BIHEKA csodálatos világa
Írta: Pődör György
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 562
Amikor szétnézünk kis hazánk és szűkebb pátrián környékén, ritkán akadunk vidám arcokra, boldogságukat a világra vetítő emberekre. Én most egy olyan hölgyre akadtam, aki alkotásaival, verseivel, képeivel és előadásaival csodát tud teremteni maga körül, s szeretném, hogy szélesebb körben is ráirányulna a figyelem. BIHEKA, azaz Bischofé Hesinger Katalin művelődésszervező, író költő, festő és előadóművész egy személyben. Alkotásaira az életigenlés, a boldogságkeresés a jellemző. Az gyönyörű ifjúsági regényében így fogalmaz: „A világ apró szegletén, kicsírázott a boldogságvirág. Ha szeretettel gondozzák őket, különleges növények kapaszkodnak a fény felé. Számtalan bimbót nevelnek, megannyi boldog pillanatot. Aki csak egyszer is megérzi az illatát, az mindig vágyódik utána.” Vele beszélgetek életéről, munkásságáról és terveiről.
1.Ön tősgyökeres zalai, én szomszéd vasiként vallom a szülőföld szeretetét magaménak. Igaz, több élő szál köt engem is Zalához, ráadásul mérnök-tanári pályámat Zalaegerszegen kezdtem el, ma is járok Grótra, fiam cégéhez alkalmanként dolgozni. Megkedveltem ezt a dimbes-dombos tájat, talán a táj is engem. Önnek mit jelent a szülőföld? Beszéljen röviden a kezdetekről!
Őriszentpéteren töltöttem a kezdetek mindennapjait. Az őrség világa sejtekig beépül az emberbe, hurcolja magával, bármerre kerül a világban.
Nálam ez a bármerre csak Zalalövőig ért, ami nem jelent egy nagy távolságot.
A gimnáziumi évek, a felnőttséggel járó játékok, (házasság, gyerekek, stb…) majd az egyetemi diploma közben és után, Zalalövőn élek és a „Salla” Művelődési Központ és Könyvtár, művelődésszervezőjeként, a Zalalövő Városi Televízió munkatársaként dolgozom.
Gyermekkorom óta szoros kapcsolatban vagyok a művészetekkel, azokkal az alkotásokkal, megjelenési formákkal, amik valamiért másképp „szólnak hozzám”, mint a hétköznapi világ.
Mióta megtapasztaltam, hogy milyen érdekes dolog rímekben gondolkodni (ötödik osztály), azóta születnek a verseim és Lipták Gábor mondavilága, ami végig kísérte iskolás koromat, szintén elindított bennem egy prózai megnyilatkozást.
Kézügyességem, amit elsősorban apámtól örököltem, hamar rávezetett arra, hogy fantasztikus dolog az elképzelt álmokat, grafikusan, vagy festékkel megvalósítani.
2.Ahogy nekem vannak zalai, Önnek meg vasi évei, kapcsolatai. Mit jelentett Önnek Szombathely, az Egyetem és az oktatók? Mit vitt haza batyujában?
Viszonylag későn, nem a megszokott életkorban végeztem el a főiskola művelődésszervező szakát, 37 évesen gondoltam úgy, hogy nekem ez jár. Ezt követően pedig a pécsi egyetem mesterképzéséig meg sem álltam, pedig két gyerek mellett ez nem volt egyszerű. Azonban nem lehetetlen, sőt inspirált, hogy a gyerekeim mellett így kellett készülnöm a vizsgákra, hogy ne valljak szégyent.
Amit a főiskoláról hazavittem, az az a tudás, amit a mai napig kamatoztatok. Sok perce eszembe jut, rengeteg pillanat, ilyenek voltak dr. Csider Sándor órái.
3./Beszéljünk először a prózai alkotásáról, a Biheka meséi című ífjúsági regényről. „Engedd, hogy átvezesselek az álmok titkos hídján, mely összeköti a Földet az én tündérvilágommal! ” Így köszönti olvasóit az ifjúsági regényben Biheka, Földanya elsőszülött leánya. Bihekát Ön teremtette meg, ahogy Jonatánt, a világhírű bohócot is. Hogyan született meg ez a szép gondolatokkal telített könyv? Meséljen Jonatánról egy kicsit!
