Az öreg
Írta: Fehér József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 288
Az öreg
Korom Jani azon a nyáron mindig ott látta üldögélni az öreget a vasútállomás peronján, az egyik padon. Lehetőleg mindig ugyanazon. Kopott barna öltönyt, fehér inget és aprópettyes nyakkendőt viselt. Sötétbarna kalapját kicsit a homlokába húzta, majd maga mellé tette a padra, élénk acélkék szemeivel hol a tájat, hol meg az érkező-távozó utasokat figyelte.
Biztosan egy másik szerelvényre vár – gondolta-, amikor észrevette az idős urat. Friss érettségizettként aznap utazott először munkába. Árukirakodói állást kapott a közeli nagyváros egyik szupermarket üzletében. S azzal biztatta az apja, ha megbecsüli magát, elég szorgalmas és kitartó lesz, még üzletvezető is lehet belőle. Nem akart hát elkésni már az első napon. Amint meghallotta, hogy a hangosbemondó bejelenti: „Szerelvény érkezik Völgyesről a második vágányra…, és indul tovább Hegyhátra…”, ő is megindult, hogy felszálljon a beérkező vonatra. Épp a vágányok felé tartott, amikor megpillantotta az öreget. Nem tulajdonított neki különösebb figyelmet – hisz oly sokan várakoznak reggelente az állomáson.
Aztán ahogy teltek a napok, a hetek és a hónapok, megszokta az idős embert. Reggeli jelenléte éppúgy hozzátartozott a peronhoz és az állomáshoz, mint a molnárfecskék csivitelő röpdösése, vagy a nádiveréb rekedt rikoltozása a közeli szárazér felől.
Jani nem szeretett várakozni, ezért mindig az utolsó percekben érkezett az állomásra. S amint beérkezett a vonat, felszállt rá, és gyorsan elhelyezkedett az ablak mellett, mindig a menetiránnyal megegyező ülésen. Az egyik kora őszi reggel nagyon beszorult a fülkébe a meleg, és fülledt porszagot érzett. Felállt hát, hogy lehúzza az ablakot, mielőtt még eltüsszentené magát. Látta, ahogy az öreg tekintete odatéved, és hirtelen arra gondolt, mi lenne, ha most megtréfálná egy kicsit, és minden ismeretség nélkül mosolyogva kiintegetne neki. Arra számított, hogy az idős ember zavarában elfordítja a fejét, és ő a helyére huppanva nagyot nevet az egészen. De nem így történt, mert az öreg visszamosolygott rá, és köszönésképpen megemelte a kalapját. S amikor a vonat elindult, még hosszan integetett neki. Pontosan úgy, mintha éppen tőle búcsúzna, mintha miatta jött volna ki a állomásra. Ősz hajába játékosan belekapott a szellő. Olyan szép, és annyira őszinte volt ez a mosolygós, integetős jelenet, hogy Janinak lelkiismeret-furdalása támadt a tréfának szánt búcsúzkodás miatt. Egész nap szégyellte magát; és másnap már csakugyan ismerősként integetett ki a vonatból az öregúrnak . Hajlott alakja, élénk, érdeklődő tekintete, kedves mosolya akarva-akaratlanul is kora reggeleinek részévé vált.
Az egyik nap Jani félórával korábban ért ki az állomásra, és maga sem értette, miért, de megszólította a kalapos öreget: - Megkérdezhetem, hogy hová utazik?
- Hogyne – mondta mosolyogva, és most is, mint mindig, megemelte a kalapját. – Bevallom önnek, fiatalember, én nem utazom sehová.
- …Esetleg vár valakit?
- Senkit – nevetett most már ő is. – Tudja, fiatalember, naponta kijárok ide, hogy sokféleségében szemléljem a világot, és elgyönyörködjek a szépségében.
Ez meghibbant - gondolta Jani, és döbbenten nézett rá. - …Éppen itt? Ezen a vasútállomáson?
