Cimbi
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 279
(Prológ
Ez nem az én történetem – szerencsére –, hallottam valakitől, aki olvasta már a neten. Állítólag így zajlott. Vagy másképp. Hivatalosan semmiképpen sem történhetett így, nem hivatalosan – Mammon isten cinikus vigyorától kísérten –bárhogyan történhetett. Én nem tudhatom, ám semmit nem változtat a lényegen a történet valóságtartalma, mert a szereplők karaktere formálja félelmetesen valóságossá ezt a kitalált világot, olyan valósággá, melyet én nem szeretek.
Nem hagyott nyugodni, napokon keresztül gyötrődtem, hogy van-e jogom nekem is megírni, a saját tollammal, aztán úgy döntöttem, muszáj megírnom, pusztán fantáziámra hagyatkozva, mert ez a történet nem csak az életről és halálról szól, nem csak a reménytelenségről, hanem a felelősségről és a szeretetről is.
Nem volt választásom, remélem, senki nem fog megróni érte!)
Cimbi
A forróság vadul mellbe vágta, amint kinyílt az IC ajtaja, június végén a nyár harmincnyolc fokra hevített, mozdulatlan levegővel fedte be a kisváros vasútállomásának jellegtelen épületét, az előtte nyújtózó síneket; a forgalmista sapka nélkül ácsorgott, világoskék ingben, hosszú, sötétkék nadrágban, ám lábán – teljesen szabálytalanul – csak egy narancssárga strandpapucs volt.
Meglengette zöld tárcsáját, a vonat fújtatva megindult. Sikána Diána csak állt a felforrósodott peronon, igyekezett levegőhöz jutni, de csak furcsa hangok törtek elő torkából, légcsöve lángolva lüktetett. Néhány pillanat után felkapta táskáját, elindult az állomásépület felé. A diplomamunkája ide szólította, a világ végére, hamarosan Dr. Sikána Diána lesz, pszichológus, de még várt rá két nehéz hónap a gyermekotthonban.
Tíz percet ácsorgott az állomás épülete előtt, az árnyékba húzódva, amikor csikorgó kerekekkel fékezett előtte egy öreg Ford, kövér, kopasz férfi ugrott ki belőle.
– Maga a pszichológus? – intett felé kérdőn. Diána bólintott. – Ez a dög nem akart beindulni, úgy kellett berántani – ütögette meg hatalmas tenyerével a kocsi tetejét. – Ez sem bírja már az őrült forróságot. Jöjjön, elviszem az intézetbe. A férfi izzadt és büdös volt, a teljesen leengedett ablakok nem sokat enyhítettek az örvénylő szagokon, Sikána Diána hányingerrel küszködött, reménykedett, hogy az intézet nincs túl messze.
– Vadkerti Rita vagyok, az intézet helyettes vezetője. A főnök nincs itt, Keszthelyre ment. Pénz kellene. És új munkaerő. Mindenki menekül innen. A kölykök olyanok, mint a muzulmánok a keresztes háborúk idején, se rendes hitük, se szeretet bennük, csak a vad ellenállás és a mindent kikezdő gyűlölet, még szerencse, hogy nincs kardjuk. Majd körbevezetlek később, Anika, a portás felvezet a szobádba – Vadkerti igazgató-helyettes asszony idétlenül magas hangon felröhögött, termetes mellei megremegtek, a mértéktelenül sok dohányzástól megsárgult fogai vicsorgásba torzult vigyorgásban villantak; egy laza kézmozdulattal útjára bocsájtotta.
Az épület egy régi kastély volt, csak már kikezdte az idő, a vakolat foltokban hiányzott, a tető enyhén megroskadt, ha esett az eső, az emelet beázott, világosbarna, rozsdás mintákat festett a plafonra, néhol a penész is felütötte fejét, és mindenütt erőteljes hipószag terjengett.
Kenesi Annamária kemény kézszorítása, szúrós tekintete nem támasztottak bizodalmat az ifjú pszichológusban, ismerte ezt a típust, kegyetlen, bosszúálló, ellentmondást nem tűrő személyiség, aki mindenkit maga alá akar gyűrni. Mesterséges szőkesége, rövidre nyírt haja csak erősítette katonás vonásait, nőiességét már évtizedekkel azelőtt elveszíthette. Öt perc alatt mindent megbeszéltek, látszott az igazgatónő arcán, hogy nem kedveli az idegeneket, saját kaszárnyájának tekintette a gyermekotthont, ahol ő a parancsnok, élet és halál ura. Az első emeleten kapott egy légkondícionált szobát.