Fiatal felnőtt korom óta foglalkozom színjátszással és ehhez gyakran saját darab készül. Az elsők között volt egy kis bohócokról szóló darab, amit több is követett folytatásként. Ezekből a kis fejezetekből született a könyv, de már sokkal mélyebb tartalommal. Az árvaházban élő gyerekek találkozása Jonatánnal, az idősödő világjáró bohóccal talán az én életem is. Az ember találkozik valakivel, aki beavatja őt a mesterségébe, segíti, utat mutat neki, hogy el ne tévedjen a nagyvilágban.
Jonatán felneveli a gyerekeket és egy családként létezve, a kapcsolat szent és sérthetetlen.
4.Mit jelent manapság a művelődésszervező munka? Ismerem szűkebb környezetünk világát, nehéz az embereket kimozdítani otthonukból, s az igazi , a művészetek által teremtett katarzist kevesen élik át. Hogyan érzi ezt saját munkájában?
A világ legszebb, legkiszámíthatatlanabb hivatása, hiszen nincs két egyforma nap, számtalan új ötlet születik és ezt olyan formába kell felöltöztetni, hogy az adott programok, rendezvények, szakköri feladatok örömet okozzanak annak, aki részt vesz benne, Egyre nehezebb megteremteni az anyagi oldalát a feladatok elvégzésének, de nem minden a pénz, ilyenkor jön a kreativitás, és sokszor a semmiből is lehet várat építeni. Egy-egy rendezvény, foglalkozás után nem kell más, csak egy boldog mosoly, na és egy kis plusz idő, mert bár sietni kéne, de nem akarunk még hazamenni, muszáj kibeszélni a történéseket.
5. Ugyanaz, mégis más című, az Itt-hon antológiában (Szülőföld Kiadó 2017. Szombathely) megjelent verse záró sora így szól:”Hol van a régi énünk,az elveszett csoda? Tényleg, hol is van?
Ahogy telnek az évek, rájöttem, hogy nem a múlt meg nem tett, meg nem élt eseményeit kell keresni, hanem azokat a terveket, jövőbeni kapaszkodókat, amiket meg kell ragadni, hogy az életünk része lehessen, és lehetőleg boldog része. Tudomásul kell venni, hogy változunk minden szempontból és ahhoz hogy az élet, a mindennapok teljes legyen, azt vallom: élj okosan a mának, hiszen attól lesz tökéletes holnapod. (Nem mindig sikerül, de törekszem.)
6.Azt vallja egy önéletrajzában, hogy a kézügyességét édesapjától örökölte. Saját kötetei mellett más szerzők műveit is illusztrálja. Meséljen erről, a rajzairól, képeiről, kiállításairól!
Gyerekkorom óta foglakozom kisebb-nagyobb szünetekkel rajzolással, festészettel. Meghatározó volt számomra Lőrinczné Dolgos Ilona tanárnő támogatása az őriszentpéteri általános iskolás évek alatt. Gyakran sétáltunk ki a rajzszakkörök ideje alatt az őrségi dombok közé, hogy megörökítsük a fantasztikus tájat. A festészet jelenlegi életemben teljesedett ki. Sok korszakom van, mindig más a legfontosabb. Egyszer az írás, másszor a vászon.
Illusztráltam Dr. Csider Sándor Álomút, Karácsony éjjelén c, könyvét, de több könyvborítóját: Gondolatcseppek a vízről, Forrás, is én készítettem. Emellett saját köteteimet is illusztrálom.
Szín-Játék festmény kiállításomat több helyen, Lendván a Bánffy Központban, Zalalövőn a Salla Galériában, Őriszentpéteren a Szikszay Edit Művelődési Házban láthatták eddig. A covid sajnos megállította a folyamatot, de Lenti után Keszthelyen, majd Felsőjánosfán, ezt követően az olasz Farra ’d Isonzóban lesz kiállításom.
Jelenleg egy új kiállításon dolgozom, mely tartalmazza az új, tavasszal megjelenő Át a hegyen c. új verseskötetem néhány illusztrációját.
7.A Kövek és virágok című kötetének előszavában és a kötetben is mintha nem lenne már annyira vidám hangú alkotó hangulatban. Valóban embert próbáló időket élünk. Így is-úgy is. Keserűen állapítja meg, hogy a Föld talán végső romlása felé halad és hiába fohászkodunk, lyukas az ég, elszállnak az imák. Milyen érzésekkel alkot napjainkban?
