Amíg a füst el nem enyészik
Írta: Pődör György
Közzétéve 9 hónapja
Megtekintések száma: 602
AMÍG A FÜST EL NEM ENYÉSZIK
Bódi Tóth Elemér neve nekem különösen kedvesen hangzik, hiszen ugyanazon faluból –Vasszilvágyról – indultunk, ahogy Pósfai János újságíró egy cikkében fogalmazott, a „három költő falujából”. Különlegesen szép életpályát mondhat magáénak. 1959-ben Sárváron, a Tinódi gimnáziumban érettségizett, bizonyítványát Szombathelyen kapta meg. 1963-ban elvégezte a Magyar Újságírók Országos Szövetsége újságíró-iskoláját, 1977-ben az egri tanárképző főiskola magyar nyelv- és irodalom szakán szerzett diplomát, 1980-ban angol nyelvű idegenvezetői képesítést kapott Budapesten. Újságíróként dolgozott 1962-től a Vas Népénél, 1963-tól 2009-ig a Nógrádnál, illetve laputódainál. A többi között 1982-ben és 1993-ban Pro Arte Salgótarján kitüntetést, 1987-ben Madách-díjat, 1997-ben Magyar Lajos-díjat kapott. A cambridge-i Nemzetközi Életrajzi Központban (International Biographical Centre) 1987-től tartják számon. Irodalmi munkássága is tiszteletre méltó, s ebben a riportban részletesen elemezzük is.
1. Légy szíves, avasd be a Hetedik olvasóit részletesebben életutad állomásaiba, a kis vasi falutól a nagyvilágon át, vissza az otthon megőrzött emlékeihez! Mit is jelent neked a szülőfalu, a vasi táj?
Bár ahogy mondani szokták, bejártam a fél világot, igazából nem sok állomás volt az életemben. Mondom is őket: Vasszilvágy, Szombathely, Salgótarján és Budapest. Legtöbbet, fél évszázadot Salgótarjánban éltem, ezért most még valószínűleg itt ismernek a legtöbben. Nem a szülőfalumban? Nem hát, 1963 végén eljöttem hazulról, az akkoriak ritka kivételtől eltekintve később szintén útnak indultak és kiköltöztek a temetőbe. Folyamatos a jövés-menés. Vasszilvágy nekem az a hely, ahol a világra jöttem. Ez azt jelenti, hogy nekem még volt szülőfalum, sőt szülőházam is, tehát nem úgy hoztak ide valahonnan. Az ükapám, Tóth György által 1846-ban épített tömésfalu, földpadlós, szalmatetős üstökös házban vasárnap este fél tízkor, petróleumlámpa fényében születtem, a lámpát édesapám testvére, Bözsi néném, Peresztegi Pálné tartott. A villany csak 1952. november 18-án gyulladt ki a faluban, édesanyám szavaival élve mennyország lett a ház, a húszas égő fényébe csaknem belevakultunk. Véget ért a középkor. Azt hittük. Pedig nem. Az emberek, akik akkor még tényleg és nem csak látásból ismerték egymást, nagyjából helyben tudták megtermelni, amire szükségük volt, hagyományaik, szokásaik, ételeik azonosak voltak, még lisztért se kellett máshova menni, nemhogy kenyérért, mert malom is volt. Szóval ők elmentek a temetőbe, a közösségek fölbomlottak, a paraszti életforma megszűnt, pontosabban megszüntették, létrejöttek a közös gazdaságok, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek. Ezek létrehozása sok helyen erőszakkal járt, nálunk nem voltak kirívó esetek, a nyomásgyakorlásnak azért voltak más eszközei is. Ez a szüleink szenvedése volt. Nekünk ezek voltak a boldog ötvenes évek. Hogyne lettek volna azok, ez volt a gyermekkorunk. Az átalakulás kezdeti gyötrelmei után aztán néhány évtizedig mégis csak emelkedett a falu, a nagy többség számára az ország zártsága ellenére megjelent a létbiztonság és a háztájival kiegészítve a szerény jólét, amit a többi között a faluképeket ma is jellemző, most úgynevezett Kádár-kockáknak