– A kiemelt vendégeknek van – vetette oda foghegyről Kenesi. – Remélem, nem lesz gond – fűzte hozzá, miközben fejét lehajtva vizslatta a fiatal nőt.
A folyosót váratlanul gyerekzsivaj verte fel.
Délután Vadkerti Rita – ígéretéhez híven – végigvezette az épületben, még a gondozottak hálókörletébe is bementek, négyágyas szobák is akadtak, de többségében húszfős körletekben laktak a gyerekek, a falakon évtizedes, felpenderült sarkú fotókat, rajzokat látott, lepusztult bútorzatot, silány berendezést. Az ebédlő melletti hálókörlet volt a legnagyobb, ott harminc emeletes vaságy támaszkodott egymásnak, a helyiség végében pedig egy teljesen külön, fehér lepedőkkel körbekerítve, akár egy csúf, rozsdás, baldachinos „műremek”.
– Az az ágy miért van elkülönítve? – kérdezte rámutatva a pszichológus.
– Azzal nem kell foglalkoznod – közölte hidegen Vadkerti. – Csak egy-két hónapig lesz ott.
Estére valamelyest lehűlt a levegő, sétált egyet az intézet elhanyagolt parkjában, az életerős, magas platánok árnyékában. Nem érezte jól magát, az igazgatóból és a helyetteséből áradó elutasító hidegség kedvét szegte; úgy hitte, itt mindenki repked a gyerekek körül, éjt nappallá téve lesik kívánságaikat, de ez a hely inkább hasonlított egy laktanyára, mint egy gyermekotthonra. Belépett az épületbe, melynek falai még mindig ontották a forróságot, az ebédlő melletti hálókörletből kiabálást hallott, ajtó kitárva, legalább húsz gyerek gyűrűjében két fiú verekedett, egy fekete hajú, nyurga, és egy vörös, zömökebb testalkatú, a vörösnek már vérzett az orra.
– Mi folyik itt – ragadta meg a két fiú karját a fiatal nő. Csak néztek rá vad tekintettel, de egyik sem válaszolt. – Elmondaná valaki?
– A Rozsdás elcsórta Laura sütijét, és befalta! – toppantott a lábával egy apró kislány. – Mindenkitől elcsór mindent, de Laurától nem szabad. Megegyeztünk!
– Ki az a Laura?
A gyerekek szinte kivétel nélkül a lepedőkkel elfedett emeletes ágy felé mutattak. Sikána Diána bólintott, eszébe jutott az igazgató-helyettes figyelmeztetése, hogy azzal az „ággyal” ne törődjön. Lassan lépdelt, a gyerekek mozdulatlanul, pisszenés nélkül álltak, félrehúzta az emeletes ágy tetejéhez madzaggal rögzített lepedőt. Megdöbbenésében először meg sem tudott szólalni, de a kislány, aki teljesen kopasz volt, az ágyon feküdt, és csak a füleiben lógó fülbevalókról lehetett sejteni, hogy lány, elmosolyodott.
– Szia! Te ki vagy?
– Sikána Diána vagyok, pszichológus. De szólíts Diának.
– Szép vagy – mosolyodott el a kislány. – Akár egy angyal, olyan vagy. Pontosan olyan, mint ahogyan anyukám mesélte. De te igazinak látszol.
Diána felnevetett, pedig még mindig nem tért magához megdöbbenéséből. Az előbbi kis cserfes odasomfordált hozzá, tőle tudta meg, hogy Laura beteg, nagyon beteg, és ők vigyáznak rá, még éjszaka is, mert gyenge, nem tud egyedül felülni, járni, váltva járnak hozzá megitatni, mert itt nagyon meleg van. Rögtön látta az ágy körüli eszközökből, az infúziós állványból, hogy tényleg komoly a baj, a kislányt felültette, megigazította a párnáját, csuromvizes volt a pizsamája, adott neki inni. A gyerekek mindent elmeséltek; Laura már egy hónapja ott volt náluk, a hálókörlet végében, lepedőkkel eltakarva, olykor orvosok és ápolónők jelentek meg nála, néha éjszaka is. Vizesruhával megtörölgette a kislány arcát, kopasz fejét, rámosolygott. Az emeletes ágy melletti asztalkára tette hátizsákját, leült az ágy szélére, kezébe fogta a kislány vékony kezét.
