Charles Bukowski: 2 légy
Írta: Bozóky Balázs
Közzétéve 6 hónapja
Megtekintések száma: 312
2 légy
a legyek fájó marásai az életnek;
miért olyan idegesítőek?
talán mert többre vágynak,
tán azért
mérgesek
mert legyek;
nem az én hibám,
ülök a szobában
velük
és kínoznak
a szánalmasságukkal;
mintha valaha elhagyott
zizegő lélek foszlányok volnának
próbálok újságot olvasni de
nem szállnak le rólam:
az egyik mintha félköröket írna le
magasan a fal mentén,
átkozott hangján ciripel
felém,
a másik, a kisebbik
a közelben marad és cseszteti a kezem,
jelentéktelenül,
fel-le cirkál,
közelebb mászik;
ki az ördög küldte ezeket
rám?
mások diktatúrák,
vagy tragikus szerelmek miatt szenvednek...
én a rovaroktól
szenvedek ...
rálegyintek a kisebbre
aki felhúzza magát
és kihívásnak veszi figyelmemet:
most gyorsabban köröz,
közelebb ólálkodik, már légy
hangot is ad,
és a másik odafönn
felgyorsul,
hirtelen leszáll
mintha mandzsettagomb szakadna ki,
és együtt
köröznek most már kezem körül,
a lámpabúra tartója
felé
amíg valami emberi dolog
bennem
nem szenteskedik
tovább
és rájuk vág
egy újsággal -
elcsesztem! -
ütök,
csapok,
szétrebbennek,
kommunikációs zavart kavartam közöttük,
és elkapom a nagyobbat,
úgy pörgeti háton fekve a lábait
mint egy dühös kurva,
és újra lecsapok
az újsággal,
és szétkenem
ezt az ocsmány legyet;
a kisebb magasan
köröz most, halkan és gyorsan,
szinte láthatatlanul;
nem merészkedik közelebb,
megszelídült, elérhetetlenné vált,
békén hagyom,
és ő is békén hagy engem,
az újságnak, persze
annyi;
valami beszennyezte a
napom,
néha mindegy
hogy férfi
vagy nő,
csak valami élő legyen;
ülök és nézem
a kicsit;
őszeszőtte sorsunk az élet
a levegőben
és az életben;
már
mindkettőnkre rájárt az idő.
Two Flies
The flies are angry bits of life;
why are they so angry?
it seems they want more,
it seems almost as if they
are angry
that they are flies;
it is not my fault;
I sit in the room
with them
and they taunt me
with their agony;
it is as if they were
loose chunks of soul
left out of somewhere;
I try to read a paper
but they will not let me
be;
one seems to go in half-circles
high along the wall,
throwing a miserable sound
upon my head;
the other one, the smaller one
stays near and teases my hand,
saying nothing,
rising, dropping
crawling near;
what god puts these
lost things upon me?
other men suffer dictates of
empire, tragic love...
I suffer
insects...
I wave at the little one
which only seems to revive
his impulse to challenge:
he circles swifter,
nearer, even making
a fly-sound,
and one above
catching a sense of the new
whirling, he too, in excitement,
speeds his flight,
drops down suddenly
in a cuff of noise
and they join
in circling my hand,
strumming the base
of the lampshade
until some man-thing
in me
will take no more
unholiness
and I strike
with the rolled-up-paper —
missing! —
striking,
striking,
they break in discord,
some message lost between them,
and I get the big one
first, and he kicks on his back
flicking his legs
like an angry whore,
and I come down again
with my paper club
and he is a smear
of fly-ugliness;
the little one circles high
now, quiet and swift,
almost invisible;
he does not come near
my hand again;
he is tamed and
inaccessible; I leave
him be, he leaves me
be;
the paper, of course,
is ruined;
something has happened,
something has soiled my
day,
sometimes it does not
take man
or a woman,
only something alive;
I sit and watch
the small one;
we are woven together
in the air
and the living;
it is late
for both of us.