Csíkcsekefalvi Szabó László
Írta: Novák Imre
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 203
Csikcsekefalvi Szabó László
Ezeken az oldalakon többször kerestünk már elő a múlt homályából, könyvtárak mélyéről méltatlanul elfelejtett, agyonhallgatott szerzőket. Így teszünk most is, amikor a XX. századi magyar szellemi élet egyik jelentős alakjáról, Cs. Szabó Lászlóról szólunk. Az ő élete és sorsa is rendhagyó. Neki is egymástól nagyon különböző életszakaszai vannak, őt is foglyul ejtette a történelem, a sors, az erőszakos hatalom. Élete utolsó 30 évét emigrációban töltötte. Ez a szakasz a magyar irodalom - Illyés által ötágú sípjának nevezett – idegenbe szakadt ágához tartozik.
1905-ben született Budapesten, de 1918-ig Kolozsvárott élt a „gyermekkor védelmező kristálygömbjében.” Aztán „szilánkokra zúzódott a kristálygömb”, ekkor újra Budapestre költöztek. A Külső-Józsefvárosban cseperedett fel, és „didergett a rengeteg idegen között.” Itthon és Párizsban folytatott egyetemi tanulmányokat, aztán gazdaságtörténetből szerzett doktorátust a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen. Néhány évig tisztviselő volt, majd a Magyar Rádió irodalmi osztályát vezette 1935-44 között. 1944-48-ig a Képzőművészeti Főiskolán művelődéstörténetet tanított, majd külföldre ment. Megérezte, hogy az ötvenes évek itthon a hiábavaló erőfeszítések ideje lesz, az értékek relatívvá lesznek, és marad a küzdés maga. Élt Rómában, Firenzében, majd 1951 és 1983 között a BBC munkatársa lett, de tudósította a müncheni Szabad Európa Rádiót is. 1984-ben bekövetkezett halála előtt tért csak haza. Az irodalmi élet normalizálódásával jelenhettek meg itthon is írásai. Sárospatakon nyugszik.
Mindig is a párbeszéd híve volt. Tudta, hogy ez minden emberi kapcsolat lényege, ami azon alapul, hogy értsünk szót egymással. Itthon rádiósként kereste a közös hangot a hallgatókkal, hidat építve a kultúra alkotói és befogadói között. Aztán jó darabig csak a külföldön élő magyarokkal folytathatott párbeszédet. Sokat tett az 1945 és 1956 után az idegen földrészekre szakadt írókért, az idegen nyelveken kialakult új magyar irodalom megismertetéséért, terjesztéséért. A huszadik századi magyar kultúra korpuszának egyik legizgalmasabb alakja, a hazai és külföldi magyar irodalommal és a modern világirodalommal is kapcsolatban élő és teremtő alkotó volt. Néha a gazdaságtörténész eszével gondolkodott a világról, ekkor bizonyos számára, hogy volt trójai háború, legalábbis elméletileg kellett volna lennie, hiszen Trója kulcshelyen volt.
Kikezdhetetlen hitelű szerző. Nem használta ki a kommunista kurzus kínálta előnyöket. Az európai múlt függetlenségi és szabadelvű hagyományai alapján az európai racionális gondolkodás képviselője volt. Azokat az evidenciákat kereste, amelyeket nem formálhat át semmilyen kultúrpolitika. A szabadság több szállal fonódik szövegeibe. Szépíróként, esztétaként, esszéíróként és tudósítóként is kiemelkedő volt. Azok közé tartozott, akik emelték Európában a magyarság imázsát. Idegenben is megőrizte anyanyelve szókincsét, árnyalatait.
A Nyugat esszéíró nemzedékének tagjaként indult. Ő is Babits „esszéköpönyegéből” bújt ki, mint oly sokan a század első harmadában. A dolgok mélyén rejtőző igazságok, a mozgatórúgók érdekelték. Kisujjában volt a művészet története. Európai műveltséggel, finom és érzékeny beleérző képességekkel írt a világirodalomról, a festészetről, szobrászatról. Ezek mentén futnak eszmetörténeti erővonalai. Komplex világleírást adott, amit a maga számára érvényesnek tartott. Esszéiben a tiszta ész kritikusa, személyes hangon szól, plasztikusan fogalmaz, véleményt mond számtalan látásmóddal. Ökonomikus gondolatgazdagság jellemzi.
Pályakezdésekor, a harmincas években megjelent „Magyar Néző” kötetének címét Besenyei Györgytől kölcsönözte. Szorongásokkal teli útirajz volt a „szégyenbe süllyedő hazánkról,” a tárgyi világ részletező rajzával. Szellemi meditációi során komplex világleírást adott. Az európai kultúra képeskönyvét adta a magyar olvasó kezébe. A gondolatok úgy futnak egymásra, mint a hullám a habokra.