– Ő kicsoda? – kérdezte Laura, és rámutatott a hátizsák zippzárján himbálózó műanyag figurára.
– Ő Cimbi! Anyukámtól kaptam, amikor hatéves voltam. Féltem az iskolától, nem akartam egyedül ott maradni. Anya azt mondta, hogy Cimbi majd vigyáz rám.
– Aranyos a Cimbi! Anyukád is aranyos lehet. Cimbi olyan, mint egy kutya. Egy kutya, aki vigyáz rád.
– Cimbi igazából farkaskölyök.
– De már húszéves, akkor nem lehet kölyök – Diána hangosan nevetetett, a szívét szorító fájdalom kicsit enyhült.
– Tényleg nem. Akarod, hogy rád is vigyázzon Cimbi? – a kislány szeme elkerekedett, elmosolyodott, aztán bólintott.
– Igen, ha Cimbi engem is tud szeretni, és nem fél tőlem, mert ilyen csúnya vagyok, csak akkor.
A fiatal pszichológus kopogás nélkül rontott be Vadkerti Rita irodájába, aki rémületében megdermedt, még a konyakos üveget sem tüntette el íróasztaláról.
– Hogyan kerül ide az a beteg gyerek? Mit keres ilyen állapotban egy gyermekotthonban? – rontott neki a lassan magához térő igazgatóhelyettesnek.
– Ahhoz neked nincs közöd. Mondtam, hogy te azzal ne törődj – közölte morogva. – Ha Kenesi megtudja, hogy kavarsz, kitekeri a nyakadat. Tegyél úgy, mintha nem láttál volna semmit.
– Tegyek úgy? Normálisak vagytok ti? Az a gyerek beteg, méltatlan körülmények között rejtegetitek, akár egy állatot, a negyven fokban, felügyelet nélkül! – kiabált Diána.
– Úgy is elpusztul hamarosan.
– Elpusztul? Hogy beszélhetsz így egy gyerekről?
– Neked ehhez semmi közöd! Nem azért vagy itt, hogy a gyermekmentő angyalka szerepében tetszelegj – emelte meg hangját Vadkerti is, miközben az íróasztalban eltüntette a konyakos üveget.
– A fene sem tetszeleg, de ezt nem fogom annyiban hagyni!
– Diána, jöjjön velem! – szólalt meg az ajtóban az igazgatónő. Semmi jót sem sejtetett a hangja. Átmentek az irodájába, melyet vaskos, csörgő kulcscsomón lévő kulccsal nyitott, Vadkerti kerülte a tekintetüket, mielőtt kimentek az irodából, az asztalára helyezett egy aktát, kinyitotta, és elmélyülten tanulmányozni kezdte.
– Mi folyik itt? – szegezte a kérdést Diána az igazgatónőnek.
– Üljön le. Elmondom – intett a magas, szikár nő, szeme megvillant.
Gyűlölte, amikor valaki el akarta számoltatni. Az az ember még nem született meg, aki megtehetné, mert eltakarítja az útból. Kerüljön bármibe is.
– Hallgatom – ült le dühösen a hatalmas, faragott íróasztal előtti öblös fotelbe a fiatal nő.
– Laura menthetetlen, gyógyíthatatlan betegségben szenved, talán hetei lehetnek hátra.
– És akkor úgy kell tartani, mint egy állatot?
– Ne hőbörögjön! – csattant fel az igazgatónő. Tudta, vigyázni kell minden szavára, mert ez a kis liba megkeserítheti az életét. – Maga nem tud semmit, azt hiszi, idejön és megváltja a világot?
– Nem hiszek semmit. Ez a gyerek halálos beteg, ott van egyedül két négyzetméteren, senki nem felügyeli, senkivel nem kommunikál. Ön szerint ez normális?
– Mindent megteszünk, amit csak lehet.
– Ennyire futja?
– Sokkal többre, mint amit maga lát. A műszereket bekötötték az irodámba, ha bármi baj van, itt jeleznek, egy nővér felügyeli napközben a kislányt, az orvos rendszeresen látogatja, és a gyerekek jól elszórakoztatják, hiszen egy hálókörletben van velük.
– Biztosan árgus szemekkel figyeli a műszereket. És amikor nincs itt? A kulcsrazárt irodájában ki figyeli, ki hallja meg a műszerek csipogását?
– A kollégáim meghallják.
– Miért nincs kórházban a gyerek?
– Ez hosszú történet.
– Nem baj, ráérek – válaszolta dühösen Diána.