hívott házak is mutatnak. Talán nem szépek, de esetleg tudni lehetne, hogy minek a helyére épültek. Én tudom. Mi is építettünk egyet. Ma már más van helyette. Nem élek otthon, ezért csak annyit tudok, hogy a paraszti életforma rég a semmibe tűnt. Nagybirtokok azért megint vannak. A többit nem is mondom. Utólag úgyis értékelik majd mások, ahogy lenni szokott. Mindig így történik. De hát tényleg eltűnt a feudalizmus? Nem hiszem. A gondolkodásban, a beletörődésben, az alávetettség természetesnek hitt elfogadásában még mindig ott van. Ott is maradjon? Szülőfalum mindezek ellenére mégis az egyetlen biztos hely az életemben. Az a falu, ami az álmaimban él. Ide járok haza gondolatban is, a régi faluba, a régi házba, a régi emberek közé, annyához (édesanyámhoz) aptyához (édesapámhoz), ami már nincs, és akik már nincsenek és nem is lesznek soha többé, mint ahogyan én is semmivé válok, és mivel fogalmam sincs róla, hogy mi az, néha szorongással tölt el. Akár a teremtésben, akár az evolúcióban hisz valaki, nem korrekt, ami az emberrel történik, nem szabadna a szemébe mondani, azért születik, hogy meghaljon. De ha már így történt, az ember megpróbál magyarázatot találni létezésének értelmére. Ebből születtek mítoszai, mitológiái, bölcseletei, vallásai, művészete, aminek a tanulsága végső soron meglehetősen sovány: élni kell, mert meg kell halni. Az viszont elborzaszt, hogy ezzel éppen annak az egy-két embernek okozok bánatot, akiket a legjobban szeretek a világon. Az emlékeket pedig azért kell megőrizni, mert nincs más. Akinek nincsenek emlékei, akinek nincs története, az nincs. Az ember maga a történet és azonos minden emlékével, ez lehet táj, az eső hullásának hangja, a szél iránya, az ételek illata, egy dallam íve, egy szokás, ami elmúlt, de a hangulata megmarad, a tájszavak íze, amiből tudni lehet, hogy honnan jöttél, ha már végképp nem tudni, hová mész. Ezért veszem sorra ezeket a semmiségeket, életem első 23 évét ebben a könyvben, hogy valami maradjon még egy kicsit abból, ami volt. Vasszilvágy számomra valóság, ami nincs, de mégis van, mert álmodok róla. Nem jelent jót, ha elmennek az álmodók.
2. Fiatalon sikerült indulnod a pályán. Első verseid 1956-ban jelentek meg, s a Nyári est címűt Halmos László megzenésítette (Zeneműkiadó Vállalat. Budapest. 1961.) A Szép versek 88, 89, 90 köteteiben szerepeltek a verseid. Hogyan emlékezel ezekre az évekre?
Igen, fiatalon indultam és ez is Vasszilvágyhoz, Vas megyéhez köt. Tizenhat éves koromban itt jelentek meg első verseim, itt lettem kicsit még korábban a Magyar Írók Szövetsége szombathelyi csoportjának tagja. Később semmiféle szervezetbe nem léptem be. Egyedül a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) vagyok tagja most is, egyébként éppen hatvan éve, 1963-tól, akkor végeztem el az újságíró-iskolát. Bár már kőszegi középiskolás koromtól, 1955-től írtam tudósításokat a szombathelyi Vasmegye című megyei lapba, 1962-től lettem újságíró a Vas Népénél Pósfai János támogatásával. Költőként pedig Káldi János fedezett fel és patronált. Őt tartom első és egyetlen mesteremnek, nem az általa művelt és általam nem követett népies irány (ezt akkor még nem is ismertem), hanem költészetének bensőséges hangja és végtelen tapintata miatt. Sok-sok versét ma is könyv nélkül tudom és még mindig vigaszt jelentenek életem gyorsan múló pillanataiban.