- Igen – mondta örömmel .– Itt éltem le az egész életemet ezen az állomáson. Forgalomirányító voltam. - Amikor nyugdíjas lettem, beutaztam a feleségemmel az országot. Sőt még azon kívül is sok helyre eljutottunk. Sajnos, az élet nem ajándékozott meg bennünket gyerekkel. Aztán amikor magamra maradtam, úgy határoztam, hogy ettől kezdve nem utazok sehová, hanem minden nap kijövök ide. …De csak nézelődöm. Megbámulom a jövő-menő utasokat, és megpróbálom kitalálni, ki hová utazik, és milyen lehet az élete. Észrevette már, mennyire sokfélék az emberek?
- Látja, ott azt a fiatal szőke nőt azzal az ősz hajú férfival? – mutatott az idős ember a peron egyik oszlopa felé. A nő az oszlopnak vetette a hátát, és valósággal itta a férfi minden szavát. - Észrevette, milyen szenvedélyesen néznek egymásra? Az ősz hajú olyan finoman simítja a nő arcát, hogy alig érinti az ujjaival.
Jani odakapta a fejét és sóhajtva bólintott.
- Egy bimbózó szerelemnek lehetünk tanúi – Vagy megözvegyülhetett a férfi, vagy most csalja meg a feleségét.
Kit érdekel, húzta el a száját Jani, és bánta már nagyon, hogy megszólította az öreget. Nincs erre neki ideje! Ma árleszállítás lesz az áruházban és nagy tömegre lehet számítani. Nem győzi majd kihúzni a kis kocsival a raktárból a temérdek árut, és megtölteni vele a gondolákat és a polcokat. Ez meg itt mindenfélét összevissza beszél - sóhajtott. Ilyesmi is csak vele történhet meg!.. Ráadásul pont a mai napon! Egyre inkább azt érezte, hogy meg kell sértenie ezt az idős embert, különben képtelen megszabadulni tőle. Hogy értesse meg vele, hogy nem akar részt venni ebben a hülye játékban?
- Bimbózó szerelem?.. Zsémbes asszony, csalfa férj?.. Ugyan már! Ezt maga honnan tudja? Különben is: magánügy! Nem gondolja?..
Az öreg elengedte a füle mellett Jani kérdéseit. – Mi a véleménye mondjuk arról a családról? – mutatott a sínek felé. A fiatal férj majd belerokkant, úgy cipelte a nehéz bőröndöket a kisminkelt feleség és a három kislány után. Az asszony folyamatosan duruzsolt, dirigált, be nem állt a szája. A férfi szótlanul cipelte utánuk a bőröndöket a szerelvényig, és a legközelebbi kocsiba fölsegítette az asszonyt, majd a három kislányt, aztán föladta a bőröndöket, utána fáradtan, lihegve maga is fölszállt.
- Ebben a családban az asszony viseli a kalapot és a nadrágot – állapította meg Jani a fejét csóválva, mert úgy érezte, hogy válaszolnia kell.
– De mi közöm nekem ehhez? …Vagy mondjuk magának?
-- Persze, hogy semmi – mondta hunyorogva az öreg, mert éppen a szemébe sütött a kora reggeli nap. – Nem adhatunk nekik tanácsot, nem szólhatunk bele az életükbe. Miért is tennénk?
- Akkor meg..? – emelte fel a hangját Jani, mert eszébe jutott, hogyha Czirokkal rakják párba a délelőttös műszakban, akkor oda az egész napja, mert a Czirok Jóska egy okostojás, és mindent jobban tud, és mindent másként akar, mint ahogy azt kellene. Ettől ingerült lett, és megint az órájára nézett. Jó ég, még negyedóra a vonat érkezéséig.
- Nekem erre nincs időm! És nem is érdekel! Mindenki úgy éli a maga életét, ahogyan tudja: jól vagy rosszul, és kész. Olyan a világ – mozdította a karját -, amilyen…, és benne az a sok ember! Vagy hozzátesz egy kicsit, vagy elvesz belőle. Közben meg telnek a napjaik. Egyszer beborul az ég és esik, máskor meg kisüt a nap, és olyankor árnyékba kell húzódni.
- Nem úgy van az, fiatalember! – hunyorított az öreg. – Maga csukott szemmel éli a napjait.
- Hogyhogy? És maga?.. Maga meg unalmában itt össze-vissza fantáziál mindent az emberekről. Ha annyira kíváncsi rájuk, miért nem kérdezi meg őket? - És otthagyta az öreget.