– Jól van, elmondom. Laura szülei külföldre költöztek. Nem bírták lelkileg a kezeléseket, a reménytelen küzdelmet, tudták, hogy Laura esélytelen.
– Szóval, gyáván megfutamodtak, egyedül hagyták a gyereküket, aki a halállal birkózik. Szép kis szülők!
– Ne ítélkezzen. Mindent megtettek, amit csak lehetett.
– Látom. Egyedül hagyták, méltatlan körülmények között, csak a tökéletes életük ne szenvedjen csorbát. Lelketlen gazemberek, hitvány, semmirevaló emberek.
– Dehogy, rosszul látja, mindent megtettek, megfogadták a legjobb orvost, az összes költséget előre kifizették, támogatták a gyermekotthont, még a temetési költséget is megelőlegezték. Én vagyok a kislány gyámja. Most én vagyok az anyja.
– Pfffff... – vágott egy megvető grimaszt a fiatal nő. – Ha ilyen anyám lenne, inkább árva szeretnék lenni.
– Ne pimaszkodjon. Az otthonért is tettem. Új rácsokra, új kamera- és beléptetőrendszerre van szükség, mert ezek a kis csirkefogók mindig megszöknek.
– És mennyi új játékot, könyvet, sporteszközt vásárolt ezeknek a kis csirkefogóknak? És mennyit tömtek a maga zsebébe ezek a túlérzékeny szülők, hogy mindezt hajlandó volt bevállalni?
– Ne feszítse túl a húrt! – állt fel az íróasztal mögött az igazgatónő.
– Nem feszítem túl. Intézkedjen, hogy Laurát azonnal költöztessék fel az én légkondícionált szobámba. A többit holnap elmondom, hogy még mit kérek neki.
– Maga nem utasítgathat engem, mert úgy kirúgom innen, hogy a lába sem éri a földet! – üvöltött Kenesi Annamária.
– Ne akarja megtudni, hogy én mit tehetek meg! Intézkedjen!
Egy óra múlva Laura már a pszichológus szobájában aludt. Mélyen és hosszan lélegzett, arca kisimult, kezében lazán fogta Cimbit.
– Rita néni azt mondta, hogy meghalok. Dia, mit jelent az? Milyen lesz?
– Nem tudom – csóválta meg fejét a fiatal nő, miközben még egy falat ételt adott a kislánynak.
– Anya azt mondta, hogy ő azt nem bírja elviselni. Én el tudom viselni?
– Nem tudom, Laura. Én is csak elképzelem, hogy milyen lehet.
– Szerinted milyen?
– Én úgy képzelem, lehunyja az ember a szemét, egyik pillanatban még itt van, a másikban már egy gyönyörű, virágos réten, süt a nap, egy apró vízesés cseppjeiben táncolnak a napsugarak, és felettük szivárványszínű lesz a szépséges égbolt. Mindenki ott lesz, akit szeretsz, és sok játék, finom ételek.
– És fagyit is kaphatok? És annyit szaladgálhatok, amennyit csak akarok?
– Igen, fagyit is kaphatsz, és szaladgálhatsz, amennyit csak akarsz.
– Hiányoznak anyáék. Fontos munka miatt el kellett utazniuk. De sietnek vissza, azt mondták.
Sikána Diána keze ökölbe szorult, de mosolyt erőltetett az arcára, megsimogatta a lány kopasz fejét.
– Olvasok neked egy mesét. Jó lesz?
– Igen, szeretném.
A kislány néhány perc múlva ismét aludt. Már ereje végén járt.
Másnap megjelent az orvos, Kenesivel beszélt, amikor Diána belépett az ajtón. Mindketten azonnal elhallgattak, a doktor vette a táskáját, indulni készült.
– Beszélni akarok önnel – állt elé határozottan.
– Nem hiszem, hogy beszélnünk kell, az igazgató asszonynak mindent elmondtam.
– Hagyjon magunkra – intett Diána Kenesinek, aki annyira meglepődött, hogy egyetlen szó nélkül elhagyta a helyiséget. – Doktor úr, az igazat akarom hallani.
– Nem mondhatok semmit.
– Rendben van, akkor most azonnal mentőt hívok, és az összes hatóságot értesítem – az orvos felsóhajtott, leült egy fotelbe. Laura aludt.
– Laura szülei ismert közéleti emberek. Gazdag emberek. Megtörte őket a kislány betegsége, pedig mindent megmozgattak, hogy meggyógyuljon, ám nem tudták elviselni tovább, hogy egyetlen gyermekük hamarosan meg fog halni.