3. Munkásságodról több tucat publikáció látott napvilágot napi- és hetilapokban, folyóiratokban, rádióban és televízióban idehaza és Izraelben. Műveid száma is tekintélyes: A mesék kapujában (versek, Salgótarján, 1983), A nyomtalanság csodái (versek, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1986), Pánsíp szól a parton, 1985-1986 (versek, Salgótarján, 1990), A torony alatt (próza, Salgótarján, 1991), Szombati tűnődések – R. Tóth Sándor epilógusával (próza, Balassagyarmat, 1992), Európai tea (válogatott versek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1993). Bizonyára nem teljes a lista, az antológiákat nem vettem számba? Légy szíves, avass be bennünket a titkodba! Tudom, a politikát egész életedben messze elkerülted. Hogyan sikerült mégis ez?
Az otthoni gyerekkor és korai ifjúság hirtelen ért véget. Salgótarjánban akkoriban indult a napilap, újságírókat kerestek. Jelentkeztem és örömmel fogadtak, így 1963. december 5-étől 2009-ig a Nógrád című megyei napilapnál, illetve laputódainál lettem kulturális újságíró különböző beosztásokban majdnem fél évszázadig. Újságíróként később könyvkritikákat írtam az Élet és Irodalomba, képzőművészeti kritikákat a Művészetbe is. A korai vasi indulás ellenére az irodalomba késve érkeztem, ha egyáltalán érkeztem, ezt a léthelyzetet a vidéki újságírás sem segítette, így első verseskönyvem csak 1983-ban jelent meg, és bár számos kritika jelent meg róla idehaza és néhány Izraelben is, az úgynevezett irodalmi kánonba nem kerültem be, nem volt meg a szükséges hátszél, ami Magyarországon vidéken élőknek nem is igen lehet, talán Szegedről Juhász Gyulát és még néhány nevet lehet említeni a régi időkből is. Mindazonáltal sok embernek hálás vagyok, akik segítettek, köztük Baranyi Ferencnek, Jánosy Istvánnak, Csorba Győzőnek, Alföldy Jenőnek, Benamy Sándornak és másoknak. Az irodalmi lexikonokba, néhány, mai irodalomról szóló tanulmánykötetbe persze bekerültem, pár versemet V. Mahalov költő fordította oroszra, megjelent a Találkozás című orosz-magyar nyelvű antológiában (Corvina Kiadó, Budapest - Kemerovói Könyvkiadó, Kemerovo, (Nyugat-Szibéria, 1974), több antológia közölt versemet, a többi között a Szép versek 1988, ’89, ’90 köteteiben szerepeltem, de maga az úgynevezett irodalmi élet őrizte régen kialakult, nagyjából zárt kapcsolatrendszerét. Legeredményesebb költői korszakomnak az 1980-as éveket tartom nagyjából a kilencvenes évek első feléig, amikor az ÉS számomra is szellemi otthonnak bizonyult. A változásokkal ez is megváltozott, több utat pedig nem is akartam követni. Abba is hagytam a versírást körülbelül harminc éve. Lehet, hogy ingadozik is egy kicsit a hitem az emberben? Gondolom. Miért ne? Engem a kritika amúgy is általában az úgynevezett gondolati költészet művelői között tartott számon, ha számon tartott. Egyébként pedig szép volt a harminc év versírás nélkül is, mert maga a világ, a fák, a szelek és az esők szépek. A világban tehát lehet gyönyörködni, ha nem is föltétlenül az emberben. Miért ne? Ha hagyják.
4. Egy könyvcímet mondok, egy meleg hangzású nevet: „Klárika”. Mit jelent a család, az összetartozás és az elvesztés, az összefogás érzése Neked, mint embernek és költőnek? A kiadó szerint a Klárika című legújabb műved a munkásságodat ismerők számára is igazi meglepetés. Azt írja, talán ez a legszemélyesebb könyved, hiszen ez egy salgótarjáni kislány és a költő szerelméről, annak viszontagságairól és beteljesüléséről szól, ami ötvenöt évig kitartott, amíg Klárikát hirtelen el nem ragadta a járvány.
