büszkén mutogatnak, vendégség után pedig visszatesznek a szekrénybe vagy a fiókba.
Határozottan állítottam, hogy nem vagyok váza, pincsikutya sem, a szerelem felelősség, sőt, komoly munka, de én már egyre kevésbé akartam dolgozni, mert örökké elvárásokkal vezérelt világ akarta rám kényszeríteni a szabályait. Úgy tűnt, önmagamért engem nem lehet szeretni.)
Ültünk a teraszon, vörösbort ittunk, Kamilla nevetett, csacsogott, azt mondta, piszok vagyok, átvertem, de ettől még szeret.
– Eljössz velem Berlinbe? – kérdezte.
– A világ végére is elmegyek veled – bólintottam.
Akkor értettem meg, hogy életem eddigi része a történet első fele. Érdektelen, felesleges, semmire sem jó, ám a második fele most kezdődik. Olykor a férfiembernek is változtatni kell a cselekmény fonalán, hogy a történet jól végződjön. Mert imádtam Kamilla szeplőit. Az orrán, az arcán, és mindenütt.