Alfred Lord Tennyson: Odysseus
Írta: Gyöngyös Imre
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 328
ALFRED LORD TENNYSON: ULYSSES
Little profits that an idle king,
By this still hearth, among these barren crags
Match’d with an aged wife I mete and dole
Uequal laws unto a savage race,
That hoard, and sleep,, and feed, and know not me.
I cannot rest from travel. I will drink
Life to the lees: all times I have enjoy’d
Greatly, have suffer’d greatly, both with those
That loved me, and alone; on shore, and when
Thro’scudding drifts the rainy Hyades
Vext the dim sea: I am become a name
For always roaming with a hungry heart
Much have I seen and known; cities of men
And manners, climates, councils, governments,
Myself not least, but honour’d of them all;
And drunk delight of battle with my peers
Far on the ringing plains of windy Troy.
I am a part of all that I have met;
Yet all experience is an arch wherethro’
Gleams that untravell’d world”whose margin fades
For ever and for ever, when I move.
How dull it is to pause, to make an end,
To rust unburnish’d, not to shine in use!
As tho’to breathe were life. Life piled on life
Were all too little, and of one to me
Little remains; but every hour is saved
From that eternal silence, something more,
A bringer of things; and vile it were
For some three suns to store and hoard myself.
And this grey spirit yearning in desire
To follow knowledge like a sinking star,
Beyond the utmost bound of human thought.
This is my son, my own Telemachus,
To whom I leave the sceptre and the isle,
Well-loved of me, discerning to fulfill
This labour, by slow prudence to make mild
A rugged people, and thro’ soft degrees
Subdue them to the useful and the good.
Most blameless is he, cented in the sphere
Of common duties, decent not to fail
In offices of tenderness, and pay
Meet adoration to my houshold gods,
When I am gone, he works his works, I mine.
There lies the port: the vessel puffs her sail:
There gloom the dark broad seas. My mariners,
Souls that have toil’d, and wrought, and thought with me,
That ever with a frolic welcome took
The thunder and the sunshine, and opposed
Free hearts, free foreheads – you and I are old;
Old age hes yet his honour and his toil;
Death closes all; but something ere the end,
Some work of noble note, may yet be done,
Not unbecoming men that strove with Gods.
The lights begin to twinkle from the rocks:
The long day wanes: the slow moon climbs: the deep
Moans round with many voices. Come my friends,
’tis not too late to seek a newer world.
Push off, and sitting well in order smite
The sounding furrows; for my purpose holds
To sail beyond the sunset, and the baths
Of all the western stars, until I die.
It may be that the gulfs will wash us down:
It may be that we shall touch the Happy Isles,
And see the great Achilles, whom we knew.
Tho’much is taken, much abides; and tho’
We are not now that strength which in old days
Moved earth and heaven: that which we are, we are;
One equal temper of heroic hearts,
Made weak by time and fate, but strong in will
To strive, to seek to find, and not to yield.
ALFRED LORD TENNYSON: ODYSSEUS
Mi haszna, hogyha tétlen egy király,
Ki húnyt tűzhelynél, holt ormok között,
Agg nővel él s hoz rossz ítéletet
E vad népnek, habár e kapzsi fajzat
Nem is ismer? Utamon nincs.”Pihenj!”
Iszapjáig iszom az életet.
Örömet, kínt megosztottak velem,
Kik szerettek. küszködtem önmagam
Szárazföldön, midőn esős Hyadok
Vihart ziláltak a dúlt tengeren.
Ez szívemet serkenti csavargásra,
S e kósza szív növelte hírnevem:
Várost, népet megismertem, sokat,
Törvényt, szokást, kormányt, éghajlatot,
Magamat is, - s csak tiszteltek ezért
Egyrangú harcnak ittam örömét
Szeles Trójának kerek síkjain
Élményeimnek lettem részese,
Bár minden új hely új utat mutat,
S ez tündöklőn ígért tapasztalat:
Fénylik, fakul, bármerre kergetem,
Örökké újúl, bárhová megyek.
Utálatos várás minden szünet:
Kopott-rozsdásan és munkátlanul
Légzés a Lét s ha élethalom
Számomra az sem lehetne elég.
Még pár óra is megment valamit
Az örök csöndből, még ha szégyen isl
Pár napra sem raktározhatom el
Ezt az ősz lelket, amely áhitoz
Nyugvó csillagként űzni a tudást,
A gondolat határán túljutót!
Itt van fiam, jó Telemachusom:
Jogart hagyok rá és e szigetet,
Mert szívem szerint megszerettem őt,
Mindig szerettem rendezett eszét,
Mellyel e vad népet megnyerheti
Jóra, hasznosra szép türelmesen,
Óvatos gonddal szelidíti meg.
Elhivatott, hibátlan jelleme
Gyengédségét sem hanyagolja el:
Áldoz a házi isteneknek is.
Ha elmentem, munkáját végzi. Én is.
Itt az öböl: A vitorlák lobognak,
A sötét tenger hív! Matrózaim,
Lelkem küzdő, gürcölő részei,
Kik bármikor vidáman mentetek
Viharnak és verőfénynek elébe:
Szabad-szívű s –eszű vének vagyunk,
Az öregnek is dolga, rangja van.
Mielött halál végezhet velünk,
Tehetnek még nemes tettet azok ,
Kik már küszködtek istenekkel is.
A zátonyon már pislákol a fény,
A nap halványul, felkúszik a hold.
Hangom harsan::”Gyerünk, barátaim!”
Nem túlkéső, hogy új földet találjunk!
Taszítsuk el, hogy új barázdát vágjunk
A morajló és nyögő habokon!
Vitorlázzunk az alkonyat mögé!
Csillagfürdő mögé, míg meghalok,
Mert lehet, hogy az örvény még lemos?
Talán megvár a Boldogság-sziget,
Achilles is, kit régen ismerek.
Sokat vesztettünk, bár sok megmaradt
És nem vagyunk már azok, akik voltunk,
Eget s földet nem mozgatunk: Vagyunk.
Idő- s Sors-marta, hősi szíveinket
Megedzi még a konok akarat,
Amely keres s találni meg nem enyhül.
Wellington 2015 jan. 2.