Klárika kapcsol Salgótarjánhoz, most pedig az emléke, habár az mindenhol velem van. Salgótarjáni kislányt, Rőmer Klárikát vettem feleségül 1966. június 18-án, 55 évig éltünk együtt. Családjuk kivándorolt Új-Zélandba, én is készültem, de akkoriban nem engedélyezték. Ezért Klárika visszajött hozzám Magyarországra, hogy a feleségem legyen. Később persze voltunk a glóbusz túlsó oldalán együtt is, ahol – úgy lenne logikus – az emberek fejjel lefelé járnak, hiszen Új-Zéland éppen "alattunk" van a déli féltekén. De csalódásomra ott sem kellett fejjel lefelé járni. Néha inkább itthon kellene? Egy könyvkiadó barátom, Izsák Gábor, a Gabbiano Print Nyomda és Kiadó Kft. felelős vezetője mondta, írjam meg Klárika elvesztését és közös életünket. Meghökkentő ajánlat volt. Bánatomban ez eszembe se jutott. Aztán mégis elkezdtem írni, ezért valóban igaz, hogy ez a legszemélyesebb könyvem. Bár vannak benne versek és tárcák, nem szépirodalmi mű, inkább csak keszekusza emlékezés kevés logikával, hiszen logikusan sem emlékezni, sem álmodni nem lehet. Ez nagyjából igaz a legújabb könyvemre is. Mindez persze nem számít. Fontos, hogy a család így talán egy kicsit együtt marad bennünk. Ebben a tanácstalanná váló huszonegyedik században erre van a legégetőbb szükség. Az összetartozásra. Izsák Gábornak pedig minden gondoskodásán és támogatásán kívül hálás vagyok azért is, hogy kizökkentett az elhallgatásból. Más kérdés, hogy az esetleges olvasó hálás lesz-e ezért, de ez legyen az ő baja.
5. Tudom, büszke vagy családodra, fiadra, unokáidra! Beszélj egy kicsit róluk is, légy szíves!
Fiunk már nem vasszilvágyi, hanem salgótarjáni, Tóth Sándor vallástörténeti doktor, hivatalos tolmács és fordító, tanár, valamint R. Tóth Sándor néven fotóriporter és fényképész. Tanulmányait Izraelben a Héber Egyetemen, Budapesten az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetemen, a Bálint György Újságíró Iskola fotóriporteri szakán és a Corvinus Egyetemen végezte. Felesége, Tóth-Takáts Judit egyházzenei doktor, előadóművész (zongora) a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett. Tényleg büszke vagyok rájuk. Két unokámra legalább ennyire. Ilyen az ember. Ha már magával nem tud, legalább mással büszkélkedik. Tóth Rafael (Rafi) 2010-ben, Tóth Jonatán (Joni) 2013-ban született Budapesten. Mindketten igazolt sakkozók az MTK-ban és a Lauder iskolában, ahol kitűnően tanulnak.
6. Szülőfalud, Vasszilvágy díszpolgára vagy. Milyen emlékeket hordozol magadban a faluról, az emberekről?
Mivel a mindenkori hivatalosság figyelmére sohase tartottam számot, nincs is tele a vitrinem kitüntetésekkel. Ja, vitrinem sincs. Mindegy. Ha lenne, és tele lenne, akkor is azt mondanám, hogy a vasszilvágyi díszpolgári címre vagyok a legbüszkébb. A falu mindkét végén az elődök csontjai porladnak a két temetőben. Se kimenni, se bejönni nem tudok nélkülük. Nemzedékek porai fölött suhog a szél. Nem is ismertem őket, de belőlük is vagyok. Bennem élnek. Vasszilvágy bennem él. Az egész. Ezzel a megtisztelő címmel papírom is van róla. Ha pedig már nem leszek, ez a Vasszilvágy se lesz. De lesz másik. Nekem már a mai kissé kopárabb, mint az enyém volt. Viszont az út a régi, megőrzi az elmenőt. Engem is. Ha tudnak róla, ha nem. És az utaknak a rajtuk járókkal ellentétben nincs vége.