Sorsát ismerve szívbemarkoló olvasni, ahogy hősei Kolozsvárról Bázelba utaznak, és út közben a Budapesti Hírlapot olvassák. Ők megtehetik, a szerzőnek ez több évtizedig nem adatott meg. El kellett távolodnia a hazai kulturális élettől, az irodalom, a színház, a páholyok és filmek világától, a pesti flasztertól, kávéházaktól, szerkesztőségektől. Külföldre került, de soha nem feledte hangulatukat, szellemiségüket. Bárhol is járt a világban, bármelyik múzeumban, előadáson, bármely műről írt, az anyatejjel magába szívott magyar kultúra hagyományai hatják át írásait. Irodalmunk él műveiben. Északfok, titok, idegenség kifejezések mellett olvashatjuk, hogy a költő „szem a láncban”. Aztán a hasonlóság kapcsán a rokona és utóda szavakat szövi a mondataiba.
A művészetekről szólt Kölcsey, Széchenyi kritikai szellemében. Műveltsége, pontossága adta írásainak aranyfedezetét. Biztos kézzel írt. Jól ismerte a kortárs és a külföldi irodalmat is, de leginkább a klasszikus európai irodalomban volt jártas. Erre találjuk gondolati súlypontjait. Az angol esszé serkentette, Shakespeare-en nőtt fel. Nála a görögök örök kortársaink, a mondai Odüsszeusztól a valóságos Nagy Sándorig. Írásai kultúrtörténeti kalandozások, hol a verbálisan zseniális Shakespeare műveiben, vagy az európai festészet legnagyobb eretnekjének, Turnernek a világában. Aztán Munch jelképrendszerét elemzi, aztán Strindberg téveszmés világát boncolgatja. Ír a szobrászat és az építészet kapcsán a kövek szimbolikus nyelvéről, de elemzi a szó szókratészi értelmében a filozófus Michalengelot. Minden tud a kultúrtörténetről. Klasszikus embereszménye összekapcsolódik a modern emberi tapasztalatokkal, amelyet töprengések és felismerések szőnek át.
Vonzották a konfliktusok. Szerette a különös helyzeteket, vizsgálta a szerelem titokzatos világát, a lappangó izgalmakat, az elfojtott vágyak okozta gyötrelmeket és a féltékenységet. A világ dolgait összegyűjtő, megjegyző hajlama révén kerülnek a történetek a műveibe. Hősei minden tükörbe belenézhetnek, hiszen ismernünk kell minden arcunkat, mint ahogy Cs. Szabó is kíváncsian figyelte, mit hoz a sorsa, ha önmagát követi és nem hajlít gerincet, hiszen a lélek kiadja a hazugságot, mint a víz a halottat.
Gyermekkori álmaiban világkalandornak képzelte magát, aztán ez a sors jutott neki osztályrészül. Protestáns vándordiákként élt lelkében hordozva hazáját az emigrációban. Valóságos kalandozás lett az élete az ábrándozó utazónak, de a magyar irodalom alakjai elkísérték útján. Szenczi Molnár Albert mellette könyökölt a heidelbergi hídon. A leideni harangszót Apáczai Csere is hallgatta, Canterburyben Szepsi Csombor adott latinul útbaigazítást. Erasmus sírkövét a bázeli dómban Pariz Pápaival olvasta, de Bethlen Miklós, Faludi Ferenc is kísérte útjain. Emberi élményforrásokból táplálkoznak esszéi, megfigyelési laboratóriumában állapotleírást végzett. Nem a „vadmagyar ködevés” történelemszemlélete vezette, gondolatait nem ez foglalkoztatta. Magyarul írt magyaroknak. Mondatai súlyosak. Nála mindennek tétje van. Hol a szabadság vész el, hol a föld, hol az ember.
Írásaiban hősei is bebarangolják Európát, ő pedig tájékozott idegenvezetőjük, lépten-nyomon előtörnek emlékfoltjai terekről, házakról, templomokról, csataterekről, vagy festők, építészek szülőhelyeiről. Felidéz egykori lódobogásokat, kalapácskoppanásokat, vésősercenéseket, ecsetsuhogásokat. Nála a zenész úgy mondja ki Bach nevét, hogy a tölgyfák is meggörnyednek a tisztelettől. Hősei találkoznak a „hazajáró lelkekkel a sóhajtó sírok mellett”, és „márvány szerecsenek őrködnek a doge álmán.” Hősei közt akad okos és fárasztó figura, hiú és balszerencsés, kisszerű hivatalnok, nagy hódító, megígéző szépség, nyugodt családi életre vágyó asszony. Közös bennük, hogy sorsuk a véletlenek és a kettősségek áldozata, mert bármi lehet, egy üstökös eshet szibériai erdőbe, de zuhanhat Rómára is, és az „igazi szerelemben a tavasz viaskodik a téllel.”
