Altatók

Altatók

Az anya dúdolása

Nem feledhetitek a gyalázottságtól feketére lett szobákban
a törött porcelánbabákat, sem azokat,
amelyeknek még vert a szíve,
amikor kicsavarták tőből a karjukat.
Az álmoktól kiforgatott fiókokat,
ahol félreborulva férfiak térdeltek,
amikor a nők szemtükrét bezúzták,
hogy végre lássák selejtességük.
És hogy percek alatt váltott az idő őszre,
félelemtől kettészakadt fotóink hullottak alá a fákról,
rajta addigi életünkkel.

Békében már csak önmagammal lehetnék.

A lány dúdolása

Szendergésből vernek fel, szám sarkára
rászáradt a tej, amire vágyom,
hirtelen történik meg, pont úgy bánnak velem,
mint egy felnőttel. Titkolt plüssöm Zerka,
reszket és kicsit bepisil,
amikor a katona rám fogja a fegyvert.

Varázslókhoz méltó bádogcsillagot kapunk,
anya újra sírva fakad, de én a Napot is
szeretném a mellemre. Vagonba költözik velünk
az ágy alatti mumus, az ijedtség mögé rejtőzik.
Nevetek, mert most Ő is fél!
Itt az összezsugorodás és gyomorkorgás altatója
- mondja anya - utazunk egy új, kényszerű haza felé.

Milyen jó a táborban nézni a dús fenyvest
- latrinák és égett haj szagát mossa el,
nekem már nincs hajam, Zerkának én is lerágtam
a szalagját és az egyik fülét.
A férfiak mély gödröket ásnak, a nők gereblyéznek,
míg én ülök felsebzett térddel.

Kezemben anyám kenyérmorzsái, kendőbe kötve,
amikor nagyon éhes vagyok csipegetek belőle,
adnék Annának, de ő is angyal lett tegnap,
pedig megígérte, hogy bújócskázunk.
Én maradtam itt az utolsó gyerek.

A barakk résein át egy hegyre látni,
hófödte sapkája, olyan mint a torta habja,
úgy hívják, hogy a Szabadság hegye.
Ha nekem is majd szárnyam nő,
a táborba lopom, szögesdrótba tekerem,
hogy azt higgyék, már előtte is itt volt.