7. Az FB-bejegyzésedből ídézek:” Talán addig kell kicsit mosolyogni, amíg lehet. Amíg a füst el nem enyészik. Ez lesz a legújabb könyvem címe is, amelyben vasszilvágyi gyermek- és ifjúkoromra emlékezem.” Gyönyörű gondolat. Hogyan állsz a munkával?
A könyv készen van. Ezt is a Gabbiano Print Kft. adja ki. Nem vallomás a faluról, hanem emlék arról, ami nincs. De azért, mert emlék, még nem minden szép benne. Akit és amit szeretünk, annak nem a szépségét nézzük. Hanem mit? Nem tudom. Ami a könyv címét illeti, voltaképpen kölcsönzés. Amikor már csak látogatóba jártam haza, édesanyám rendszerint elkísért az állomásra, utána mindig levelet küldött. Egyik levelében egyszer arról is beszámolt, hogy amikor elment a vonat, egy darabig állt a sínen és nézett utána. Néztem, amíg a füst el nem enyészik – írta. Akkoriban még főleg gőzmozdonyok jártak. Én teszem hozzá: nem ilyen az életünk is? Úgy látszik, a költészetet nem kell kitalálni. Figyelni kell. Édesanyám más körülmények között talán költő lehetett volna. Vagy énekes, szép hangja volt. Egyszer megtaláltam egy füzetet, amibe gyönyörű írásával bemásolta Anteus a levegőben című versemet első kötetemből, mert az Sopron megyei szülőfalujáról, Keresztényről (ma Egyházasfalu) szólt. Egy cetlire pedig az építészeti stílusokat írta le. Tehát „titokban” tanult, ha volt ideje? Nemigen volt. Most is elszorul a szívem, ha erre gondolok. Kitűnő történeteket tudott mesélni voltaképpen a semmiről. Ha beutazott Szombathelyre, ki sem fogyott a szóból. De hát gondoljuk meg, miről is szól az életünk? Hát, erről. Hat elemit végzett. Akkor ilyen világ volt. 1914-ben született, az első világháborúban. Én pedig a másodikban. Hol élünk?
8. Vannak kapcsolataid irodalmi körökkel, alkotókkal, vagy amolyan „kívülálló” alkotóként dolgozol?
Nincsenek. Viszont, ha írok, nem vagyok kívülálló.
9. Van kimondottan saját magadnak megfogalmazott ars poeticád?
Nincs.
10. Mi a véleményed a mai magyar irodalomról?
Nem kedvelem a kultúrharcot. Régen se volt jó, most sem az.
11. Milyen terveket fogatsz még a fejedben? Merthogy az alkotó elme soha nem „pihen”! Összegyűjtött verseskötetben nem gondolkodsz?
Van kéziratban egy esetleg gyermekeknek is kézbe adható verseskönyvem. Ezt régebben állítottam össze. Most prózát írok, korábbi hírlapírói munkáimból válogatok gondolattöredékeket, amolyan füveskönyvfélébe valókat, de mégsem az lesz, mert nem vagyok olyan bölcs. Verseket kellene írnom, de ahhoz nincs kedvem. Valaki egyszer azt mondta, hogy neked a második könyved lett az első. Ez igaz. Ezért a mostani könyvemben van egy fejezet Emitt keletkezik címmel, ami a korábbi verseimet tartalmazza 1956-tól. Ezek nem kerültek be az első könyvembe, tehát vegyes anyagról, azaz különböző témákról van szó. A többi pedig emlékezés prózában és versben. A könyvben lesz még egy kis bibliográfia, valamint fényképek, nem hiszem ugyanis, hogy bárki más összeszedné ezeket, ha már eddig nem tette. Legalább az adatok meglegyenek a családom számára.