Sajnos ez az érzés ma sem változott. Nem látom, hogy a társadalom tanult volna a hibáiból és mivel a társadalmat emberek alkotják, így mindenkinek önmagában kellene felfedezni, mi az, amin változtatni kell. Fontos lenne a lényeges dolgokra koncentrálni, időt fordítani, de úgy veszem észre, hogy sok embernek kifolyik az idő az ujjaik közül és értelmetlenül kergetnek kevésbé fontos álmokat, könnyű megoldásokra vágynak. Erre azt szoktam mondani, hogy „Minden olyan, mintha”, ám nem az, csak gyors, kényelmes megoldások. De mit is várunk fentről? Nézünk az ég felé és várjuk a csodát, de azt először a földön és főként önmagunkban kell megtalálni.
8.A Bibor-fekete blues kötet sem éppen vidám kötet. Az Ön által készített illusztrációk is komolyak. A közelmúlt eseményei befolyásolják alkotói hangulatát?
Amilyen a világ, olyan a benne élő alkotó. Nagyon szívesen írnék örömteli gondolatokat, de hazudnék, álomvilágban élnék, ha ezt tenném. Nem lennék hiteles. Természetesen sok örömteli percem van, amiről írok is, de nem húzhatok magam köré tornyokat, falakat, hogy ne hasson rám a külső világ. Alapjában egy optimista, pozitív gondolkodású ember vagyok, de vannak helyzetek, amik megállítnak egy-egy pillanatra.
9.Aktiv kulturális szereplő és alkotó. Beszéljen közeli és távoli terveiről! Avassa be a Hetedik olvasóit elképzeléseibe.
Arra vágyom alkotóként, hogy még teljesebben tudjam ábrázolni a gondolataimat, saját, ám másoknak is ismerős élethelyzeteket, hogy ne csak az enyém maradjon az a bizonyos vers, novella, vagy festmény. Érezze más is és szülessen meg az „Aha!” érzés, hogy ismerős, más számára is fontos gondolatokat közvetítek.
Köszönöm szépen a beszélgetést, amely engem is közelebb vitt az alkotói „én” mozgatórugóihoz, amely egyszerre repített a grafika és a költészet világába, a belső gondolatvilág egyedi kivetítése által. Remélem,a márciusra tervezett vasszécsenyi bemutatkozás a helyi befogadók számára is élmény lesz. Addig is eredményes alkotómunkát kívánok Önnek a vers és a festészet terén.
BIHEKA versei
Át az üveghegyen
Jössz-e? Mersz-e végigkúszni
a titkos tér lélek ágbogán,
hol aranysárga a föld és a kéz
selyemszálat fon az ég fölé.
Valamire vágysz, kimondhatatlan;
nem állnak sorban a betűk.
Valamit sejtesz; csak foszlányok
a tudat felszínén.
Olyan ismerős, de hol és mikor?
Örök földre lépsz, ha nemcsak álmodozol.
Megérkezés; érted a fényt.
Ha ledobtad összes terhedet,
járj a titkos térben!
Nézd, Isten magot hint a földre,
gyökereznek mindörökre;
összeérnek, ölelkeznek,
ősi sarjak feszítik át a burkot.
Fölötte állsz, talpadon iramlik a lét,
gyomrodon, szíveden fut át,
kezed, ujjaid keresik a másikét.
Az összefonódás, mint áramkör;
megcsendül tőle a lélek zenéje,
és a fals hangokat elnyomják
tiszta szólamok.
Kövessétek a hangot, az új magot,
tavaszotok diadallal szüli az életet,
s kik lemaradtak, ne bántsátok,
számukra még ködös az út.
Előttetek tenger, merüljetek tisztulásig,
s ha készen álltok, nézzetek az arany mezőre;
közepén fa gyökerezik a mélyben,
teteje mennyekben él.
Magatokat leküzdjétek,
érjetek magasabbra, hol várnak ők,
kik tudják, az út végén
nincs pusztulás, sem halál,
csak boldog tavasz, végső születés,
hol a lelket ismerik, nem a szenvedést.
Meleg lesz, ugye?
Fázik a lelkem, így karácsony előtt.