– Elmenekültek, hallottam. De ennek a gyereknek egy kórházban lenne a helye.
– Igen. De azt akarták, hogy névtelenségbe burkolózva haljon meg. Soha nem akarnak ide visszatérni.
– A lelki békéjük fontosabb volt. Gyarló, önző, mocsok emberek.
– Lehetséges, de őket is meg lehet érteni. Mindent kifizettek, hogy a gyerekekük a lehető legkevesebbet szenvedjen.
– Ugye, nem mondja komolyan. Negyven fokban, lepedők között, egy rozsdás emeletes ágyon? Jól megfizették ezért magát? – az orvos nem válaszolt, lehajtotta fejét, a padlószőnyeget bámulta.
– Az igazgatónő akarta, hogy ne lógjon ki a többi gyerek közül. Észrevétlen maradjon.
– És ön ezért még a lelkét is eladta! – csattant fel Diána.
– Mindenképpen meghal.
– Igen. Mindenképpen. De nem mindegy, hogyan.
A következő nap nem volt olyan meleg, egy futó zápor felfrissítette a környéket, egy rozsdás tolókocsiban levitte Laurát az udvarra, a kislány egyfolytában beszélt és nevetett, virágot szedett neki, virágkoszorút font a fejére.
– Dia, segítenél kiszállni a kocsiból?
– Mit szeretnél?
– A lábamra állni. Egy kicsit.
A hóna alatt benyúlt, kiemelte a kocsiból. Nagyon könnyű volt. A kislány lassan emelgette a lábait, és hangosan nevetett.
– Látod, Dia, látod? Szaladok.
A mentő hangos szirénázással állt meg a gyermekotthon bejárata előtt. Az orvos idegesen tördelte kezeit, a mentőautó mellett a mentők megálltak a kislánnyal, aki kezében szorította a műanyag farkast, majd lehúzta az oxigénmaszkot az arcáról.
– Dia, szeretlek! Tudom, hogy nem jöhetsz velem.
– Én is szeretlek, kicsim – szorította meg a kislány kezét.
– Tudod, becsukom a szemem, egyik pillanatban itt vagyok, aztán pedig már a virágos réten.
– Igen, Laura, egy pillanat alatt.
– Ott majd várok rád, de nem fogsz megismerni.
– Dehogynem, megismerlek majd.
– Nem biztos, mert addigra megnövesztem a hajamat. Egy olyan kislányt keress, akinek nagyon hosszú a haja. Az leszek én.
– Jól van, persze, megtalállak, ne félj.
– Nem félek. És visszaadom neked Cimbit, neked nagyobb szükséged van rá! Vigyáz majd rád.
Leragasztotta a borítékot, a gondnok előállt az öreg Forddal. Senkitől sem köszönt el. Az állomás épületének falán lévő postaládába begyömöszölte a borítékot. Nem tudta, mi lesz a sorsa. Mindent leírt, minden általa elérhető dokumentumot mellékelt. Talán egy szemétkosár alján végzi, egy hivatalnok szemétkosarában, aki megrettenve elolvassa, és gyáva lesz intézkedni, gyáva lesz ember lenni.
Egy szülő semmilyen körülmények között sem tagadhatja meg gyermekét, hiszen az a dolga, hogy szeresse, tiszta szívvel, egy szülő nem támaszthat korlátokat, nem mondhatja meg, hogy merre folyjon a világ, mert a világ tesz erre.
Elgondolkodott azon, hogy lelketlen, gyarló, tehetségtelen emberekkel vannak tele a hivatalok, tökéletlenül irányítják a világot, némán idomulnak a rendszerhez, mely már önjáróan működik, és az jó neki, ha senki nem nyúl bele, mert akkor szinte majdnem mindenki jól jár, mindenki képes lesz „túlélni”, belehenteredni a kispolgári lét langyos mocsarába, bezárni ajtót, ablakot. Aki nem a túlélők közé tartozik, az nem más, mint hibaszázalék, a megmagyarázható statisztika, vagy pusztán csak egy adat.
Bámult ki a vonatablakon, úgy döntött, soha nem fog visszatérni ebbe a mocskos kisvárosba. Cimbit szorította ujjai között, a műanyag farkas piros nadrágja és kék pulóvere már megkopott, de a mosoly az arcán még mindig emberi volt.
Mert olykor embernek kell lenni. Vagy mindig.