Nagyon szépen köszönöm a tartalmas válaszokat,s azokat is, melyeket csupán tömör mondattal, vagy néhány szóval adtál meg. Régóta ismerjük egymást, bár hármunk közül Te kerültél legmesszebbre, nagyjából előre borítékolhattam volna azokat. Megleptél viszont a vasszilvágyi kötettel. Izgatottan várom a megjelenését. Úgy tűnik, az otthon sziluettje mindhármunkban közös.
Pődör György
Bódi Tóth Elemér versei:
S z é l j á r á s
Ha megnyílik a mennybolt, a hasadékon át
lezúdul az ég a földre.
Azt a helyet,
amely fölött több lyuk is tátong az égen,
kimondottan szeles vidéknek hívják.
Ha egyszer mindenütt lezárulna az égbolt,
beköszöntene a világméretű szélcsend.
É k á t j á r t a é g
December búsongó emlékezete
a vadludak éjjeli kiáltása,
halandó meg ne értse ezt a hangot,
az ékes vadlúdéket meg ne lássa.
Oly védtelen az ék átjárta ég.
B a n d u k o l v a
Iperedik a felhő,
a hangos őszi szél jő,
nagy kék suber a háttér,
a Kőszegi-hegy, rád fér
legvégső menedéknek,
ha látod, mendegélnek
vándorai az útnak
és mind elbandukolnak
valahová, ahol már
valami téged is vár.
K á n y a k á r o g á s
Kányakárogás hangzik
reggel a Répce mentén
Gór, Bő felől Bükön át
Lócs fele, hordja a szél
Keresztény mezejére,
Bükfürdő peremére,
mint a világ végére.
Haza kellene mennem,
nincs hová hazamennem,
erdőn túl van Vasszilvágy,
otthontalanná lettem,
majd elfed a porladó
idő, elhordja a szél
a kányakárogást is,
végül elhordogatja.
B ú c s u z i k t ő l e m
Kökény virágzik,
fagyos lehelet
száll a hófehér
kökénybokorból,
zöld mező fölött
kéklő ég alatt
kis bárányfelhők
pitvarában zeng,
búcsuzik tőlem
a pacsirtadal.
-
Szülőházamat 1846-ban Tóth György ükapám építette Felsőszilvágyon (ma Vasszilvágy). Ezt rajzoltam le 1953-ban. A rajz pontos, Fénykép nincs a házról, csak egy olajkép, amit Eredics Anna tanítónő festett az 1930-as évek végén. Rajzomon már ott van a villanyoszlop. A villanyt 1952-ben vezették be a faluban.
-
Felsőszilvágyi apai nagyszüleimet, Tóth Boldizsárt és Lőrincz Rozáliát nem ismerhettem. Fényképem sincs róluk. Keresztényi (ma Egyházasfalu) nagyszüleimet, Hajtó Józsefet és Stánicz Ilonát ismertem, de fotográfiát csak a nagymamámról találtam. Ez a kép róla készült Sopronban, Szigethy Lajos műtermében, 1932-ben, ekkor 59 éves volt. Mellette az egyik lánya, Margit nagynéném áll, aki itt 19 éves.
-
Édesanyám, Hajtó Rozália karjában 1941-ben, még egyéves sem vagyok. Műtermi felvétel.
-
Ez a kép a vasúti diákigazolványomba készült 1951-ben a szombathelyi Balogh műteremben.
-
Húgom, Tóth Margit ballagásán Szentgotthárdon szüleinkkel
1962. május 13. Amatőr felvétel.
6. Ezt a házat Tóth József építette édesanyámmal 1960-ban pontosan az ükapám által ránk hagyott üstökös házunk helyére, amelyben születtem. Házunk 1982 novemberében ilyen volt. Ilyen is maradt 2004-ig, amikor eladtuk. Azóta átépítették. Fotó: R. Tóth Sándor
7. Utoljára nézek ki vasszilvágyi házunk ablakán 2004 augusztus vége felé. Itt már más ház áll. Fotó: R. Tóth