A világ nagysága
Írta: Kurucz Bernadett
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 412
Friedrich Schiller: A világ nagysága (Die Größe der Welt)
Melyet a Teremtő egykor a káoszból zúzott,
s én – repülve a lebegő világon át –, nyúzott
hullámai partján
földet érve aztán
horgonyt vetek a szélcsendben,
a teremtés mérföldkövével szemben.
Csillagokat láttam már fiatalon feltámadni,
ezeréves utat az égbolton bejáratni,
láttam őket játszani,
csábítónak látszani,
s pillantásom tévelygőn nézett körbe –
most már csillagtalan földre.
Repülésem gyorsítom a semmi birodalmába,
bátrabban, előre, fényben repül a bárka,
Ködösen homályos
ég velem határos,
áradó patak s világrendszerek
a Napvándor nyomába örvénylenek.
S lásd, a magányos ösvényen egy zarándok
terem elébem – „Állj! Waller? Hát kit látok?”
„Világának
tópartjára állítsd pályámat!
Kösd ki vitorlád a szélcsendben,
a teremtés mérföldkövével szemben!”
„Állj! Hiába a vitorla – előtted a Végtelen!”
„Állj! Hiába – mindenütt zarándok-láncok! –
Ereszd le
sasszárnyad, gondolatot menesztve,
bátor vitorlás, fantázia,
vesd ki horgonyod, apátia!”
Friedrich Schiller: Die Größe der Welt
Die der schaffende Geist einst aus dem Chaos schlug,
Durch die schwebende Welt flieg ich des Windes Flug,
Bis am Strande
Ihrer Wogen ich lande,
Anker werf, wo kein Hauch mehr weht
Und der Markstein der Schöpfung steht.
Sterne sah ich bereits jugendlich auferstehn,
Tausendjährigen Gangs durchs Firmament zu gehn,
Sah sie spielen
Nach den lockenden Zielen,
Irrend suchte mein Blick umher,
Sah die Räume schon – sternenleer.
Anzufeuern den Flug weiter zum Reich des Nichts,
Steur ich mutiger fort, nehme den Flug des Lichts,
Neblicht trüber
Himmel an mir vorüber,
Weltsysteme, Fluten im Bach
Strudeln dem Sonnenwandrer nach.
Sieh, den einsamen Pfad wandelt ein Pilger mir
Rasch entgegen – »Halt an! Waller, was suchst du hier?«
»Zum Gestade
Seiner Welt meine Pfade!
Segle hin, wo kein Hauch mehr weht
Und der Markstein der Schöpfung steht!«
»Steh! du segelst umsonst – vor dir Unendlichkeit!«
»Steh! du segelst umsonst – Pilger, auch hinter mir! –
Senke nieder,
Adlergedank, dein Gefieder!
Kühne Seglerin, Phantasie,
Wirf ein mutloses Anker hie.«