Félelem bujkál az utcasarkokon,
s a tél ismét sálat emelt az arcok fölé.
Szemfájdító csillogással,
harsányan ömlik az ünnepi giccs,
bájos angyalkák, szarvasok repülnek,
de az áhítat kevés.
Kint jeges szelekről szólnak.
Mi fékezné a tékozló rohanást?
Jézusért bőség terem a fák alatt.
Kinek az ünnep hitele nő,
holnap is lesz betevő?
Lesz-e meleg odabent,
könyvlapozgató csendben,
- Leütöttem a babúdat!-
Nagy szeretetben.
- Mami, most mackó lennék!
Játszunk még?
Lesz-e tükör fenyőágon a gömb;
mosolyok köszönnek vissza,
tiszta terítőn igazi gyertya,
nem pislákoló villany lobogás;
hol kezek nyúlnak a másikért;
hálát adni, van miért.
Meleg lesz, ugye,
és nem csak a kályha ontja?
Magányosan nem tűnünk el
a közös zajos bolyban,
s az apró csomag körül
csakis szeretet van.
Kérdések polca
Baj van az idővel.
Néha falnak rohan tompa puffanással
vagy épp száguld a semmibe.
Visz magával mindent;
nehezül zsákja: emlékek tára.
Már a most sem jelen, ha megjelenült;
épp olyan hátradobott,
elhagyott pókhálófoszlány
a múlt vaskos lerakatán,
mint bármely pillanat, mi követi.
Ki őrzi az idő polcait?
Ki védi tornyait?
Hegyen át és völgyön át,
napraforgók tárulnak az ég felé.
Madarak mannája,
eső nevelte csepp csodák,
apró aranyszemű újszülött babák,
ha visszahullotok az anyaméhbe,
holnap is megszülitek magatok
selyem mezők oltalmában?
Ha fejetek csügged, esőért kiált,
koronátok rongyosra zúzza a jég,
ki mond értetek imát?
A napraforgók sem halnak meg, ugye?
Szél, húzz nekik lágy muzsikát!
Lépegető évre év,
babacipőt épp, hogy szoktam.
Kopik talpa, fűző szakad,
minden kavics átnyom rajta.
Köveken és göröngyökön száz lábbeli;
száz sírásom, álmaim, fiaim,
századszor is boldogságom.
Csillag leszek vagy hamu
az átjáró kapujában?
Fülem szoktatom a csendhez,
Ki súgja meg mindezt?
A házak fölött
Bohém hegedűsök,
éjszakát muzsikáltok,
elűzitek a nap zaját.
Táruló aranykapu;
dallam ível a házak fölé,
köré szentjánosbogarak gyűlnek,
s a tejúton lebegnek tovább.
Az utcák fekete ásításában
ablakok bontják szárnyaikat,
hűs szél szökik a falak közé;
kiröppennek a sóhajok, kacagások,
sikolyok, boldog- és rémálmok,
az odakozmált krumplifőzelék,
pohár fenekén a sör keserű szaga,
késői kávé, babák tej illata.
Hol kenyeret vágtak,
a csend esik morzsáira.
Alszik a mély, magasba vágyik,
hogy könnyű lépten járjon,
minden együtt, csak holdbéli tájon.
Nem húzza gond, szomorúság
a titkos órák rejtekében;
mi nehéz, felszáll a tücsökzenében,
s ha hasad a hajnal rózsa-narancsban,
visszatér minden a nappali arcban.
Mire tanít?
Mikor súlya van minden szónak,
nem elég, hogy átölelj,
magamban legyél velem.
A napok nyughatatlanok,
tv, rádió rikácsolja szemetét.
Hallgass, de melyik szóra?
Mire tanít, ha kapkodom fejem
a megvadult világban?
Csak tisztát akarok látni,
igazat, élhető, napérlelte mosolyokat.
Hova lettél szemed mögött,
… és hova lettem én ebben az ölelésben?
a kirakat esőverte gyöngyszemi közt,
apró lámpások derengésében,
ketten a csillaghálóba font kertben,
épp vágyva a Hold felé,
az eperfagyi magjai közt egy csókban,
tudat alatti mesében,
ezernyi vélt és valós bajunkban,
békében és háborúban.
Mire tanít ez a világ?
Valaki tudja?
Adja át!