Hagyjon engem békén a hülyeségeivel, mérgelődött magában, és kiment a második vágányhoz, hogy bevárja a szerelvényt. Időnként közben hátra sandított, nehogy az öregúr utána menjen, de az nyugodtan ült a padon, mintha mi sem történt volna. Aztán, amikor beérkezett Völgyesről a vonat, és fölszállt rá, olyan érzése támadt, hogy húzza le az ablakot, és nézzen ki rajta. Az idős ember derűsen integetett neki, Jani azonban nem intett vissza, hanem nagy mérgesen fölhúzta az ablakot, és leült a helyére. Ezzel egy kis elégtételt érzett, és elterelődtek a gondolatai az öregről, és az általa okozott bosszúságról. Aztán egy nagy sóhajjal elszállt lelkéből a harag és a feszültség. Ahogy megkönnyebbült, az áruházi munkájára tudott koncentrálni.
Szerencséjére Horváth Gézával rakták a délelőttös műszakban egy placcra, aki Czirokkal ellentétben életvidám és a megoldásokat kereső ember, akivel öröm együtt dolgozni. Aznap sokat nevetett és meg is feledkezett az öregről. Másnap reggel jutott csak eszébe, amikor kiért az állomásra, és nem találta a szokott helyén. Talán jobb is így, gondolta, mert nem kell elfordítani a fejét, mintha észre sem venné, hanem emelt fővel mehet tovább. Hanem, amikor már egy hete nem látta, akkor érezte hiányát. Odament az egyik pályamunkáshoz, hogy megkérdezze, tud-e valamit róla.
– A Pali bácsit kérdezi – emelte fel a fejét az izmos fiatalember -, aki ott szokott ülni a padon?
- Őt, hát – sietett a válasszal Jani. – Már napok óta nem láttam.
- Egy hete, hogy meghalt – sóhajtott fel a pályamunkás. – Alighogy kiment a hegyháti vonat, még integetett valakinek, aztán a szívéhez kapott, és leesett a padról. Hiába hívták ki hozzá a mentőt, már csak a halál beálltát tudták megállapítani.
- Nem tudja, mi okozta a halálát? – érdeklődött döbbenten, mert egyre rosszabbul érezte magát az öreg halála miatt. Ha akkor nem bántja meg, talán még most is élne, futott át az agyán a vádló gondolat.
- Azt mondták, gyenge volt a szíve, és infarktust kapott. De miért kérdezi?
- Néhányszor beszélgettem vele – lódított Jani, hogy maga előtt is mentegesse magát. – Igaz, hogy itt volt forgalomirányító?
- Még hogy a Pali bácsi forgalomirányító lett volna? Nem, soha nem volt az – rázta meg a göndör fürtös fejét a pályamunkás.
- Ezt is csak úgy kitalálta volna, mint ahogy az utasokról is a különböző történeteket?
- Fogalmam sincs, miket találhatott ki az utasokról, de tény, hogy valamiért mindig kijött ide.
- Szomorú történet az övé – sóhajtotta a fiatalember. – Tolatásvezetőként dolgozott Völgyesen, legalábbis ezt mesélték róla a többiek. Egy alkalommal tragikus baleset történt tolatás közben, meghalt az egyik munkás. Nagyon meghurcolták érte az öreget. Leváltották, elbocsájtották. Végül felmentették, mert kiderült, hogy alapvetően nem ő volt a hibás. Közben elhagyta a felesége. A gyerekei sem álltak mellé. Így hát magára maradt. Talán kellett neki valami kis kapaszkodó, az a képzeletvilág, amellyel körbevette magát, amelyet valósnak vélt vagy igaznak talált.
- Gyere már Peti! - kiáltott oda neki a társa. – Nem érünk erre rá, mindjárt kezdünk. Meló van!
- Látja, így megy ez! Viszlát! – és elindult a külső vágány felé, amerre a társa hívta.
Verőfényes reggel volt. Derűs csiviteléssel keringtek-szálltak az állomás körül a molnárfecskék. Hamarosan útra kelnek. A szárazér felől a nádiveréb rekedt hangja hallatszott. Korom Jani lelke nehéz volt, nagyon nehéz. Hosszan, várakozóan nézte a padot, ahol az öreg- úr szokott ülni. A pad azonban üres volt. Végérvényesen üres.