Választ keresett az emberre, hogy miért van úgy, hogy a férfiak egész életükben kiagyalt ellentétek közt vergődnek, miért kívánják a bölcsek máglyára a látnokot, és miért vágyik néha a test és a lélek másra, de nem élhetünk lelkünk súlya ellen.
Nemzedékének páratlan írója volt. A művészettörténet asszociációkból álló tengerén hajózott. Ott pedig az a lényeg, milyen kontinensek, szigetek közt vezet az útja, és mi rejtőzik a tenger fenekén. A lényeg, mi történt az emberrel, mit tettünk, és milyen lett a táj, vagy milyen lehetett volna. Nem volt begyakorolt munkamódszere, nem állított az írásaihoz „alapvázat”. Írt, aztán sok változat végezte a papírkosárban. Azt mondta, hogy általában az ötödik átirat kerül az olvasóhoz.
A gondolkodó szellemtörténész együtt élt benne az epikussal. Mondabeli és valóságos történetek összefüggéseiben nyomozott városok kultúrtörténetiben. Dramatizálta a városok életét. Párizs, Róma, London és más európai tájakat járva felidézte múltjukat, meghatározó történelmi eseményeiket, sorsfordító alakjaikat, az ott élők érzéseit, önképét, világlátását. Városépítészeti tanulmányokat is olvashatunk, melyekből művelődéstörténeti összefüggéseket bont ki, hiszen „az istenek halnak, az ember él”- ahogy Babits írta.
Mesebeli hegycsúcsokra ülve, bölcselkedő poéták módjára az ember helyéről, az emberiség dolgairól elmélkedik esszéiben. Évszázadok látóhatárát kémleli. Arab hajósok, görög gályák, római légiók vonulnak előtte, zajos harcosok üldözik egymást a népvándorlás korában. Ellát a kalandozó magyarokig is. Mesél „a végítélet hírével betörő Góg és Magóg fiairól”, akik zsákmányért, rabszolgáért mentek Nyugatra, amíg nem „érvényesült a csökkenő hozadék törvénye, és nem nőtte túl az áldozat a megszerezhető kincs értékét. De más tanulságot is kiolvas ebből, mikor a gazdaságtörténész összekapcsolódik benne a kultúrtörténésszel. Rávilágít, hogy oka volt a letelepedésnek, mert a kalandozó magyarok között nehéz volt rendet tartani az állandó harcban, ezért a portyázás helyett a békés földművelés, állattenyésztés, kézművesség biztonságosabb életet jelentett, főleg akkor, ha sikerül kiegyezni a szomszédokkal.
A nyelv nála nem csak forma és lehetőség a gondolatok pontos megfogalmazására, hanem törekvés is, hogy minden mondatának legyen igazsága, legyen az egy felismerés, vagy egy állítás világunkról. Kedveli a fanyar próféciákat. Megszívlelendő életbölcsességeket is tanulhatunk tőle, mikor azt olvassuk, hogy a mániákus ember mindig erős, és a munka megóv a kötélhuroktól, vagy a beretvakéstől. A percek rabjai vagyunk, és földi halál aprólékos kézműves munkájától félünk. Két nagy kísértésünk van: a kötelesség és a szerelem. Kárhozat és megváltás nélkül élünk a magunk szeszélyeinek, veszélyeinek. Ezért van az, hogy senki nem győz a földön, és mindenki a másikat irigyli.
Bölcsen szomorkás, férfias hangon írt. Erkölcsi fegyelem és éber gondolkodás jellemezte. A mozaikrakó mesterek elmélyültségével, összpontosításával dolgozott. Kompozícióteremtése az ok-okozati viszonyokra épült. Tudta, mitől keseredik meg a levegő a Földünkön.
Cs. Szabó László végülis itthon van, bár hosszú idő telt el az 1936-ban kapott Baumgartner-díja és az 1990-ben elnyert posztumusz Kossuth-díja között, de művei már köztünk élnek. 1949-ben nagyot fordult vele a világ, ahogy finoman fogalmazott. Addig „hazulról nézett kifelé, majd kívülről nézett haza.” Csendes feltámadás volt újbóli megjelenése az itthoni irodalmi életben. Hazahozta portyázásai hasznosnak ítélt zsákmányait, miután megtapasztalta, hogy csakugyan a „legszebb az élet egy öreg magyar tornácon s a görög tengerparton.” Talán újra belekerül az irodalmi vérkeringésbe.